Mozambik: egy nép, amely katolikus közvetítőknek köszönheti a húsz éve fennálló békét

Különleges történet: egy párhuzamos diplomácia, a „barátság diplomáciája” volt a közvetítő erő. A Sant’Egidio közösség vállalta fel a sokat szenvedett nép ügyét, és másokkal együttműködve, többéves erőfeszítés révén kieszközölte a békekötést.

Akkor született meg a felismerés, hogy ezeknek a magára hagyatott, szegény népeknek elkötelezett segítségnyújtásra van szükségük, amikor 1981-ben a salvadori Jesus Delgado tanúságot tett a Sant’Egidio közösség előtt Oscar Romero San Salvador-i érsek vértanúságáról, a békéért és igazságosságért végzett tevékenységéről. Megdöbbenve ismerték fel, hogy ezt a polgárháború sújtotta kis népet mennyire magára hagyták a nagyhatalmak és Európa. A 80-as években hasonló tanúságtételek alapján mélyen elgondolkodtak arról, milyen fontos a béke ezekben az országokban, különösen Afrikában. A népek kiáltása a helyi püspökökön és a misszionáriusokon keresztül eljutott hozzájuk, és egyre nagyobb felelősséggel tekintettek a háborúban szenvedő országokra.

Jaime Gonçalves beirai püspökkel való barátságuk által megértették, mennyire szenved a mozambiki nép a háborútól és a járványoktól. A fegyveres konfliktusok szinte lehetetlenné tették az összefogást, a humanitárius segítség eljuttatását.

Repülőgépeken és hajókon küldtek élelmet, ruhát, munkaeszközöket. Vallják, hogy ez a humanitárius segítség azért is fontos, mert megbékíti az államot az Egyházzal. Ugyanakkor a háború elnyeli az adományokat. Nagyon hamar világossá vált, hogy igazi változás csak akkor lesz, ha a kormányerők (Frelimo –  Mozambiki Felszabadítási Front) és a gerillák (Renamo – Mozambiki Nemzeti Összefogás) kiengesztelődnek egymással.

Ekkor már tíz éve tartott a polgárháború – a nyugat úgy gondolta, hogy amíg a dél-afrikai apartheidre nem találnak megoldást, addig semmit nem lehet tenni. A Sant’Egidio közösség másképp látta: a konfliktusnak főként belső okai voltak, és maguk a fegyveres szembenállók is kezdték elveszíteni hitüket a fegyveres megoldásban. A közösség végül hivatalos békeközvetítőként lépett színre. Nem volt egyértelmű, hogy elfogadják hivatalos diplomáciai erőnek, és a vezetőkkel való kommunikáció sem volt egyszerű.

1990-ben végre létrejöhetett az a hivatalos tárgyalás, amelyen részt vett a beirai püspök és az olasz kormány képviselője is. Andrea Riccardi a párbeszéd módszeréről szólva azonban hangsúlyozta: itt mozambiki emberek ülnek, nem kívülállók: „A történelemük Mozambik. A jövőjük is Mozambik. Mi egy teljes mértékben mozambiki esemény, találkozás vendéglátói vagyunk csupán. Jelenlétünkkel hangsúlyozzuk, hogy erős barátság fűz Önökhöz, de diszkréten és tiszteletteljesen vagyunk jelen.” Hangsúlyozta: „Két testvér áll most itt, ugyanannak a családnak a tagjai, akik az utóbbi években eltávolodtak egymástól, harcoltak egymással. Az idegenek közötti harcok elmúlnak, testvérek között nehezebb a kiengesztelődés. De akkor is testvérek maradnak, ha sok fájdalom van a történetükben.”

Az első közös nyilatkozat, amit aláírtak, éppen erről szólt: a felek honfitársaknak, a nagy mozambiki család tagjainak ismerték el önmagukat. József és testvéreinek történetét visszhangozza ez a történet, amelyet idéztek is tárgyalások során: a testvérek nem ismerték fel Egyiptomban Józsefet, aki végül sírva fedte fel kilétét.

A tárgyalások 27 hónapon át, 11 munkacsoportban zajlottak. Több hullámvölgyet követően végül építő jellegű párbeszéd kezdődött, a felek a béketárgyalás mellett döntöttek. Megfigyelőként részt vettek a megbeszéléseken nyugati és afrikai kormányok és az ENSZ  képviselői is. A békeszerződést 1992. október 4-én írták alá.

Az utóbbi évtizedekben sajnos nem sok példa van arra, hogy afrikai országokban béketárgyalások eredményeképpen véget érjenek a fegyveres konfliktusok. Példa ez a történet arra is, hogy egy nem kormányzati szerv – más kormányzati és nem kormányzati szervezetek bevonásával, együttműködésével – hogyan képes sikerrel közvetíteni.

Magyar Kurír
(tzs)