Mivel igazolható az örök élet reménye? – XVI. Benedek Spe salvi kezdetű enciklikája

1998-ban Joseph Ratzinger bíboros a németországi Ahausban baráti hangvételű eszmecserét folytatott a szintén teológus Johann Baptist Metzcel, akivel a korábbi évtizedekben vitái voltak. Ekkor már mindketten betöltöttek hetvenedik életévüket, és a találkozó két nemzetközi tekintélyű gondolkodó nyugodt, higgadt és megértő párbeszédét eredményezte. „Tudom, hogy Ön szerint Istennel kapcsolatban a szeretete a legfontosabb, de én ugyanilyen jelentősnek tartom az igazságosságát” – mondta Metz a beszélgetés egy pontján a nála mindössze egy évvel idősebb Ratzinger bíborosnak. Aki ismeri a két teológus munkásságát, annak 2007. november 30-án, a Spe salvi kezdetű enciklika megjelenésekor talán eszébe jutott, hogy

a szöveggel XVI. Benedek német kollégájának is választ adott, hiszen a reményről és az igazságosságról értekezett.

A Spe salviról talán kimondható, hogy amúgy is jellegzetesen német színezetű körlevél, hiszen olyan szerzőkkel vet számot – Immanuel Kanttól Karl Marxon át Theodor W. Adornóig –, akikkel nem gyakran találkozni pápai dokumentumokban (ráadásul különösebb műveltség híján is tudható, hogy Metznek éppen Adorno volt az egyik mestere).

De riadalomra semmi ok: az enciklika nem filozófusoknak íródott.

A Spe salvi hatalmas összefoglalásként olvasható, olyan nagy kérdéskörök elemzéseként, amelyek mindig is fontosak voltak szerzőjének. Ilyen főként a történelem iránya és értelme; a hit és az értelem kapcsolata; a hívő élet és az egyházi közösség összefüggése.

Bár kevés jegyzetet tartalmaz, az európai gondolkodás történetének beható feldolgozására vállalkozik, lényegesnek tartja, hogy párbeszédbe bocsátkozzon a kereszténységtől eltávolodó szellemi áramlatokkal, és a Deus caritas esthez hasonlóan nagymértékben figyel a politika világára. Ily módon elénk tárja, milyen szellemi örökséget hagyott XVI. Benedek azokra, akik értékesnek és folytatandónak tartják életművét:

a keresztényeknek az egész európai történelem horizontján kell mozogniuk,

jóindulattal, de a határozott bírálattól nem tartózkodva párbeszédpartnernek kell tekinteniük koruk kultúrájának képviselőit, beleértve a marxistákat is, és világosan állást kell foglalniuk a nyilvános-politikai szféra eseményeivel kapcsolatban, főként akkor, ha sérül az igazságosság. Aki nem így jár el, nem biztos, hogy joggal hivatkozik XVI. Benedek szellemiségére.

Feltűnő, hogy a német pápa második körlevele azért is szerves folytatása az elsőnek, mert főként az érdekli, miként válhat gyakorlativá a keresztény hit.

A hit ugyanis, emeli ki többször a szöveg, nemcsak tartalmakat közöl, hanem át is alakít, nemcsak kimond valamit, de változást is eredményez (2).

Aki remél (mert a hit és a remény szinte ugyanaz), másként él:

XVI. Benedek felejthetetlen mondatai közé tartozik ez a látszólag egyszerű, mégis hatalmas követelményeket támasztó kijelentés.

A körlevél gyakorlati igényével függ össze, hogy előszeretettel idéz fel konkrét életpéldákat, kezdve a sokszor megkorbácsolt Bakhita Szent Jozefinától, aki felismerte, hogy Jézus Krisztus a „megvertek sorsát vállalta magára” (3), egészen a korai keresztény közösségekig, amelyek révén a keresztény életforma belülről kezdte átalakítani a társadalmat. Ez a gyakorlati figyelem teszi érzékennyé XVI. Benedeket azokra az újkori törekvésekre, amelyek a technikai fejlődés és a természettudomány révén kívánják helyreállítani az elveszített paradicsomot, s ígérnek valóban emberhez méltó életet az emberiségnek. A Spe salvi e téren a jóindulatú méltányosság és a világos kritika magasiskolájának tekinthető. Számos elismerésre méltó tényezőt fedez fel Marxnál és marxista gyökerű gondolkodóknál, de arra is rámutat, amit tévedésnek tart elemzéseikben. Úgy véli, az Istenre irányuló nagy remény nélkül nem szervezhető meg emberhez méltóan a társadalmi együttélés és nem érthető meg a történelem, de ugyanilyen fontos számára, hogy a kereszténység része az emberiség történelmének, s ezért az újkori szellem szükséges önkritikája nem valósítható meg „a kereszténység önkritikája” nélkül (22).

Nem a bűnös világ és az ártatlan kereszténység áll szemben tehát egymással, hanem egymásra vannak utalva félreértéseik tisztázásában.

Abban a korban, amikor a keresztények már „eltompultak” Isten fogalmára (2), mert annyira hozzászoktak, amikor a haladás és a fejlődés ígérete számtalanszor csúfos kudarcot vallott, de az ember még mindig vágyik valami olyanra, amit nem tud megfogalmazni magának (12), vágyakozik „az egészen más” után (42), ebben a korban tehát

XVI. Benedek szeretné valamiképpen ismét életbevágóan lényegessé tenni az ember számára mind Istent, mind az Istennel kapcsolatos nagy reményt, az örök élet reményét.

Ehhez mindenekelőtt a szenvedés valóságára és az igazságosság igényére hivatkozik. Miközben ugyanis az ártatlanok szenvedésének mértéke növekedett a 20. század második felében (36), és a század folyamán szélsőségessé vált a hatalom cinizmusa (42), az igazságosság igénye nem tompult el. Zsákutcának tartja, ha a modern ember a világban tapasztalható szenvedés és igazságtalanság miatt tiltakozni kezd Isten ellen (44), s mind a szenvedés megszüntetésének, mind az igazságosság érvényesítésének igényét Istenhez kívánja kapcsolni. A feltámadás még a múltbeli szenvedést is „visszavonja”, Krisztus pedig, aki egyszerre Bíró és Üdvözítő, szavatolja az igazságosság végső érvényesülését. Ezért lehet, hogy a világban tapasztalható igazságtalanságot annyira komolyan veszi a Spe salvi, hogy egyenesen kijelenti:

az igazságosság kérdése a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett (43).

Mérhetetlenül súlyosnak kell tartani a történelmi és társadalmi igazságtalanságokat ahhoz, hogy a rájuk gyógyírt jelentő isteni igazságosságot ilyen kulcsfontosságúnak tartsa valaki!

XVI. Benedek második enciklikája azok számára is üdítően friss felismerésekkel szolgálhat, akiket érdekel a keresztény tanítás folytonossága. A Spe salvi egyik alapvető meggyőződése, hogy

amint senki nem vétkezik egyedül, mert az egyéni bűn másokat is érint, úgy senki sem üdvözül egyedül, mert az ember reménye nem irányulhat csak önmagára (48).

Jézus Krisztus mondja meg, hogy ki az ember, Jézus Krisztus tárja fel az ember előtt önnön lényegét, állítja XVI. Benedek (6), s jól látszik, hogy ezzel II. János Pál programjának középponti tételét ismétli meg. Egyúttal visszanyúl a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentumának 22. pontjára, amely pontosan ezt fogalmazza meg. Kevesen tudják, hogy ez a híres 22. pont, amely XVI. Benedeknél is a leggyakrabban idézett zsinati szövegek közé tartozik, szinte szó szerint Henri de Lubac egyik korai könyvéből származik. Mennyire szép tehát, hogy a Spe salvi kifejezetten hivatkozik de Lubac e művére, főként annak igazolására, hogy

a keresztény hit lényegénél fogva közösségi természetű, s ezért az üdvösség is kezdettől közösségi valóságnak számított a kereszténységben (13).

A Spe salvi leggyakrabban idézett szerzője Ágoston, de pontosan a reménnyel kapcsolatban át is írja Ágoston meggyőződéseit, az afrikai egyházatya ugyanis még úgy vélte, hogy mindenkinek csak saját magával kapcsolatban van joga reménykedni, mások üdvösségére nem irányulhat a reménye.

XVI. Benedek második enciklikája az Istenre és az igazságosságra irányuló szenvedélyes vágyakozás (33), a nagy remény jegyében áll, hasonlóan a szeretetről és a szerelemről értekező első körleveléhez. Mi más lenne még hátra ezek után, mint a hit taglalása? Erre azonban rendkívül szokatlan módon fog sor kerülni, hét évvel később, 2013 derekán.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír