Most már látod? – A második világháború filmen (2. rész)

Európa nyugati felén a háború rövidebb ideig tartott, mint a keleti fronton vagy a Csendes-óceán térségében, ám – elsősorban az amerikaiaknak köszönhetően – nagyon sok film született és születik napjainkban is, melyek ezen a hadszíntéren játszódnak. E filmek egy részében nagy szerepet kap a történelmi hűség. Alkotóik elsősorban visszaemlékezésekre támaszkodtak, igyekeztek többé-kevésbé hitelesen ábrázolni mindazt, ami történt. A halál ötven órája az ardenneki offenzíva, vagy másik nevén a Battle of the Bulge történetét meséli el. A németek utolsó nagy visszavágása volt ez a csata 1944 telén, melynek fontos eleme volt, hogy az üzemanyaghiánnyal küzdő páncélosok megszerezzék az amerikai készleteket. Mint tudjuk, ez nem sikerült, a támadás két hónappal később végleg megfeneklett. De a szövetségesek előrenyomulása sem volt töretlen. Az 1944 szeptemberében lezajlott Market Garden hadművelet – melynek során Hollandia nyugati felét szerették volna elfoglalni – végül kudarccal végződött. Az eseményeket a Cornelius Ryan regényéből készült és Richard Attenborough által rendezett, A híd túl messze van című filmből ismerhetjük.

Az 1965-ben bemutatott A halál ötven órája vagy az 1977-es A híd túl messze van koruk leglátványosabb filmjei közé tartozott, éppúgy, mint a normandiai partraszállást középpontjába helyező, 1962-ben készült, A leghosszabb nap című film. Ha utóbbit összevetjük Steven Spielberg 1998-as, öt Oscar-díjjal jutalmazott, Ryan közlegény megmentése című filmjének nyitó jelenetsorával, azonnal feltűnnek a különbségek. Míg előbbi esetében a néző végig kívülálló marad, addig Spielberg filmje hiperrealizmusával a csata közepébe dob bennünket. Ez a film jól példázza, hogy a háború iszonyata bemutatásának az a legegyszerűbb módja, ha valósághűen ábrázoljuk az eseményeket. Ugyanakkor Spielberg sem tudott kibújni a bőréből, a Ryan közlegény megmentésének történetvezetése – hiszen ez is egy hollywoodi alkotás – meglehetősen idealista.

Ha már a valóságnál és Spielbergnél tartunk, szólnunk kell Az elit alakulat című sorozatról, mely szerintem besorolható az első három legjobb háborús film közé. A Stephen E. Ambrose dokumentumregénye alapján készült széria az európai hadszíntéren játszódik, és a 101. légi – azaz ejtőernyős – hadosztály 506. ezred Easy századának történetét meséli el. Az elit alakulatban mindent megkapunk, amit egy háborús filmtől elvárhatunk: történelmileg hiteles, változatos és izgalmas, a karakterek pedig egyediek és jól kidolgozottak.

Egy világégés esetében nem csak az eseményekre emlékszünk vissza, a háború ugyanis az egyén számára is lehetőséget ad rá, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe. A hadmozdulatok irányítói közül persze nem mindegyikre mondhatjuk, hogy nagy formátumú hadvezér volt, ám George S. Patton vagy Dwight D. Eisenhower tábornok rendkívüli szerepét ma már senki nem vitatja. Az extravagáns Pattonról 1970-ben készített filmet Franklin J. Schaffner; A normandiai partraszálláshoz vezető út – melyet 2004-ben forgattak – pedig azt mutatja be, milyen súlyos döntéseket kellett meghoznia a történelem legnagyobb hadi vállalkozását irányító Eisenhowernek (Tom Selleck).

Voltak persze olyan filmek is, melyek szakítottak a háborús filmek hagyományaival, kliséivel. Christopher Nolan például egy vereségről készített filmet. Igaz, ez az esemény az angolok nemzeti mítoszává vált, napjainkban is sokan emlegetik Dunkirk szellemét. Persze nem ok nélkül, hiszen a bekerített expedíciós haderő nagy részét nagyszabású polgári összefogással sikerült kimenekíteni 1940 május/júniusának fordulóján. A Dunkirk azért is különleges, mert három színtéren – a földön, a vízen és a levegőben – és három idősíkban játszódik. A legsötétebb óra akár a Dunkirk párjának is tekinthető. Joe Wright alkotásának főszereplője Winston Churchill (Gary Oldman), aki három legendás és jövőt formáló parlamenti beszédet mondott el 1940 májusában. Oldman elképesztően hiteles alakítása mellett ez a film azért is kivételes, mert egy látszólag unalmas eseményt mutat be rendkívül érdekfeszítő módon.

Mel Gibson 2016-ban egy olyan katonáról forgatott filmet, aki soha nem sütötte el a fegyverét. Már csak azért sem, mert nem is volt neki. Desmond T. Doss (Andrew Garfield) ugyanis a csendes-óceáni szigetek meghódításához azzal járult hozzá, hogy szanitécként mentette társait. A fegyvertelen katona ugyanakkor egy igazi, Gibsonhoz illő alkotás, legalábbis ami a brutalitását illeti. Doss annak ellenére, sőt, éppen ezért volt hős, mert nem akart harcolni. Yossarian kapitány (Alan Arkin) is szívesen abbahagyná az ellenség bombázását, ha Cathcart ezredes (Martin Balsam) nem emelné föl állandóan a leszereléshez szükséges bevetések számát.

Mike Nichols filmje, A 22-es csapdája ironikus-szatirikus hangvételével tűnik ki a háborús filmek özönéből. A Joseph Heller regényéből készült alkotás abszurdnak és értelmetlennek állítja be a vérontást, amiben még akkor is van igazság, ha az ellenség az európai kultúra legnemesebb elveit tiporta sárba. Egy másik klasszikus regény, A vékony vörös vonal filmes adaptációja még inkább zavarba ejti a nézőt. Az őrület határán című filmet James Jones műve alapján Terrence Malick forgatta le. Ezt az alkotást rendkívül érdekessé teszi az impozáns szereposztás. Emellett hangvétele is különleges – kifejezetten lírai, néhol pedig már-már metafizikai húrokat penget.

Azt értjük, hogy egy csatáról, egy háborúról szívesen készítenek filmet a győztesek. De mi a helyzet a vesztesekkel, jelen esetben Németországgal vagy Japánnal? Joseph Vilsmaier kíméletlenül őszinte filmet forgatott a sztálingrádi csatában harcoló német katonák viszontagságairól. A Sztálingrádnak egyebek között az is nagy erénye, hogy nem a hadműveletekre, hanem az egyéni tragédiák bemutatására helyezte a hangsúlyt. Bár Sam Peckinpah amerikai születésű filmjét, a Vaskeresztet mégis ide sorolnám, lévén, hogy a német veterán, Willi Heinrich regényéből készült, és főszereplői egytől egyig német katonák. Az 1943-ban, a kaukázusi fronton játszódó történet középpontjában a vaskeresztre áhítozó, porosz arisztokrata Stransky százados (Maximilian Schell) és Steiner őrmester (James Coburn) – erkölcsi és osztálykülönbség-beli – konfliktusa áll. Steinter azért utál minden tisztet, mert ők a saját dicsőségükért másokat küldenek a vágóhídra.

A Tora! Tora! Tora! bizonyos tekintetben átvezet a következő témánkhoz. Az Egyesült Államok számára ugyanis az 1944-es normandiai partraszállásig a háború a Csendes-óceán térségében zajlott. Ez az 1970-ben készült film ugyanakkor azért érdekes, mert a Pearl Harbor elleni japán támadást mutatja be, méghozzá úgy, mintha két külön filmet tettek volna egymás mellé. Azokat a részeket, melyekben az amerikaiakat látjuk, amerikaiak készítették, míg a japán szereplős oldalt japánok. 2006-ban Clint Eastwood hasonlóra vállalkozott: a Levelek Ivo Dzsimáról a japánok, míg A dicsőség zászlaja elsősorban az amerikaiak szemszögéből mutatja be ugyanannak a csatának az eseményeit.

Úgy tűnik, hogy a hollywoodi filmipar számára a háború önmagában már nem elég érdekes, ezért öntik le sokszor a történetet egyfajta romantikus szósszal. A Pearl Harbor – Égi háború rendkívül látványos, a történelmi hűségre is ügyel, ám a sztori… Az elit alakulat sikerén fölbuzdulva Steven Spielberg és Tom Hanks elkészítette annak csendes-óceáni párját. A hős alakulat tisztes iparosmunka lett, de elődjének színvonalát nem sikerült megütnie. Talán pont azért nem, mert ezen a fronton a hadműveletek meglehetősen egysíkúak voltak – egyik sziget elfoglalása nem sokban különbözött a másiktól. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy az amerikai–japán konfliktus különösen kegyetlen küzdelmeket hozott.

A Pierre Boulle regénye alapján készült Híd a Kwai folyón azon kevés filmek közé tartozik, melyek az ázsiai frontot választották helyszínül. 1943-ban, a megszállt Burmában a japán Saito ezredes (Sessue Hayakawa) Nicholson ezredes (Alec Guinness) vezényletével angol hadifoglyokkal építtet egy hidat, amit azonban az amerikai Shears hadnagy (William Holden) föl akar robbantani. David Lean 1957-es, több Oscar-díjjal jutalmazott klasszikus alkotása a japán, az angol és az amerikai gondolkodásmódot, erkölcsi felfogást ütközteti egymással.

Egy pillanatra érdemes elidőzni azoknál a filmeknél is, melyek egyik-másik fegyvernemet hozzák közelebb a nézőhöz. Nem túlzás azt állítani, hogy a II. világháború leghatékonyabb harci eszköze a repülőgép volt. A németek és a japánok vereségében nagy szerepet játszott az is, hogy képtelenek voltak annyi repülőt gyártani, amennyit a szövetségesek. A Memphis Belle egy B–17 bombázógép kalandjait meséli el, nagyvonalúan elhallgatva, hogy a bombázásoknak mind a két oldalon hihetetlenül sok civil áldozata volt.

Japánt minden oldalról víz veszi körül, így magától értetődik, hogy a császárság elsősorban a flottáját fejlesztette. Megépítették többek között a világ legnagyobb csatahajóját is. A Yamato – Öngyilkos küldetés című japán film ennek az úszó erődítménynek és tengerészeinek a sorsát mutatja be. A T–34 a II. világháború egyik legismertebb harci eszközét állítja a középpontjába. Alekszej Szidorov 2018-as filmje a szovjet harckocsi kiválósága mellett azt is bemutatja, hogy egy tank sem ért volna sokat, ha nem elég rátermettek a bennük ülő katonák. A Harag (2014) – melynek főszerepét Brad Pitt játszotta – ugyanezt állítja, csak az amerikaiakról és a Sherman harckocsikról. David Ayer filmje azonban az orosz megközelítéshez képest nélkülöz minden romantikát, idegileg már erősen megviselt hősei nem csinálnak bolondot a német harckocsikból, sőt, nap mint nap kénytelenek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a német tankok sok tekintetben felülmúlják az amerikaiakat. Ha viszont az ellenségnek már nincs páncélozott járműve, és csak gyalogosokkal támad, egy Sherman és személyzete egy egész Waffen-SS-századdal képes megbirkózni.

Kétségtelen, hogy a fegyvernemi filmek csúcsa Wolfgang Petersen alkotása, A tengeralattjáró. Ez a film tényleg arról szól, hogy milyen lehetett egy vízben lebegő szivarban élni heteken keresztül. Mit érezhettek azok a katonák, akik azt várták, melyik pillanatban robban fel közvetlen közelükben egy vízi bomba, hullámsírba küldve az egész legénységet? Sok világháborús filmben láthatjuk, hogy milyen szoros kötelék alakult ki azok között, akik egymás mellett harcoltak. A bezártság, az állandó idegfeszültség pedig még közelebb hozta egymáshoz az embereket.

S vajon mi a helyzet velünk, magyarokkal? Mi hogyan közelítettünk a világtörténelem legnagyobb fegyveres konfliktusához? Nagyszabású II. világháborús filmet értelemszerűen mi nem készítettünk. Nem volt hozzá elég pénz, és hiányoztak a megfelelő eszközök is. A 40-es évek elején játszódó filmjeink ugyanakkor azt a szemléletmódot, lelkületet jelenítik meg, ahogyan mi, magyarok közelítünk a történelmünkhöz. Leginkább talán humorral. Mint A tizedes meg a többiek. A leleményes Molnár Ferenc tizedes (Sinkovits Imre) és társai semmi mást nem szeretnének, mint túlélni a háborút, mozgósítva ehhez minden találékonyságukat. Az ötödik pecsét főhősei is kisemberek. Olyanok, akiket a történelem úgy szólított színpadra, hogy előtte nem közölte velük, mit kell majd játszaniuk. Kiderül, hogy bár elméletben nem biztosak abban, erkölcsileg mi is a helyes, ám amikor próbatétel elé kerülnek, biztosan tudják, mit kell tenniük. A Cseres Tibor regényéből készült Hideg napok történetének szereplői a háború után emlékeznek vissza arra, amikor a délvidékre bevonult magyar katonák partizánoktól tartva civileket is megöltek. Utóbbi alkotás azért érdekes, mert általában minden nép a győzelmeiről és a hőseiről készít filmet, arról, amikor legalább morális értelemben felülkerekedett az ellenfelein. Mi mások vagyunk, ha kell, a bűneinkkel is szembenézünk.

Bár a második világháború már 74 éve véget ért, napjainkban is sok film foglalkozik vele. Elsősorban azért, mert ez a háború valóban szinte az egész földgolyót érintette. Az emlék és a tapasztalat közös, így senkinek nem kell megmagyarázni, miről is van szó. E hat év történelme mélyen belénk ivódott, szabadulni tőle még sokáig nem fogunk tudni. Filmet pedig addig fogunk készíteni róla, amíg mindent végképp el nem felejtünk.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. augusztus 25-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.