Monostori László előadása a második parancsolatról: Szeretettel, tisztelettel mondjuk ki Isten nevét

A második esten, március 2-án Monostori László esperes, plébános, az esztergomi Hittudományi Főiskola morálteológia tanára tartott előadást a második parancsolatról.

Az elmélkedést szentmise vezette be, amelyet szintén a Szent Margit-templom plébánosa mutatott be. Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el (Mt 7,7–12).

Homíliájában Monostori László kifejtette, Jézus többször is arra buzdít, hogy imádkozzunk: amikor megtanítja a Miatyánkot; amikor felhívja figyelmünket az imádság, a böjt, az alamizsnálkodás fontosságára. A mai evangéliumban kiemeli, hogy bátran kérjünk az Úrtól. De hogyan? Imádkozni sokféleképpen lehet. Sokunknak van kedvenc imája; van amit megtanultunk gyerekkorunkban, más imát később ismertünk meg. Nagyon szép az is, amikor a saját szavainkkal fordulunk az Úrhoz.

A plébános felidézte: egyszer egy kisfiú megkérdezte tőle, hogyan kell imádkozni, mert ő ezt nem tudja. Laci atya azt válaszolta: „Nem kell ezt túlbonyolítani, esténként meséld el Jézusnak, milyen volt a napod, mi volt jó benne, illetve rossz, miért adsz hálát, mi az, amit kérsz, mit bánsz meg. Mintha a legjobb barátoddal beszélgetnél.” Néhány nappal később a gyermek csillogó szemekkel ment oda hozzá, és mondta: „Laci atya, képzeld, sikerült!” Ez a kisfiú valamit megtapasztalt az imádság lényegéből, amikor az ő gyermeki módján, egyszerű szavakkal elmondta az Úrnak, hogy milyen volt a napja, és megérezte szívében Isten jelenlétét, kapcsolatba lépett vele.

Nem az a lényeg, hogyan imádkozunk, hanem az, hogy imádkozunk-e

– hangsúlyozta a szónok. – Persze jó, ha olyan módon imádkozunk, ami megfelel lelkünk állapotának, hitünk mélységének. Egy ereje teljében lévő felnőtt például elmesélte, hogy a templomban mindig az „Én Istenem, jó Istenem…” kezdetű imát mondja. Nagyon jó, hogy ezt hűségesen imádkozza gyerekkora óta, de emellett megszólíthatja felnőttesebben is az Urat, saját szavaival megfogalmazva vágyait, kéréseit, vagy éppen mindazt, ami vele történik.

Amikor az Úr Jézus felszólít bennünket: „kérjetek, és adatik”, felvetődhet bennünk a kérdés: mit kérjünk, mi az, ami valóban a javunkra válik? Kérhetünk valamit a családon belül, vagy a barátunktól, de a munkahelyünkön is, a főnökünktől is. Az imában nem kisebb dolog történik, mint hogy a mindenség, az ég és föld Urától kérünk. Jó, ha ezt megfontoltan tesszük, miközben benne van ebben a kapcsolatban a családiasság, az egyszerűség, az őszinteség is – fejtette ki Monostori László esperes.

A legfontosabb, hogy legyünk őszinték az imában. Istent nem tudjuk becsapni,

Ő jobban ismeri a gondolatainkat, mint mi saját magunk.

Ha valaki előtt őszinték lehetünk, az az Isten. Az őszinteség pedig azt is jelenti, hogy vigyük bele bátran az érzelmeinket az imába. Mindnyájan voltunk már dühösek, csalódottak. Ha ilyesmiket érzünk ima közben, tárjuk bátran Isten elé, Ő az érzelmeinkkel is tisztában van. Legyünk mindig tiszteletteljesek az imáinkban, de fogalmazzuk meg akár Isten iránti haragunkat, csalódottságunkat, kétségbeesésünket, amikor nem látunk kiutat egy helyzetből. Ha őszintén elmondjuk: „Uram, nem értelek, miért tetted ezt, dühös vagyok”, akkor tudunk ott állni Isten előtt, álarc nélkül, és ha őszinték vagyunk, Jézus nem fog haragudni.

Az őszinteség mellett bátran kérhetünk is Istentől, mégpedig bármit, az Úr nem kötötte meg a kezünket – világított rá Monostori László atya. Felidézte: Jézus a kínszenvedések éjszakáján, a Getszemáni-kertben vérrel, verejtékkel imádkozott, és azt kérte: „Atyám, ha lehet, vedd el tőlem a szenvedések kelyhét, de mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te!” Ez a helyes kérő imádság, amikor őszintén megfogalmazzuk vágyainkat, kérjük Istent, óvjon meg minket valami rossztól, adjon meg valamit, de tudjuk hozzátenni: mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te, vagy egyszerűbben, a Miatyánkból kiragadva a félmondatot: „Legyen meg a Te akaratod…” Ezzel mutatjuk ki, mekkora bizalommal vagyunk Isten iránt.

Rábízzuk a végső döntést. Isten sokkal jobban tudja, mi a jó nekünk, mint mi magunk.

A legfontosabb, és mi is akkor járunk a legjobban, ha Isten azt adja meg nekünk, ami leginkább az üdvösségünk javára válik, amire a legnagyobb szükségünk van a mennyország felé vezető úton – emelte ki a szónok.

*

A szentmise után tartott előadásában a Szent Margit-templom plébánosa a második parancsolatról elmélkedett. Idézett a Szentírásból: „Ne vedd hiába a Te Uradnak, Istenednek nevét!” (Kiv 20,7); ennek a parancsolatnak kateketikai formulája: „Isten nevét hiába ne vedd!” Monostori László atya leszögezte: az Úr neve szent, és a második parancsolat azt írja elő, hogy a nevét tiszteljük, vagyis a szentet védi. Az ókori ember számára a név sokkal több és mélyebb jelentéssel bírt, mint napjainkban. A név mély jelentést hordozott, amely valakinek az identitásához tartozott. A névben benne volt egy jellemző tulajdonsága vagy utalás akár a mesterségére, de mindenképpen a törzsére. Az adott személy neve nagyon szorosan hozzátartozott az életéhez, személyiségéhez.

Azáltal, hogy Isten elárulta a nevét, bizalmat szavazott nekünk. A név feltárása és a kapcsolat bizalom felénk Isten részéről – mutatott rá az előadó. – Az első történet, ami eszünkbe jut Isten nevéről, az ószövetségi történet, amikor Mózes előtt égett a csipkebokor. Megkérdezte: „ki vagy te?”, a csipkebokorból pedig hang hallatszott: „Én vagyok, aki vagyok.” Mit akart ezzel Isten mondani? Különböző értelmezések vannak erről, az egyik legelterjedtebb nézet szerint azt jelenti: én vagyok, aki jelen vagyok, akire mindig számíthatsz; aki mindig ott áll melletted, akkor is vagyok és veled vagyok, ha bajban vagy, és szükséged van rám. Még mindig az Ószövetségnél maradva a Jahve szót, Isten nevét a zsidóságban annyira tisztelik, hogy nem mondják ki. Amikor valaki olvassa az írásokat, és odaér az Isten szóhoz, helyette azt mondja: Adonáj, vagyis Úr. A legfőbb főpap évente egyszer, a szentek szentélyében mondhatta ki az Ószövetségben Isten nevét.

Egészen biztos, hogy

Isten neve nem olyan szó, mint a többi, soha nem lehet töltelék- vagy kötőszó. Mi Isten nevét kiejthetjük. Jézus eljött közénk, emberré lett, bemutatkozott, van neve: Ő a Krisztus.

Megengedte nekünk, hogy néven szólítsuk – Őt és általa az Atyaistent és a Szentlélek Úristent is, de fontos, hogy ezt mindig tisztelettel tegyük – hangsúlyozta az esperes.

Monostori László felsorolta azokat a bűnöket, melyekkel véthetünk a második parancsolat ellen. Idetartozik a káromkodás és a csúnya beszéd. A kettő azonban nem ugyanaz. A káromkodás azt jelenti, hogy Istent, Szűz Máriát, a szenteket vagy a szent épületeket, helyeket, edényeket illetjük vulgáris, szitkozódó szavakkal. Ez azért nagy és súlyos bűn, mert azt az Istent illetem csúnya, blaszfémikus, vulgáris szavakkal, aki engem végtelenül szeret. Ezzel szemben a csúnya beszéd messze nem olyan súlyos bűn, sokkal inkább neveletlenség, rossz szokás. A keresztényeknek törekedniük kell a csúnya beszéd elkerülésére, ebben is példát kell mutatnunk.

Előfordul az a helyzet, amikor Isten nevét töltelékszónak használjuk, például kifejezzük a megdöbbenésünket: „Úristen!” Vagy amikor váratlan nehézséggel találjuk szembe magunkat, és felsóhajtunk: „Jaj, Istenem, már csak ez hiányzott!” Ez kerülendő, csakúgy mint az átkozódás, szitkozódás vagy a bűvészkedés Isten nevével. Bűn az is, ha megígérünk valamit Isten nevében, de nem teljesítjük. Megtörténhet az is, hogy hamisan esküszünk Isten nevére, holott Isten maga az igazság. Ha tanúul hívjuk Istent magunk mellé, hogy amit mondunk, az igaz, miközben hazugság, akkor ezzel káromoljuk is az Ő nevét. „Csak akkor esküdjél, akár a Teremtőre, akár a teremtményre, ha igazat mondasz, ha szükséges, és tisztelettel teszed” – idézte a szónok Loyolai Szent Ignácot.

Az előadó beszélt arról is, hogyan szólítsuk meg Istent az imában. Bátran használhatjuk a rengeteg megszólítást – Istenem, Uram, Jézus, Krisztus, Mindenható, Lélek –, hiszen ezzel dicsérjük a Teremtőt.

Amikor keresztet vetünk, s háromszor kimondjuk a Szentháromságos Isten nevét – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében –, ez a legszebb imádság.

Bátran kimondhatjuk Isten nevét, de mindig tudatosan, szeretettel, tisztelettel tegyük – hangzott el a budapest-újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit-templom plébánosának előadásában.

A Lelki est szentségimádással ért véget.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír