Műszerészből lett orvos, hogy gyógyíthassa a szegényeket

Harminchat évvel ezelőtt fiatal műszerészként dolgozott Olaszországban, amikor eldöntötte, hogy a bolíviai szegényeket fogja szolgálni. Egy nemzetközi önkéntes mozgalom aktivistájaként Cochabambába ment, két éven keresztül osztozott az itt élő campesinók életében, mindennapjaiban. Ekkor kanyarójárvány ütötte fel a fejét a népesség között, amelyet nem tudtak megállítani. Pietro elhatározta, hogy visszatér Olaszországba és orvosnak tanul, hogy gyógyíthassa ezeket az embereket. Huszonhat évesen beiratkozott a padovai orvosi egyetemre, ahol 1984-ben szerzett vörös diplomát. 1986-ban, a gyakorlati képzés után visszatért Bolíviába, ahol segítőivel még abban az évben elkezdtek építeni egy kórházat. Körülbelül 12 ezer embert szolgál ki ez a létesítmény, 1000 négyzetkilométeres körzetből jönnek ide a betegek. Külön vállalkozás keretében kellett eljuttatni Anzaldo városába és a kórházba az elektromos áramot. Jelenleg évente 4000 vizsgálatot és 200 műtétet végeznek.

Pietro Gamba közben megházasodott, négy lánya született és ma már az egész család a campesinók orvosi ellátásáért dolgozik.

A Vatican Insider kérdezte különleges élettörténetéről ezt az embert, aki képes volt megvalósítani vállalt feladatát: az orvosláson keresztül segíteni a leginkább rászorulókat. Elmondta, hogy 19 évesen már három éve dolgozott műszerészként, amikor lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot és Bolíviába ment a szegények közé. Elmesélt egy történetet, amelyet szimbolikusnak érez a feladatát illetően. Egy nagypénteken hívta őt egy fiatalasszony férje, hogy a felesége elvérzik a szülésben. Látta, hogy nincs más megoldás, a rendelőbe kell vinni, nehéz és hosszú úton. A szomszédok nem akartak segíteni, nem bíztak benne, hogy túléli. Ő megfogta az asszonyt, és erre a többiek kicsit kényszerűen, de követték és együtt felvitték a nehéz, emelkedőn. A fiatal nő megmenekült és később még két gyermeknek adott életet.

Beszélt arról, hogy fontos számára keresztény hite, ez teszi különlegessé az életüket. Bízik az isteni gondviselésben, ami egészen csodálatos, rajtunk túlmutató gondoskodás. Istenhitéből fakadóan hivatásának érzi, hogy segítsen másoknak. Amikor felebarátjára tekint úgy érzi: élete akkor valósulhat meg igazán, ha megosztja vele. „Az evangélium is azt kéri, hogy hajoljunk le a leggyengébbek, a leginkább szükséget szenvedők felé. Az alapján leszünk megítélve, ahogyan a nyolc boldogságot megéljük. Erre tettem fel az életemet” – vallja magáról. A II. Vatikáni Zsinat nagy hatással volt életére, megmutatta az utat, hogyan állhatnak a katolikus laikusok az emberek szolgálatába.

Elmondta, hogy a gazdasági helyzet és a szokások nem nagyon változtak körülöttük. „Ami változott, hogy bizalomteli baráti kapcsolatokat tudtunk létrehozni. Még ma is sokan halnak meg úgy, hogy nem hisznek a gyógyulásban. De mi itt vagyunk, és ez azt jelenti, hogy az emberek megmenekülhetnek. Most már sok mindenkivel működünk együtt, de ez nem volt természetes, ki kellett érdemelni, meg kellett szerezni. Sok türelem, erőfeszítés kellett hozzá, sok mindent kellett elviselni.”

Megvallotta, hogy olykor abszurdnak érzi a nyugati világ útját. Félünk a haláltól, túl sok anyagi kincsünk van, ami elnehezít. Annak az embernek az elégedetlensége él a nyugati emberben, akinek mindene megvan, de belül nincs semmije. Ebből az alagútból egyetlen kiút van: az osztozás és a másokra irányuló figyelem. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy mindenkinek másutt van hivatása, ott kell megvalósítania, ahol érzi.

Bízik benne, hogy felesége és négy lánya folytatják majd, amit elkezdett: „Hiszek bennük, mert ők azok, akik képesek szembenézni ezzel a kihívással, feladattal, képesek úgy cselekedni, hogy hitelesek legyenek. Adósságokat is hagyok rájuk, de egy üzenetet is: a legszegényebb testvérek iránti szeretet üzenetét.”

Magyar Kurír

(tzs)