Monferratóból a föld végső határáig

Angela Vallese Lu Monferratóban született (Alessandria) 1854. január 8-án, szegény parasztcsaládban, amelynek egyetlen gazdagsága a szeretet és a bőséges gyermekáldás volt. Angela 21 éves korában, 1875. augusztus 18-án költözött Mornesébe, ahol 1872-ben Bosco Szent János megalapította a Segítő Szűz Mária Leányai kongregációt. A közösség az úgynevezett „Isten szeretetének házában” élt, elöljárójuk, Mazzarello Mária Dominika vezetésével, aki a fiatal lányban valami olyasmit látott meg, ami „a szentekre jellemző”. Olyannak tartotta Angela Vallesét, aki méltóan fogja képviselni Isten terveit, és bevezette a szalézi szerzetesi élet rejtelmeibe.

1876. augusztus 29-én Angela letette az első szerzetesi fogadalmat, és 1877 novemberében már készen állt arra, hogy a Don Bosco Nővérek első missziós expedícióját vezesse Dél-Amerikába. Don Bosco két évvel korábban küldte első szalézi misszionáriusait Argentínába, és az új női kongregáció vezetőit is ugyanez az apostoli buzgalom vezérelte: megismertetni Istent a föld végső határáig.

Angela Vallese nővér küldetésének első állomása Uruguayban, Villa Colónban, Montevideóban volt, de máshol is várt rá munka. Uruguay volt az előretolt állomás, ahonnan a nővérek elindultak Patagóniába, Don Bosco álmainak földjére.

Angela Vallese nővér huszonöt évig, 1888–1913 közt élt Punta Arenasban. 1893-ban kinevezték „vizitátornak” a házakhoz, amelyeket a nővérek Dél-Patagóniában és a Magellán-szoros régiójában nyitottak. A zord éghajlat és a Magellán-szoroson átkelő hajókat fenyegető balesetek veszélye ellenére Angela nővér sorra látogatta a missziókat a Tűzföld déli részén, a Dawson-szigeten és a Malvinas-szigeteken (Falkland-szigetek). Legyőzött mindenféle nehézséget, beleértve a kormányok ellenállását, amelyek ellenségesen fogadták a szalézi munkát. Az emberek, akikkel találkozott, különösen a nők és a gyerekek „jó anyának” hívták, felismerve, hogy nemcsak „anya”, hanem szeretettel és evangéliumi jósággal fordul mindenkihez. Egy anya, akinek nagy a szíve, éber a szeme, a keze pedig erős. Nem múlt el egy nap sem a „világ végén”, a föld e kies részén, hogy ne beszéltek volna a „jó anyáról”. Életrajzírója szerint „önmagával szemben szigorú volt, másokkal mindig szolgálatkész, szelíd és megértő, szeretetet és reményt sugározott.” Amikor küldetése elején még nem beszélte a nyelvet, és nem tudott szavakkal kommunikálni, Angela nővér a mosolyával szólt, anyai gyengédséggel és érzékenységgel foglalkozott a gyerekekkel.

Sosem riadt vissza a kemény és nehéz munkától: főzött, ruhákat varrt a nőknek és gyermekeknek, megtanította őket, hogyan kell használni a szappant és a vizet, órákon át türelemmel tisztogatta a bennszülöttek haját az élősködőktől. Szeretettel üdvözölt mindenkit, a rossz szag ellenére, amely a zsírtól eredt, amivel bekenték magukat, hogy megóvják bőrüket a hideg széltől. Ellátogatott szegényes kunyhóikba, és szeretete kifejezéseként ajándékokat vitt nekik: takarókat, ruhaneműt, élelmiszert. Mindenkit nevén szólított, mindenkihez volt egy jó szava.

Amikor a nővéreit látogatta, különösen a távoli Dawson-szigeten, akkor is tele volt anyai gondoskodással. Igyekezett ellátni őket mindennel, amiben hiányt szenvedtek, hiszen tudta, milyen szegénységben élnek ezen a helyen. Vasaló, keményítő, néhány edény, szappan, tűk, gyűszűk, szövet, fésűk szerepeltek a listáján, a nővérek nagy örömére.

A nővérek közösségében igyekezett kielégíteni minden kisebb-nagyobb igényt. Minden hétfőn ő volt az első a mosodában, megelőzte társait a pataknál, ahol a hosszú téli hónapokban előbb fel kellett törni a jeget, és bátorság kellett hozzá, hogy feltűrje a ruhája ujját. A keze megmerevedett, és az arca elsápadt a hidegtől. Nehéz volt ilyekor énekelni!

Hányszor javította titokban a nővérek fehérneműjét! És amikor észrevette, hogy valamelyik nővér ruhája javításra szorul – mert egyiküknek sem volt két öltözéke –, megvárta, míg este lefekszik, csendben, óvatosan magával vitte, és egész éjjel dolgozott rajta, hogy reggelre, amikor az apáca fölkel, a ruha már rendben legyen. Gondja volt rá, hogy megőrizze a harmóniát a házban, hogy a lányai vidámak legyenek, hiszen olyan sok áldozatot hoztak távol a szülőföldjüktől. Sosem felejtette el a születésnapjukat, kedves meglepetéseket készített számukra.

Nem akarta elhagyni a földrészt, amely „az ő földje” lett, misszionáriusi kalandjának végén mégis meg kellett hoznia az utolsó áldozatot is: miután részt vett a VII. egyetemes rendi káptalanon 1913-ban, engedelmeskedett elöljáróinak, és utasításukra nem tért már vissza a misszióba, mivel megfogyatkozott testi ereje nem tette lehetővé a további munkát. A következő évben, 1914. augusztus 17-én halt meg, 60 éves korában Nizza Monferratóban.

A szalézi nővérek nemrégiben megjelentették Angela Vallese nővér leveleit, amelyeket Don Boscóhoz, Mazzarello anyához, don Ruához, a szalézi elöljárókhoz, szüleihez, szeretett húgához, Teresához, rokonaihoz és testvéreihez írt. Első levelét 23 évesen írta szüleinek 1978-ban, amelyből már kitűnik, mennyire szilárdan hitt a misszionáriusi életben és az inkultúrálódás lehetőségében: elszánt volt arra, hogy mindennap feltétel nélkül megújítsa elköteleződését, bárhol a világon, mert ott az otthona, ahová Isten meghívja őt. Olvasva ezeket a leveleket láthatjuk, hogy milyen gyakorlatias és elszánt volt ez a szerény asszony; tudta, hogyan kell egyszerű módon beilleszkedni a helyi közösségekbe a távoli földeken, ugyanakkor továbbra is érzelmileg kötődött szülőhazájához és családjához. Soha nem siránkozott és nem panaszkodott, hanem mindenkit teljes szívvel szeretett. Semmi nem számított neki, ha arról volt szó, hogy lelkeket nyerjen meg Istennek. „Mit számít, ha a legszükségesebb javakból is hiányt szenvedünk? Kit érdekel, ha nem tudunk kezet mosni, hogy meggyúrjuk a kenyeret?... Kit érdekel, ha nincs tűzifa, és hat vagy hét mérföldet kell megtenni, hogy találjunk? Mit számít, hogy a kezünk hideg és duzzadt a fagytól, tövisektől tépett, durva az ásótól, amivel fáradságos munkával törjük föl a száraz talajt…? Mindez semmit sem számít, ha Isten uralkodik!” – ez volt Agela Vallese nővér hitvallása.

A tekintetét mindig egyenesen a mennyország, minden ember életének végső célja felé irányította. Semmi más nem számított neki jobban ezen a földön. Levelei gyűjteményének címe: „Là non ci separeremo mai più” („Ahol soha többé nem leszünk elválasztva”), azok a szavak, amelyek gyakran ismétlődtek leveleiben. Igazolják Angela nővér kitartását, különösen akkor, ha már minden emberi terv kudarcot vallott.

Magyar Kurír