Monostori László morálteológus előadása Nyíregyházán: Az élet érték, a halál természetes történés

Az előadót és a jelenlévőket Megyesi Mária, a KÉSZ nyíregyházi csoportjának elnöke köszöntötte. Felhívta a figyelmet arra, hogy a 21. században a halál a tabutémák közé tartozik: nem illik beszélni róla, különösen nem gyógyíthatatlan betegek hozzátartozói előtt; pedig a halál része mindannyiunk életének. Egy végső stádiumban lévő beteget is segíteni kell abban, hogy élete végét testileg, lelkileg, szellemileg is minél emberibb módon tudja megélni, és el tudja végezni azokat a feladatait, amelyek még hátra vannak, különös tekintettel az elbúcsúzásra és a kapcsolatok rendezésére.

Monostori László előadásának bevezetőjében az emberi méltóságra irányította a figyelmet, hiszen vannak olyan körülmények, élethelyzetek, amikor ez veszélynek van kitéve. Ha valaki beteg, gyógyszerek hatása alatt áll, fogyatékkal él, idős, vagy éppen csecsemő, akkor nem, vagy csak korlátozott módon tudja megvédeni önmagát. Egy társadalomról az mond el legtöbbet, hogyan bánik azokkal a tagjaival, akik testileg-szellemileg nincsenek életük csúcsán.

A jóléti társadalomban – amelyben mi is élünk – általános hozzáállás, hogy a fájdalom rossz dolog, és szinte a legfontosabb az életünkben, hogy azt mindenáron elkerüljük, megszüntessük vagy mérsékeljük. Éppen ezért nem ritka, hogy vannak, akik félnek a fájdalomtól. Ez a félelem pedig lelki fájdalmat is okozhat az emberben. Az igazi kérdés, hogy mit tegyünk akkor, ha már nem elégséges a fájdalom csillapítása, mert van, amikor a legerősebb gyógyszer sem elég erre. Ekkor merül fel az a kérdés: lehet-e értékes az az élet, amelyben állandó jelleggel van jelen a szenvedés. Attól függően, hogy erre a kérdésre hogyan válaszolunk, az az eutanáziával kapcsolatban feltett kérdéseinkre is választ adhat.

Katolikus papként hiszem – mondta az előadó –, hogy az is megvalósíthatja önmagát, megélheti a személyes méltóságát, aki szenved. Könnyű nekünk, akik hiszünk a túlvilági életben.

Aki hisz abban, hogy a halál után van egy másik élet, ahol már nem lesz több szenvedés, annak könnyebb elviselnie a földi fájdalmat.

A fájdalom tehát egy nagyon fontos, kardinális kérdés az eutanáziával kapcsolatban.

A fájdalom után egy másik kulcsfontosságú fogalmat tisztázott Monostori László. A halálhoz vezető betegségben szenvedő páciens állapota visszafordíthatatlan, ezért mondjuk rá, hogy végső stádiumban van. Ekkor az orvosi kezelés már nem hatásos, vagyis már nincs remény arra, hogy a beteg meggyógyuljon. Az orvosok már nem tudják késleltetni a betegség lefolyását, de a konkrét, végső haláltusa még nem kezdődött el. Mit tehetünk egy végső stádiumban lévő beteggel?

A kérdéskörben három lehetőségről beszélt az erkölcsteológus:

Az eutanázia alkalmazásával előre hozzuk a halál idejét, vagyis nem várjuk meg, amíg meghal a beteg.

A „terápiás túlbuzgóság” az érem másik oldala: ilyenkor a cél az, hogy a halál idejét megpróbáljuk mindenáron késleltetni. Ilyenkor minden lehetséges kezelést kipróbálunk, kísérleti terápiákat alkalmazunk, még akkor is, ha a beteg végső stádiumban van, és az újabb kezelés számára további szenvedéssel jár.

A palliatív kezelés ezzel szemben a halál idejének elfogadását jelenti: ebben benne van a fájdalomcsillapítás és a haldokló emberi, pszichés, testi, spirituális kísérése a végső útján, hogy a lehető legemberibb módon tudjon eltávozni a földi életből.

Monostori László a három felmerülő lehetőség részletezésében először az eutanázia kérdéskörét vizsgálta, amelynél meg kell vizsgálnia szándék, a módszer és a cselekvés alapját.

Az eutanázia olyan tett vagy mulasztás, amely természete vagy a cselekvő szándéka szerint halált idéz elő, hogy minden fájdalmat kiküszöböljön. A definícióból is érezzük, hogy itt a cél a fájdalom megszüntetése. Amikor már a legerősebb fájdalomcsillapítók sem működnek, akkor úgy szüntetjük meg a fájdalmat, hogy véget vetünk a beteg életének, hogy ne szenvedjen többet. Beszélünk aktív és passzív eutanáziáról.

„Meggyőződésem, hogy nincs igazi különbség az aktív és passzív eutanázia között. Mindegy, hogy méreginjekciót alkalmaznak (aktív), vagy valakit lekapcsolnak a lélegeztető gépről (passzív). Nem itt van a különbség” – fogalmazott az előadó, hozzátéve, hogyha mégis szeretnénk kategorizálni, akkor hasznosabb, ha megvizsgáljuk a szándék, a módszer és a cselekvés alapját.

Szándék alapján akkor beszélünk eutanáziáról, ha véget vetünk egy emberi életnek, vagy siettetjük a halált. Nagyon fontos, hogy nem számít eutanáziának az, ha a szándék a fájdalom csillapítása. Akkor sem eutanázia, ha a fájdalom csillapításának van egy másodlagos, de nem akart olyan hatása, hogy ezáltal mégis megrövidül az illető élete vagy eszméletvesztés következik be.

Klasszikus példa, hogy amikor a végső stádiumban lévő betegek morfiumot kapnak, amely a legerősebb fájdalomcsillapító kábítószer, annak hatásaként valószínűleg a beteg hamarabb meghal. Ha a végső stádiumban lévő beteg nem kap morfiumot, akkor előfordul, hogy olyan elviselhetetlen fájdalma van, hogy már nem képes semmilyen kommunikációra. Viszont ha megkapja a morfiumot, lehetőséget adunk neki arra, hogy el tudjon búcsúzni szeretteitől, még azon az áron is, ha ezáltal megrövidül az élete. Tehát

amikor nincs más eszköz, csak a fájdalomcsillapítás, amelynek a célja is az, akkor ez megengedett, és ez nem számít eutanáziának.

A módszer is meghatározó: beadunk egy halált okozó tablettát, vagy elmulasztunk egy kötelező kezelést.

Négy kötelező kezelés van, amelyek soha nem számítanak rendkívülinek, és amelyekhez minden embernek állapottól, életkortól, kilátásoktól függetlenül joga van: ez a táplálék, a folyadék, a levegő, a higiénia. Nem hagyhatunk senkit éhen vagy szomjan halni, megfulladni, vagy embertelen higiéniai körülmények között meghalni. Ezek alapvetően hozzátartoznak az ember személyi méltóságához, és nincs az az indok, ami miatt ezektől valakit megfoszthatnánk. Ezen kötelező kezeléseket még mesterségesen is biztosítani kell.

Lehetnek olyan kezelések, amelyek aránytalanok, és már bizonyosan nem használnak. Ha azokat valaki visszautasítja, az nem számít eutanáziának. Önmagában egy kezelés visszautasítása nem jelent automatikusan eutanáziát. Ha valaki életmentő kezelést utasít vissza, amelyet az orvosnak kötelező végrehajtani, akkor az viszont eutanázia.

A cselekvés alapja szerint öngyilkosságról beszélünk akkor, amikor a beteg nem szeretne végső stádiumba kerülni, ezért önkezével vet véget életének, illetve emberölésről beszélünk, amikor ezt egy másik személy, hozzátartozó vagy orvos teszi meg.

Magyarországon hivatalosan nincs eutanázia. Hollandia volt az első ország, ahol legalizálták az eutanáziát. Ott már 12 év felettiek esetében is alkalmazható, sőt folynak tárgyalások arról is, hogy a lelki fájdalom vajon elegendő indok-e az eutanázia kéréséhez.

Ha egy ország megengedi az eutanáziát, egy vörös vonalat lép át: ahol a haldoklót az eutanáziával nagyon gyorsan halálba segítjük, ott már nem szent az ember élete.

De vajon a depresszióban szenvedőt is halálba segíthetjük? Hiszen ő is sokat szenved, és meglehet, hogy nem gyógyul meg, hanem örök életében depressziós lesz. Vagy ha valakit csapás ér, baleset következtében elveszíti az egész családját, a fájdalma elviselhetetlen, akkor neki is engedélyezzék az eutanáziát? – tette fel a kérdést Monostori László.

Ha kinyitjuk ezt az ajtót, akkor sok másik ajtó is kinyílik, amelyeket nem tudunk többé csukva tartani. Olyan kérdések merülnek majd fel, amelyek már nem csak a végső stádiumban lévő beteg ember életéről szólnak – fogalmazott.

Ha az Egyház tanítását valljuk és életpártiak vagyunk, akkor nemet mondunk az eutanáziára, még akkor is, ha talán embertelennek tartanak bennünket. Embert ölni nem szabad. Ki szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol az emberi életet nem tisztelik? Hiszem, hogy Isten az élet és a halál ura, és az élet nagyobb nálunk. Nincs senkinek sem joga a másik élete vagy a saját élete fölött rendelkezni.

Az előadó felhívta a figyelmet:

ahhoz, hogy egy normális társadalmat működtetni tudjunk, tiszteletben kell tartani a másik ember életét.

Az eutanázia ellentéte a terápiás túlbuzgóság – vitte tovább a gondolatot Monostori László. – Ilyenkor a halált késleltetni akarjuk, ezért különböző eszközöket alkalmazunk, akár kísérleti fázisban lévő, vagy egyéb kezeléseket. Pedig minden beavatkozás olyan mértékben elfogadott, amilyen mértékben a beteg egészségének a hasznára válik, sem jobban, sem kevésbé – szögezte le. – Van, hogy a végső stádiumban lévő beteg, egy idős beteg vagy egy haldokló szíve leáll, de újraélesztjük. Ez egyértelmű terápiás túlbuzgóság, amellyel talán néhány napra hosszabbíthatjuk meg csak a beteg életét. De ezt nem kéri tőlünk sem a Jóisten, sem az Egyház. Ha valakit hagyunk meghalni – a kötelező kezelések megadásán túl –, akkor mindössze annyi történik, hogy elfogadjuk az élete végét.

Olyan haszontalan, hatástalan gyógymódok alkalmazásával, amelyek a betegséget csak még nehezebbé teszik, miközben nem állnak arányban a velük járó kockázatokkal, csak mesterségesen meghosszabbítjuk a betegek szenvedését, de nem segítünk nekik. A túlzó eszközökről való lemondás nem eutanázia, hanem a halálhoz közeledő ember állapotának az elfogadása. Ezzel együtt semmit nem szabad tenni a halál siettetése érdekében sem, mert az viszont eutanázia.

Az előadó végül a pallitív kezelésekről beszélt. Ezek a kezelések azok, amelyeket az Egyház is ajánlj.

A pallíiatív ellátás nem siettetni és nem is késleltetni akarja a halált, hanem elfogadni a végső stádiumához érkező beteg állapotát,

megpróbálva számára az élete utolsó szakaszát a lehető legemberibbé tenni azért, hogy legyen lehetősége a végrendelkezésre, legyen lehetősége bocsánatot kérni, megbocsátani, elbúcsúzni, beszélni a papjával, és amennyire lehetséges, képességeit birtokolva felkészülni a halálra.

Amikor egy beteget már nem lehet gyógyítani, akkor még mindig nagyon sokat tehetünk érte. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen körülmények között, hol, kiknek a társaságában, milyen hangulatban távozik el ebből a világból.

A palli szó azt jelenti: köpönyeg. A palliatív kezelés tehát a gyógyíthatatlan betegek olyan módszeres kezelése, amely a betegséget már nem gyógyítja, de a tüneteket kontroll alatt tartja anélkül, hogy a beteg életminősége jelentősen romlana. A cél már nem az élet meghosszabbítása, hanem az életminőség javítása fizikai, pszichés, spirituális dimenziójában, hogy a haldokló minél teljesebben meg tudja élni élete utolsó szakaszát. A palliatív kezelés magas szaktudást igényel, és a kezelés gyökere az élet végéről alkotott pozitív kép, az, hogy az élet érték, és a halál egy természetes történés.

A palliatív kezelésekkel értelmet tudunk adni a haldokló utolsó napjainak és támaszt neki magának és családtagjainak. A cél a lehető legemberibb halál.

Mit mondjunk el a végső stádiumban lévő betegnek a saját állapotáról? Ismerjük a régen alkalmazott jó szándékú hozzáállást, amikor nem mondták el az igazat, hogy védjék a beteget. Ma már azt mondják a szakemberek, hogy ne titkolózzunk.

Adjuk meg a lehetőségét annak, hogy a haldokló felkészüljön a halálra, hogy el tudjon búcsúzni.

Az is egy lehetőség, hogy fokozatosan közöljük vele az igazságot, de a hazugság biztosan nem segít a halálra való készülésben. A betegnek mindig joga van az információhoz.

Az előadás teljes terjedelmében IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír