Most kezdődik el... – Bemutatjuk a Kaposvári Egyházmegye újmisés papját

Kanyarokon át vezetett idáig az útja, most pedig úgy érzi, a papszentelés korántsem célba érkezés, hanem inkább a start: „Most kezdődik igazán minden.”

Attila 1990 márciusában született Balassagyarmaton, és középső gyermekként nőtt fel egy szeretetteljes családban. „A rendszeres templomba járás nem volt része a mindennapjaiknak. Mégis azt éreztem, hogy a szüleim megélték a hitet.” Példaként elmondja, hogy látássérült nővére Budapesten tanult a Vakok Állami Intézetében, s édesapja rendszeresen vitt haza onnan hozzájuk állami gondozásban élő gyerekeket az iskolai szünet idejére vagy éppen karácsonyra.

Attila gyermekkorának meghatározó helyszíne volt Horpács, ahol a nagyszüleinél nyaralt.

Nagymamája megismertette a hit alapjaival, s tőle látta, hogy az ima beszélgetés Istennel, amelyben az ember a legőszintébb önmagát adhatja.

„Megtanított engem is arra, hogy így kapcsolódjak Istenhez” – idézi fel emlékeit. A harangszóra mondott imák, a temetőben tett látogatások és a Biblia történetei mélyen beépültek a mindennapjaiba.

Nagyorosziban örömmel ministrált Tarnai Imre atya mellett, aki huszonnégy éves koráig nemcsak a plébánosa volt, hanem lelkivezetője és gyóntatója is. „Szeretete és bátorító szavai ma is visszhangoznak bennem. Hosszú éveken át kísérte az életemet, és sokszor segített tisztábban hallanom Isten hívását.”

Kamaszkorában Attila eltávolodott az Egyháztól. „Megkérdőjeleztem mindent, nem tudtam mit kezdeni a külsőségekkel. Kiüresedettnek éreztem azt, amit magam körül láttam.” Az Egyházhoz való visszatalálásában elsősorban azok segítették, akiket a társadalom gyakran észre sem vesz. Tizenhat éves volt, amikor a nővére elhívta egy sérült emberek számára szervezett táborba segítőnek. Két gondozottat bíztak rá egy hétre. Az egyikük egy idős, kerekesszékes férfi volt.

Este éppen Gyuri lábát mostam, s amikor felnéztem, találkozott a tekintetünk. Sugárzott a szeméből a hála.” Ez a tekintet egy életre megmaradt Attilában.

Később rendszeresen járt segíteni az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthonba, elvitte magával a színjátszós gyerekeket is, akikkel a húga iskolájában foglalkozott. Lassan kezdett visszatalálni a hitgyakorláshoz. „Mély élményt jelentett a szentségimádás a sérültekkel.

Amikor megfogalmazták a kéréseiket, csak másokra gondoltak. Nagyon meghatott, hogy ők, akik annyi mindenben szenvednek hiányt, mégis hisznek.”

Attila különleges érzékenységgel beszél róluk. „Szeretem a sérült embereket, mert nagyon őszinték. Mi próbáljuk mutatni, hogy szépek és okosak vagyunk. Ők meg azt mondják, amit gondolnak, éreznek. Gyakran látom bennük Jézust.”

A színjátszás is fontos szerepet kapott az életében. Középiskolás korában és fiatal felnőttként tagja volt egy színkörnek, és több tanéven keresztül foglalkozott iskolai színjátszó kör vezetésével. „Mindig nagyon szerettem mások bőrébe bújni, és az is nagy élményt jelentett, amikor többünk közös munkájával létrejött egy-egy előadás. Ez arra tanított, hogy nem egyedül kell megváltani a világot.” Attila ma is szívesen fordul a színjátszáshoz a szolgálata során, a hittanórákon gyakran megelevenítik a bibliai történetek szereplőit.

Életútja nem egyenesen vezetett a papságig. Cukrásznak tanult, dolgozott is a szakmában, sőt egy időben cukrászdát vezetett, mégpedig a barátnőjével közösen. Szoros volt a kapcsolatuk, együtt is éltek, ám erre ma már megkötözöttségként emlékszik vissza. Papi hivatásának felismerése ennek a párkapcsolatnak a megszakítása után érkezett el az életében.

Nem az volt a kérdés, hogy mikor hívott Isten, hanem az, mikor hallottam meg ezt igazán, és mikor mertem, tudtam rálépni erre az útra.”

A döntés fájdalmas volt számára, mégis felszabadító. „Korábban azt gondoltam, hogy papnak csak erős, szinte hibátlan emberek mehetnek. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem: a lelkipásztor sem tökéletes, hanem olyan ember, aki tudja, hogy maga is rászorul Isten irgalmára, és képes irgalommal fordulni másokhoz. Mer gyenge és sebezhető lenni, tudja, hogy hibázhat, és mégis újra feláll.”

A szemináriumi évek sem voltak kérdésektől mentesek számára. 2020-ban úgy döntött, elhagyja a képzést, úgy érezte, újra meg kellett vizsgálnia, valóban erre az útra szól-e a meghívása. Pedagógiai asszisztensként, coachként és iskolai munkatársként dolgozott, miközben tovább kereste Isten akaratát. A válasz pedig végül ismét a papság felé vezette. Varga László püspököt arra kérte, hogy a Kaposvári Egyházmegyében folytathassa a tanulmányait. Képzését a győri szemináriumban fejezte be, s közben otthonra talált a Kaposvári Egyházmegyében. „Az utóbbi három évben a kispapokkal nyaranta hét napon át jártuk az egyházmegyét. Napi huszonöt-harminc kilométert gyalogoltunk, megszálltunk valamelyik atyánál a plébánián, megismertük a közösséget, a település értékeit.” Így került közelebb társaival egyházmegyéjéhez.

Pappá szentelése előtt Attila már diakónusként élt Kaposváron. Különleges küldetést kapott: a fogyatékossággal élők pasztorációjának szervezésével bízták meg. Tanít a Bárczi Gusztáv Módszertani Központban, látogatja a sérült gyerekeket nevelő családokat, közösséget hozott létre számukra. „Azt szeretném, ha ők is az Egyház látható, hallható tagjai lennének.” Attila szerint

az Egyháznak nem csupán segítenie kell a perifériára szorult embereket, hanem tanulnia is kell tőlük. Meggyőződése, hogy cigány testvéreink, a sérültek, a hajléktalanok, a börtönben élők vagy az élet peremére sodródott emberek nem a közösség terhei, hanem Krisztus különleges jelenlétének hordozói.

Attilának egész életében irányt mutattak a példaképei: az általános iskolában az alsós tanító nénije, Nagyorosziban Tarnai Imre plébános „mindenkit szerető élete, magatartása”. A szemináriumi évek alatt pedig azokat a papokat érezte a legközelebb magához, akik „csendesen, hűségesen szolgálják a rájuk bízott közösséget, akik különösen közel tudnak lépni az emberekhez, akik az imádságból élnek, és onnan merítenek erőt”.  

Máté evangéliumából vett papi jelmondata is ezekből a példamutató életekből nőtt ki: „Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7).

A papi élet elsődleges feladata számomra az irgalom gyakorlása, közvetítése, az emberek iránti szeretet és együttérzés megélése.

Az irgalom a cselekvő szeretet: meglátni a rászorulót, meghallani a szenvedőt, felajánlani a gyógyító és vigasztaló jelenlétet” – mondja. Attila ugyanakkor arról is beszél, hogy maga is sokszor tapasztalta meg a felé irányuló irgalmat, és ez mindig nagy erőt adott neki. A fiatal pap ezért vallja: a legfontosabb figyelni arra, hol lehet szüksége valakinek egy kézfogásra, egy másik emberre, aki meghallgatja. Mert az irgalomban rendkívüli erő lakozik.

Fotó: Lambert Attila; Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 19-i számában jelent meg.