Móricz Zsigmond: A nyáj és pásztora

Az írások között vannak humorosak, tragikusak, naturálisak, líraiak. Az író által megformált alakok viszonya is sokszínű a krisztusi hithez: közömbös, felszínes, ambivalens, a lelket teljesen betöltő.

A címadó elbeszélésben feloldhatatlan a szakadék a földi világban uralkodó erkölcsök és a krisztusi lelkiség között. Ha Isten embere jó pásztorként – és nem béresként – akarja szolgálni a gondjaira bízott nyájat, akkor szinte törvényszerűen kerül súlyos összeütközésbe gyülekezetével. Ha igehirdetésében nem csupán arra ügyel, hogy „gyönyörűen hosszú” mondatokat mondjon, „amelyeket úgysem ért senki, s a pap hangjának muzsikáján a meglettek szép engedelmesen tudnak egyet szundítani” –, hanem égető társadalmi gondokról beszél, így arról, hogy az „egykés” családmodell hosszú távon tragikus következményekkel jár, akkor kivívja a gyülekezet ellenséges haragját. Csakúgy mint akkor, ha őszintén elmondja az alkoholmámorban huszonévesen elhunyt gazdáról, hogy hidegen hagyta a bibliai ige figyelmeztetése: „Ne légy bolond és istentelen, hogy idő előtt meg ne halj” (Préd 7,21). A mának élés, a pillanatnyi érdekek ütköznek a perspektivikus látásmóddal, az önző matéria a jövőt magasabb dimenzióban képzelő lelkiséggel. S a nyájra ügyelő pásztor gyenge ahhoz, hogy hosszabb távon felvegye a küzdelmet gyülekezetének minden változást elutasító lelki-szellemi mozdulatlanságával.

A Karácsonyi ének két szegénylegénye, Páva Sajó és Balog kisiskolás koruk óta a falu kántálói szenteste napján. A szeretet-Isten, a Megváltó Jézus Krisztus születésének ünnepe azonban tragédiába torkollik. A két legény számára az ünnep annyi csupán, hogy összekántálnak egy csizmára valót, meg egy üveg bort visznek haza „az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy ott jár az Isten angyala”. Ám ezen a szentestén megelőzi őket a kántálásban két – hozzájuk hasonlóan nyomorúságban élő – cigány fiú, ők kapják tehát a szerény kis pénzt, a finom kalácsot. Páva Sajó és Balog számára ez azt jelenti, hogy „… itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.” A két szegénylegényt meg sem érinti Krisztus szeretete, elvakult gyűlölet tombol bennük a két cigány fiú iránt, s agyonütik őket. A tragikus történetet élesen ellenpontozza a környezeti világ csodálatos szépsége: „Ragyogó hóba borult a falu. Gyönyörű karácsonyeste volt.”A természet Istentől megalkotott, romolhatatlan gyönyörűsége feloldhatatlan kontrasztban van az emberi lélek nyomorúságával, a gyilkos ösztönöknek történt engedelmességével.

Az Apasors című elbeszélés a Kr.u. első században játszódik, az ókori Rómában, a véreskezű Néró császár uralkodásának idején, amikor rendeletileg üldözik, gyilkolják a keresztényeket. Az elbeszélés központi alakja, A. Gellius, egy dúsgazdag pénzember könyvtárának őrzője. Tisztában van azzal, hogy milyen szörnyűséges kegyetlenségek történnek a világban, s mindezt elmeséli egyetlen fiának, Aveniónak is, azt remélve, hogy az ifjú belátja: bár mindez rettenetes, de nincs mit tenni az erőszak féktelen tombolása ellen, amit az államhatalom szentesít. A könyvtáros apa egyetlen célja, hogy családjával együtt túlélje a mostani véres időket, s ezt úgy tartja elérhetőnek, hogy csöndben marad, mintha nem látna, nem hallana semmit. Legfőbb parancs az életben maradásra, hogy az embernek „semmi szabad akarata ne legyen. Nyugodtan kell eltűrni a garázdálkodásokat és vigyázni kell, hogy a véleménymondásban is szenvedélymentesség vagy felháborodás ne legyen.” Ám a fiú, Avenio már Krisztus rendíthetetlen követője, felszabadult minden emberi kötöttség alól, s vallja: „Atyám. Én Istennek irgalmára bízom életemet, és akkor nem rettegek a földi hatalmaktól.” Avenio önként vállalja a vértanúhalált, abban a reményben, hogy „a földi szenvedésekért mennyei boldogság” vár rá. Az összetört apa nem érti gyermekét, „neki nincs vigasza, őneki nincs miben bíznia, mit várnia, nem tudja, mi az az Örök Atya, mi az a láthatatlan Isten…” Ám ott él Gelliusban egy nagyon halovány remény is: „Hát van? Van? Hát lesz valaha más élet és más boldogság, mint amit a megaláztatásnak türelmes elszenvedése ad?”

A kötet talán legszebb elbeszélése a Mikor a part szakad című történet, amely némileg Jób könyvére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy Jób akkor is hitte és félte az Istent, amikor dúskált a földi javakban, míg a novella jómódú gazdája, Bokor István a bőségben elfeledkezik arról, hogy kinek köszönheti elsősorban a felemelkedését, és mindent a saját erejének tulajdonít. Az egész falu tiszteli, elismeri, ám váratlanul csapások sorozata éri, s bár „még csak a szele érte a szerencsétlenségnek”, máris elfordul tőle mindenki, mert ebben a világban a vagyon mennyisége határozza meg az ember megítélését, s ha valakinek nincs semmije, az annyit is ér. A korábban mindenki által megsüvegelt Bokor István most átéli azt, milyen érzés az, amikor az embert magára hagyja a világ. „… csak úgy találta, hogy a legnagyobb csődület közepén is olyan egyedül áll, mintha a sivatagban volna.” Kétségbeesésében először a tehetetlen dac érzése keríti hatalmába: „Ha meg pusztulni kell, pusztul. A gyűjtésben sem segített sem Isten, sem ember, a mentésben se segítsen. Hadd jöjjön hát a pusztulás Isten kezéből, ember kezéből.” Ám gyötrődései közepette eljut a felismerésig, hogy nem Isten hagyta el őt, hanem ő távolodott el a Teremtőtől: „Hirtelen úgy tűnt neki, hogy az Isten az édesatyja, akiről ő elfelejtkezett, akit ő megtagadott.” S bekövetkezik Bokor István számára a lelki megtisztulás, a megvilágosodás, amikor hálát ad Istennek mindenért: „Ő állított meg az elszívtelenedés, a gőgösség, a gonosz gazdagság útján, legyen az övé a mi jövő életünk.”

Móricz Zsigmond elbeszélései modern példázatoknak is tekinthetők. Mellőzve minden didaktizmust világlik ki belőlük, hogy a kereszténységet a mindennapokban krisztusi lélekkel megélők helyzete sohasem volt könnyű, ma sem az és a jövőben sem lesz, mert minden korban beigazolódik Jézus utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavainak igazsága: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ.” (Jn 15,18-19).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír