Munkatárs az aratásban – Interjú Kauser Tiborral, a Ferences Világi Rend miniszter generálisával

 A háromgyermekes építészt a piliscsabai otthona melletti műtermében kerestük fel. 

– A miniszter generális valamennyi kontinens világi ferenceseinek pásztora. Milyen feladatokat kell ellátnia?

– Guidare et animare – vezetni és animálni, ez a dolgom.

A miniszter generális tulajdonképpen a legalsó pozíciót tölti be: általános szolga.

Száztizenhat országban van jelen a rend, egy kétszázezres közösséget kell összefogni és vezetni, azoknak a főbb irányoknak megfelelően, amelyeket a káptalan elhatározott.

– Hogyan lehet innen, Piliscsabáról rálátni arra, hogy mi zajlik a világban a rend közösségeiben?

– Ma már könnyen. Hivatalosan 1978-ban alakult meg a világi rend, de nyolcszáz éves a történelmünk. A nyolcvanas években az első miniszter generális, aki venezuelai volt, még hagyományos postai levelezés útján tartotta a kapcsolatot a nemzetközi közösségekkel. El sem tudom képzelni, milyen lehetett ez, hiszen ma ott az e-mail, a Zoom vagy a chat.

– Milyen nyelven érintkeznek?

– Angolul, olaszul és spanyolul.

– Hogyan lett miniszter generális?

– 2014-ben választottak meg először, azelőtt hat éven át a nemzetközi elnökség tagja voltam. Ez egy tízfős testület. A miniszter generális és a helyettese mellett heten a különböző földrajzi területekért felelnek, egyvalaki pedig a ferences ifjúságért. Annak idején én Észak-Amerikáért voltam felelős, valamint Európa azon országaiért, ahol a kapcsolattartás nyelve az angol – beleértve például Ukrajnát és Svédországot is.

– Hogyan került be a testület tagjai közé?

– 1995-ben ismerték el a magyarországi közösséget, és engem jelöltek ki, hogy képviseljem hazánkat a nemzetközi tanácsban. 1996-ban vettem részt először nagykáptalanon Rómában, azután háromévente jártam ki a találkozókra, és Magyarországon mindig újraválasztottak erre a szolgálatra. A 2005-ös nagykáptalanon, Assisiben felmerült az az ötlet, hogy 2008-ban, az Árpád-házi Szent Erzsébet-jubileum évében Magyarország legyen a nagykáptalan helyszíne. Ekkor választottak meg a nemzetközi elnökségbe, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy látták, az itthon rendezett nagykáptalan rendben lezajlott.

– Hogyan kell elképzelni egy miniszter generális szolgálatát?

– A napi fél-egy órás elfoglaltság mellett havonta ki kell utaznom Rómába, olykor gyakrabban is. Az elnökség közvetlenül a Szentszék alá van rendelve, ezért lehetőség szerint minden évben találkozónk van az államtitkársággal, magával Pietro Parolin bíboros államtitkárral, valamint a kongregációval, annak prefektusával, titkárával. Megbeszéljük az aktuális kérdéseket és az előttünk álló feladatokat. Az Egyház munkájában vagy akár politikájában is támaszkodnak ránk, hiszen száztizenhat országban vagyunk jelen. Évente jelentést készítünk a tevékenységünkről, és személyesen is beszámolok. Kánonjogi szempontból a harmadrendek közé tartozunk, világi hívők nyilvános társulása vagyunk. Kivételként mégsem az első rend, hanem a szerzetesi kongregáció alá tartozunk.

Nem vagyunk szerzetesrend, a mi fogadalmunk az evangéliumi életre, és nem a tisztaság, szegénység és engedelmesség hármasára szól.

–  Mik az elkövetkezendő hat év feladatai, céljai?

– Minden káptalan meghatározza, hogy a rend mely területekre helyezze a hangsúlyt a következő időszakban. Most a szervezeti kérdések, a képzés, a lelki asszisztencia, a kommunikáció, az ifjúság és az anyagiak átstrukturálása áll a középpontban. A káptalan döntése az egyik iránytűm, a másik pedig az én belső iránytűm. Meggyőződésem szerint az a feladatom, hogy ebből a közösségből minél inkább Isten terve szerinti ferences világi rend jöhessen létre. A kifejezésben mindhárom szó hangsúlyos, mindhárom területen vannak feladatok.

– A világi rendhez családok, házaspárok, egyedülállók és fiatalok tartoznak.

– Sőt papok, püspökök is, akik először egyházmegyés papok voltak, és így találtak rá a ferences hivatásra.

– Milyen kötelezettségeket vállalnak a tagok?

– Én nem a kötelezettség oldaláról közelíteném meg ezt a kérdést. Inkább elkötelezett közösségi életről van szó. Mindenki egy adott közösséghez tartozik. Magyarországon mintegy negyven közösségünk van, 450-500 taggal. Egyes testvéreink harminc-negyven kilométert utaznak egy-egy közösségi alkalomra, de vállalják.

– Milyen a közösségi élet?

– Van néhány szegletkő, ami valamennyi közösségünket meghatározza. Ilyen elsősorban a közös szentségi élet: rendszeres közös szentmise, imádság, lelkigyakorlatok, szentségimádás. A mi közösségünkben a lelki asszisztens a szentmise előtt három-négy órát gyóntat.

A másik szegletkő a képzés, ami három síkon folyik. Az emberi-világi képzési formába sok minden belefér: meghallgathatunk például egy gyermeknevelési előadást Pécsi Ritától, vagy egy pszichológiai, mentálhigiénés témájú előadást. Az is előfordult már, hogy én beszéltem az építészetről. Fontos nálunk, hogy mindenkinek legyenek megfelelő hittani ismeretei. Van egy sajátos ferences képzés is. Ennek az egyéves alapképzési időszakában az újonnan jelentkezők megismerik Szent Ferenc életét, valamint azt, hogy mit jelent ferencesnek lenni, a világi rendhez tartozni. Később el lehet mélyedni a rendtörténetben vagy egy-egy adott szolgálatot vállalók feladataiban. Vezetőként nekem kánonjogi ismeretekkel is rendelkeznem kell. Tájékozottnak kell lennem a ferences család felépítésében, hiszen a ferences miniszter generálisok konferenciát alkotnak, évente kétszer találkoznak.

Működésünkhöz szorosan hozzátartozik az is, hogy minden közösségnek van valamilyen szolgálata a plébánián: nálunk a hitoktatás, a közösségvezetés, a képviselő-testületi tagság vagy az irodai feladatok.

Olaszországban ferences világi rendiek a bohócdoktorok. Madridban van egy olyan kórház, amelyet még az 1700-as években alapított a világi rend, és azóta folyamatosan üzemelteti. Venezuelában a szegények gyógyszertárában szolgálunk, ahová rengeteg gyógyszeradomány érkezik. A méregdrága gyógyszereket szakgyógyszerész és szakorvos jelenlétében adjuk ki a szegényeknek. Ázsiában jelen vagyunk Pakisztánban, Indiában, Malajziában, Indonéziában, Srí Lankán, Mianmarban, Thaiföldön, Vietnámban, Japánban, Koreában, Kelet-Timorban, a Fülöp-szigeteken. Afrikában néhány muzulmán ország kivételével mindenhol van közösségünk.

– Ezeken a helyszíneken a keresztényüldözés a ferences világi rendieket is érinti?

– Igen, sokfelé.

Pakisztánban vannak olyan testvéreink, akikkel szoros kapcsolatot ápoltunk, de mostanában nem válaszolnak, nem tudjuk, mi történt velük.

Beszélhetnék Szíriáról is. A damaszkuszi közösség bent van a tűzfészekben. Dél-Amerikában nincs vallásüldözés, de a politikai helyzet nagyon rossz.

– Voltak emlékezetes utazásai?

– Bejártam a világot, és érdekes, kalandos utazásaim is voltak. 2017-ben csodálatos élményben volt részem egy Ázsia–Óceánia nemzetközi kongresszuson, Bali szigetén. A keresztény közösség hinduista környezetben szervezte meg ezt az eseményt, a két vallás mégis békés légkörben találkozott.

A világi rendhez nemcsak latin rítusú katolikusok tartoznak, hanem Rómával egységben lévő, más rítusú katolikusok is.

Az előző elnökség tagjai közül az egyik testvér libanoni maronita keresztény volt. Indiában a szír malabár egyház elég erős, a római rítusú kevésbé. Egyszer meghívott bennünket vacsorára a szír malabár bíboros. Időben megérkeztünk, ő még a kápolnában imádkozott. Le kellett vennünk a cipőnket, ahogy Indiában ez mindenhol szokás, és a fogadás egy félórás közös imádsággal kezdődött. Nagyon sajátos, gyönyörű világgal találkoztam ott is.

– Az elkötelezettek életmódjában milyen változások következnek be?

– A közösség tagjaként át kell hatnia az életemet, hogy nem csak vasárnap vagy ima közben vagyok világi ferences, hanem mindig.

A világban való jelenlétünk, a hétköznapjaink ugyanolyan lelki időnek számítanak, mint az imádságos órák.

És megváltoznak az ember életében a prioritások. Nálam például más helyre került a szakmai előmenetel.

– Milyen rendszerességgel találkoznak a közösségek tagjai?

– Általában hetente vagy havonta. A közösségek maguk döntik el, hogyan élik meg a szentségi életet, a bibliaolvasást és a képzést. Mi a közösségünkben hetente találkozunk, minden alkalom más és más.

– Van valamilyen látható külső jele annak, hogy valaki a Ferences Világi Rendhez tartozik?

– Viseljük a taut, amit a beöltözéskor kapunk. A mindennapokban teljesen hétköznapi öltözetben járunk, nincs szerzetesi ruhánk, hiszen világiak vagyunk. Én hordok egy kitűzőt is, ami sokszor bizonyult jó beszélgetésindítónak. Egyes országokban a világi rend tagjainak egyenpólójuk van, esetleg egyforma barna nadrágjuk vagy szoknyájuk is, amit ünnepi alkalmakkor viselnek.

– Hogyan lehet csatlakozni Önökhöz?

– A közösségeink ferences plébániákhoz, ha a környéken nincs ilyen, akkor egyházmegyei plébániákhoz kapcsolódnak, mint a miénk is. Ott szolgálunk, és ha jól tesszük a dolgunkat, észre is vesznek minket. A kilencvenes években kifejezetten sokan kérték a felvételüket a világi rendbe. Amikor 1996-ban megalapítottuk a közösséget Piliscsabán, hatan voltunk, most harmincketten.

A gyarapodás nagy dilemmát is jelent, hiszen egy adott létszám fölött nehéz egyben tartani a közösséget, és fontos a személyes, bensőséges kapcsolat.

Van, aki azért jön, mert a közösségben az övéhez hasonló élethelyzetben lévők vannak. Másoknak semmi közük nincs a többiek életállapotához, de vonzza őket a lelkiség vagy az a szolgálat, amit a többiek végeznek. A ferences világi hivatás is sajátos hivatás, amelyre Isten hív. Az ismerkedés és a beilleszkedés idején a Szentlélek segítségével ezt meg kell vizsgálni. Háromszor lehet ideiglenes fogadalmat tenni, a végleges elköteleződés pedig az egész életre szól.

– Előfordul, hogy valaki elhagyja a közösséget?

– Vannak életállapotok, amelyek nem férnek össze a közösségi élettel. A közösségből való távozás hátterében sokszor családi tragédiák állnak. Van, hogy a törést átélő ember olyan nagy sérülést szerez, hogy nem tudja jó szívvel nézni a közösséghez tartozó boldog családokat, és inkább kilép. De olyanok is akadnak közöttük, akik bennmaradnak, és pont a közösség segíti át őket a válsághelyzeten. Van, aki például azért lép ki, mert elköltözik, és nem tudja tartani a kapcsolatot a közösséggel. De itt is akad ellenpélda: hozzánk tartozik egy olyan család, amely húsz éve Finnországban él. Minden egyes alkalomra bejelentkeznek Skype-on, követik a szentmisét is, aktív tagjai a közösségnek. 

– Milyen sajátos helyzetben lévő közösségeket kell elképzelnünk a világ más tájain?

– Rengetegen élnek olyan körülmények között, amikre nem is gondolnánk. Afrikában például van olyan világi ferences, aki reggel útnak indul egy marék rizzsel, este részt vesz a közösségi alkalmon, ott alszik egy matracon, majd reggel gyalog hazaindul. Ahhoz, hogy fogadni tudja az e-mailjeit, három órát gyalogol egy kávézóba, ahol az internethasználatért és a levél kinyomtatásáért egy vagyont fizet. Kanadában hat óra a repülőút az egyik közösségből a másikba, és a legközelebbi település hatórányi autóútra van. Az ilyen körülmények nagy kihívások elé állítják a testvéreket.

– Mik a prioritások a lelkiségben?

– Az első az istenkapcsolat, mégpedig a ferences istenkapcsolat, amiről Szent Bonaventura írt, számomra nagyon megragadó módon. Isten szerető atya, nem pedig egy trónon ülő úr. Ez teszi lehetővé számunkra azt, hogy bensőséges kapcsolatban legyünk vele, és hogy mindenkire testvérünkként tekintsünk. Ha közös az atyánk, akkor mindnyájan testvérek vagyunk. Testvéri közösségünkben meghallgatják a szavamat, mert van tapasztalatom a világban, mégis egy vagyok közülük, ugyanabba a sorba állok be, mint ők.

A ferences lelkiségnek nem a szegénység és az alázat áll a középpontjában, hanem az istenkapcsolat, a testvériség és a bűnbánat. A többi ebből ered.

– A családja hogyan éli meg az újbóli kinevezését?

– A feleségem is világi rendi, a nyolcvanas évek végén léptünk be. A gyerekeink nem tagjai a rendnek. Amikor először választottak meg az elnökségbe, ők még kiskamaszok voltak, és tartottak attól, hogy emiatt kevesebbet fognak látni. Miniszter generálisként sem vagyok sokkal többet távol tőlük, csak más felelősség nyomja a vállamat. Figyelek a családomra, és őszintén remélem, hogy mindent megkapnak, amire szükségük van.

– Mit jelent Önnek ez a megbízatás?

– Annak idején, amikor kiléptem a munkahelyemről, ahol dolgoztam, és megalapítottam a saját irodámat, fogalmam sem volt arról, hogy mi a Jóisten terve ezzel. Ha akkor nem váltottam volna, később nem tudtam volna elvállalni ezt a szolgálatot. Lám, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy rengeteg nagyszerű testvérrel ismerkedhettem meg, hogy láthatom a szolgálatom értelmét, és az Úristen munkatársa lehetek.

Isten országának építésében vehetek részt, hiszen közösséget, testvéri kapcsolatokat erősítünk, embereket vezetünk Istenhez.

Ez csodálatos érzés, nagyon jó részt venni az aratásban! Lehet, hogy csak harminc-negyven év múlva lesz eredménye a szolgálatunknak, de én is látom már az előttem munkálkodók fáradozásainak gyümölcseit.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 9-i számában jelent meg.