Mit jelent az ámen a Bibliában és a mai liturgiában? – Kocsis Imre professzor előadása a Pázmányon

Gájer László, a PPKE HTK egyetemi tanára az előadás bevezetéseként elmondta, hogy a szabadegyetemi alkalmak a hitvallás és a hit alapvető kérdéseit tárgyalják.

Kocsis Imre biblikus professzor Ámen. Krisztológiai és liturgikus vonatkozások a Bibliában címmel tartotta meg előadását. A professzor kiindulópontként a Katolikus Egyház Katekizmusából (KEK) idézett a hitvallásról szóló cikkelyek záró részéből:

A héber »ámen« ugyanabból a gyökből származik, mint a »hinni« szó. E szógyök a szilárdságot, a megbízhatóságot, a hűséget fejezi ki. Így érthető, hogy miért állítható az »ámen« Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt.”

Ezt követően az ámen szó héber etimológiai hátteréről beszélt. Az alapforma az aman ige. A héber igetörzsek a szavak különféle árnyalatát fejezik ki, például passzív, műveltető vagy intenzív alakokban. A tartós valóságot kifejező igés alapforma fordítása: szilárdnak, megbízhatónak, igaznak lenni. Az ige műveltető alakjának fordítása: szilárdnak, megbízhatónak tartani, ráhagyatkozni, hinni. Ez utóbbira utalt a KEK is.

Az amén (módhatározó) jelentése: valóban, úgy van, biztosan; bizonyos esetben: úgy legyen. Az ámen szó a Szentírásban való előfordulásai révén vált ismertté, gyakorivá a keresztény szóhasználatban.

Az Ószövetségben az egyének általi és a közösségekben történő használata is megtalálható. Az első alkalmazásánál az ámen szó által nyer megerősítést, hogy valaki elfogadott egy feladatot, amelynek teljesítéséhez Isten hatékony segítségére is szükség van (1Kir 1,31).

Amikor az idős Dávid Salamont rendeli utódjául, és felkenésére utasítást ad, az egyik tisztségviselője így szól: ámen (azaz: rendben). Egy másik alkalmazás már keményebb: az ámen egy átokra vagy esküre adott nyomatékos válasz (az egyén vagy csoport magára/magukra vonatkoztatva az esküt/átkot érvényesnek nyilvánítja (lásd: Jer 11,3–5).

Még keményebb az MTörv 27,15–26 szövege: itt tíz átok hangzik el, és a végén a hallgatóság kimondja az áment, mintha azt mondanák, „az átok rám is érvényes, jaj nekem, ha az elhangzott gonosztetteket elkövetném az életemben”.

Az ámen harmadik ószövetségi alkalmazása az előimádkozó csoport vagy személy által mondott áldásra vagy dicsőítésre adott válasz (Neh 8,6; 1Krón 16,36). Ez meghatározóvá válik aztán a keresztény gyakorlatban, de láttuk, hogy az Ószövetségben nem ez az egyeduralkodó szempont.

Az eddigi három alkalmazásban az ámen azt fejezi ki, hogy az elhangzottak stabilan megalapozottak, helytállóak, igazak, ezért a hallgatóságot egyértelműen kötelezik.

Ugyanakkor sajátos alkalmazás figyelhető meg Tóbiás könyvében. Tóbiás szép imádsága alkalmával a Sárával való házasságkötésekor maga is kimondja az áment. Kocsis Imre megjegyezte: a zsinagógai istentiszteleten az volt a szabály, hogy az előimádkozó nem mondhatja az áment, csak a többiek, de úgy látszik, hogy egyéni imában ez nem volt így. A keresztény gyakorlatban is ez a helyzet.

A másik hangsúlyeltolódás, hogy Tóbiás könyvében az ámen a kérés beteljesülésének szilárd reményét fejezi ki, így a jövőre utal: „úgy legyen”.

Az előadás további részében a biblikus professzor az újszövetségi könyvekben előforduló ámen-szóhasználatról beszélt. Rámutatott, hogy a szó olyan összefüggésekben szerepel, amelyek Jézus Krisztus tekintélyét tükrözik, személyének egyediségét jelzik.

Az evangéliumokban gyakran szerepel az ámen szó. Hetvenöt helyen fordul elő, mindig Jézus ajkán, egy-egy mondás elején. Jézus szóhasználatában ez a szó nem egy másik személy kijelentésére adott válasz, hanem mondatkezdő formula, amely a mondat tartalmának bizonyosságát tudatosítja.

Ez az alkalmazás mind a négy evangéliumban megfigyelhető: János kettőzve idézi (ámen, ámen), Lukácsnál csupán hatszor szerepel. A professzor ezt azzal magyarázta, hogy Szent Lukács tudatosan kerülte a héber és arámi nyelvű kifejezéseket (még a hozsanna kiáltást is elhagyta a jeruzsálemi bevonulás jeleneténél), tehát sokatmondó, hogy nem hagyta el teljesen az áment, mert tudta, hogy mennyire jellemző volt Jézus beszédeiben.

Az ámen formula az evangéliumokban állítások, figyelmeztetések, ígéretek elején található meg („Bizony mondom nektek...”, Jánosnál kettőzve). A Mt 13,17-ben például az ámen szóval Jézus nyomatékot ad annak, hogy ő a Messiás, a Mt 18,13-ban ezzel a pásztornak a megtalált bárány feletti örömét hangsúlyozza, a megtérő bűnösre vonatkoztatva, a lukácsi párhuzamban még konkrétabban.

Kocsis Imre ezzel az igehellyel kapcsolatban megfontolásra bocsátotta a következőket:

a keresztény hívő nem tetszeleghet abban a tudatban, hogy ő már igaz és esetenként nincs szüksége bűnbánatra vagy megtérésre. Másrészt kifejtette: nem arról van szó, hogy Isten jobban szereti vagy értékeli a megtérő bűnöst, hanem a megtalálás öröme kap hangsúlyt.

A professzor külön idézte a Lk 12,37-ben elhangzó jézusi ígéretet, amelyben az is szerepel, hogy ha hűségben megéljük a tanítványságunkat, akkor maga az Úr fog minket vendégül látni.

Kocsis Imre az előbbiekhez hozzáfűzte, hogy az ószövetségi próféták a bevezető formulákkal tudatosították, hogy az üzenetük Istentől való. Jézus viszont sohasem használja ezt a fajta bevezetést,

ő soha nem különíti el magát Istentől, mondanivalójának bizonyosságát a saját tekintélyére alapozza. Ez az ámen krisztológiai vonatkozása. Jézus nem prófétaként, hanem Isten teljhatalmú Fiaként szól.

Ehhez hasonló (az áment használó) bevezető formulát se a Bibliában, se más korabeli zsidó iratokban nem találtak a kutatók: jézusi sajátosságnak mondható.

A Jelenések könyvében található rövid levelek között még egy vonatkozást találunk: a laodiceai egyházhoz szóló üzenet ezzel kezdődik: „Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú...” (Jel 3,14) Így mutatkozik be Jézus ebben a levélben. Titulusként, megnevezésként használatos az ámen, éppúgy, mint a messiás, az üdvözítő vagy a Fiú. Jézus Krisztus magát Istent hűségesen közvetíti, tanúsítja (egybecseng ez a 2Kor 1,19–20 szavaival).

Az ámen liturgikus használatát az 1Kor 14,16 mutatja, ami arról szól, hogy a nyelveken szólást mindig kövesse magyarázat, ami érthető, amire lehet válaszolni.

Az újszövetségi doxológiák (dicsőítések: Fil 4,20, Róm 11,33–36) a korabeli liturgiából valók, az ámen szó említése is ezt hangsúlyozza ezekben a részekben, a páli levelek végén szereplő ámen pedig mintegy elővételezi a leendő olvasók válaszát.

A mai hitéleti nyelvhasználatban oly gyakori ámen kijelentés jelentőségéről szólva Kocsis Imre elmondta:

a liturgia keretében a főcelebráns imája közösségi fohásszá válik a jelenlévők által kimondott ámen által;

másrészt például megfontolandó, hogy a Miatyánk végén kimondott ámen nemcsak a kérésekre vonatkozik, hanem a megszólításra („Mi atyánk”) is: ezzel a fiúi lelkülettel fordulunk Istenhez. Az ámen ugyanakkor összekapcsol minden keresztény hívőt a világban, hiszen minden nyelven ugyanaz a szó hangzik el.

Fontos szempont, hogy a prédikációt a pap vagy a diakónus általában az ámen formulával zárja, ezzel megerősíti az elhangzottak érvényét, ugyanakkor a szónok számára is figyelmeztetés:

mindaz, amit mondott, nemcsak másokat, hanem őt is érinti és kötelezi.

Az áldozás előtt pedig az áldozó ámenje azt is jelenti, hogy az áldozó az Áment, a hűséges és igaz tanút kapja ajándékul, azért, hogy ő is hűséges és igaz tanú legyen.

Kocsis Imre az előadása végén ismét a KEK-ből idézett (1064. pont): „A hitvallás végső »Ámenje« megismétli és megerősíti annak első szavát: »Hiszek«. Hinni annyit jelent, mint »Áment« mondani Isten szavaira, ígéreteire és parancsaira, teljesen rábízni magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség »Ámenje«. A keresztény ember mindennapi élete tehát »Ámen« lesz a keresztségi fogadalom »Hiszek«-jére."

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír