Nagy dolgok nagy könnyedséggel – Emlékképek Filó Kristóf atyáról

Kristóf atya – valószínűleg édesapjának korai halála miatt is – mindig nagy tisztelettel tekintett az előző nemzedékekre. Shvoy Lajos püspökre, akinek ő utolsó felvett kispapja volt a Székesfehérvári Egyházmegyében; Kisberk Imrére, aki plébánosa, szentelője volt, megyéspüspökként pedig Székesfehérvár-Felsővárosba szerette volna disponálni, de az állam nem engedte; Dékány Vilmos szemináriumi prefektusára, úgy emlegette, kispap korában szegénységében állt mellette; Szakos Gyula püspökre, akitől – gyerekként nemegyszer láttam – egy nagy nejlontáskában hozta a munkások kifizetésére a pénzt diósdi építkezésekre, mondván, senki se gondol arra, hogy abban az elnyűtt zacskóban mennyi pénz lehet. Felnémeti Ferenc diósdi plébános elődjét „atyusnak” hívta, aki favágóként dolgozott, amikor megvonták működési engedélyét, de ugyanígy tekintett Bélafalvy Imrére, a másik érdi plébánosra, aki a misztikusok „elragadtatásával” járt a világban, viszont autót vezetni nagyon szeretett. Egyszer együtt indultak valahova. Imre atya – paptársával a jobbján – Trabantját rükvercbe tette, kihajtott a garázsból, át az úttesten, neki egy hatalmas tölgyfának. Az ijedség után így szólt: „Te, Stofikám (így hívták idősebb paptársai), ha hiszed, ha nem, tegnap még nem volt itt ez a fa!”

Fiatal plébánosként gyermeki szeretettel ragaszkodott ezekhez az emberekhez.

A nyolcvanas évek elején az érdligeti iskola tanári szobájában a pedagógusok az áremelkedésekről beszélgettek, amikor az egyik tanár így szólt: „Hát nem hallottátok, hogy a cukor ára is felmegy? Már a pap is ezt prédikálja!” E mondat miatt rögtön vizsgálat indult az új plébános, Filó Kristóf ellen, s hetek múlva, amikor ez kitudódott, mondta ugyanez a tanárnő: „Jaj, ti nem ismeritek ezt a szólást, a mi falunkban akkor mondtuk, ha valami köztudottá lett!” El nem ítélték a plébánost, viszont prédikációiról tényleg beszélgettek, mert

igehirdetésében Belon Gellért elmélkedéseiből merítve igen jól érzékeltetett az Ellesett pillanatok könyv alapján egy-egy ellesett pillanatot, amit nagyon ügyes képekkel és olykor szabadszájú vagy meghökkentő kijelentésekkel fűszerezett.

Egyszer már Budakeszin beszélgettünk a plébánián egy vasárnap délután, amikor csöngettek. Egy asszony nagy fazék töltött káposztával állt előtte: „Atya, ma a kegyelmi működést a töltött káposztás hasonlatával olyan jól megértette velem, hogy eszembe is jutott, rég készítettem a családnak ilyen étket, de ha már ezt a példát mondta, gondoltam, magának is hozok belőle.” Máskor a vörösvári bányászok társadalmi temetésének szövegét idézte, ami az ’50-es években a katolikus liturgia átírásából keletkezett: „Moszkva fényei fényeskedjenek neked!” A jóra való törekvésnél pedig kijelentette: „Ne legyenek annyira oda, ha nem vétenek a tízparancs ellen, az még a böcsületes zsidók eszménye, nem az újszövetségi ember élete. A jézusi élet ezen nyugszik, de ha csak erre törekszik, annak épülete befejezetlen.”

A mise végi hirdetéseknél még inkább szabadabb lett. Ma már ez történelem, ezért leírható, hogy 1994-ben, amikor a MSZP többséget szerezett az Országgyűlésben, így szólt a hívekhez: „Kedves testvérek, maguk olyan hülyék, hogy ha én a Zsivány kutyámat (egy hatalmas fehér kuvasz volt) befestettem volna vörösre, és szegfűt adok a szájába, még azt is beszavazzák a Parlamentbe.” A politikai véleménykülönbségek ellenére mondhatta ezeket. Szerették, ezért ezt is elfogadták tőle az emberek. Egy másik alkalommal gitáros misén egy aktuális izraeli mozgalmi induló dallamára szólalt meg a keresztény ének. Felismerte. Következő vasárnap azt mondta: „Kedves testvérek, ebben a templomban ezek után akkor lesz legközelebb gitáros mise, amikor a Dohány utcában a Mennyből az angyallal kezdődik a péntek este.”

Mindeközben a liturgikus szolgálatot nagyon komolyan vette. A ’90-es években vendég kispap jött az úrnapi körmenetre. Mellette állt, és a szentségmutató mögül kérte, menjen előre, valamit rendezzen el, a papnövendék azonban visszaszólt, hogy ez így nem jó, úgy nem jó. A mise után, ahogy belépett a sekrestyeajtón – a mai napig szemem előtt van a jelenet –, fogta a kis fekete szertartáskönyvet, a Rituale Strigoniensét, odavágta a sekrestyeszekrényre, és azt mondta a kispapnak: „Idefigyelj, öcsikém! Te a liturgiában nem pofázol vissza nekem, mert ott én Krisztus vagyok neked!” A mai napig szinte hetente eszembe jut, és

minden jelentősebb liturgikus eseménynél ott van előttem ez a jelenet: a főcelebránsban Krisztusnak adom meg a tiszteletet, s ha én vagyok az, Krisztust kell hogy jelenvalóvá legyen bennem.

Hittanóráink után, amik szombaton voltak, a mise kezdetéig körülbelül fél órát várakoztunk a sekrestyében, beszélgettünk, tett-vett. Hétéves koromtól pedig úgy alakult, hogy elkezdtem gyónni nála, hetente. Nem tudom miért, de így lett. Sosem mondta ilyenkor, hogy kisgyerek vagy még, nincs halálos bűnöd, nem kell, hanem komolyan vett. A hét év szombat estéinek köszönhetően, ma is – akkor is, ha nem aznap gyónok – a szombat este számomra mindig egyfajta újrakezdést jelent. Egyébként a nagyheti szent három napban szó szerint éjt nappallá téve a templomban volt, a liturgiát szervezte, vezette, a gyóntatószékben ült éjfélen túl is. Valaki azt mondta róla:

Prédikációi kemények, gyóntatásaiban viszont irgalmas és kedves.”

A liturgikus életbe azonban malőrök is csúsztak be. Egy nyári estén a szülőkkel együtt várta a hittantáborból érkező gyerekeket, akik késtek. A szülők egy bizonyos ponton azt mondták neki, hideg van, azaz pálinkát szeretnének. Kihozta, kortyolgatták, majd a műanyag flakont berakta a sekrestyébe. Másnap a misén tartom a bort, a „vizet”, amit beleönt a kehelybe, majd reflexszerűen beleszagol, és odafordul hozzám: „Önts ki a kehelyből mindent, hozz bort és vizet, mert a kedvesnővér a pálinkásflakonból töltötte fel a kancsót »vízzel«.” Kinga nővér egyébként mindig próbálta fegyelmezni őt: „Atya, papnak nem illik farmerban járni, túl hosszú a haja, hogy lesz a mise…” – így kapta tőle a megváltós nővér a Mater Macera nevet, ami azonnal kedves becézés lett. Valamelyik tavasszal a sekrestyében várakozott, nagy tál cseresznyét hoztak neki, és mivel sokat késett, akinek jönnie kellett volna, kinézett egy fedeles dobozt, és elkezdett abba cseresznyézni, de a művelet után otthagyta ezt a dobozt a sekrestyeasztal közelében. Este a mise közben aztán látja, az ő cseresznyemagos dobozával perselyeznek. Az idős adománygyűjtő bácsi ugyanis nem találta a perselyeket, ezért feltalálta magát: gyorsan rést nyitott az első fellelhető doboz tetején, és indult is feladata elvégzésére. Mise után mit látunk? Kristóf atya cseresznyemagok közül szedegeti ki a „bevételt”… Ezeket a helyzeteket egyébként jókedvében később is sokat emlegette, mint ahogy azt is, hogy

a hetvenes években Pilisvörösvárott hatalmas fotelt tettek egy szánkóra, amit a hittanosok húztak, ő pedig Mikulásnak öltözött, így vonultak végig december 6-án a településen.          

Igényességét mutatja, hogy minden évben nagypénteken délután háromkor Haydn Jézus hét szava a kereszten című művét játszotta le a templomban, a harminc idős asszonynak sorra magyarázta mindegyik tételt. Közöttük egyébként a ’80-as években fonalat osztott ki, és ők kötözőkendőket készítettek, ezt juttatta külföldre Teréz anya nővéreinek, a leprások kötözéséhez. Kristóf atya vitt először el iskolás gyerekként a Zeneakadémiára egy Liszt-zongoraversenyre, hívott a Budapesti Tavaszi Fesztivál komolyzenei eseményeire, Bosch Remete Szent Antal megkísértése című festményét magyarázta az ünnep kapcsán minden évben. Ugyancsak Budakeszin történt, hogy egy fiatal pap jelenlétemben panaszkodni kezdett neki: a hívek alig igénylik a lelkipásztori szolgálatát. Mire ő: „Öcsikém, akkor az így megmaradt időben olvashatsz, műveld komolyabban a teológiát!”

Igényességéhez egyfajta elegancia is társult. Névnapján, amikor az egyházközség felköszöntötte, a mise után vendégül látta a híveket, a szkólát pedig étterembe vitte a nagyhét befejeztével, hogy szolgálatukat megköszönje.

Ezt a stílust is valószínűleg idős papoktól leste el, talán Tőke István etyeki plébánostól, aki sváb papgazda volt, libákat tartott, és minden vasárnap libamájat szelt a képviselőtanács tagjainak a mise után a falu kocsmájában. Sokat emlegette ezt, s hogy amikor kinevezték ezt a parasztembert valamilyen egyházi címre, a beiktatáskor a püspök meglátva őt a méltóság jeleibe öltöztetve, nevetőgörcsöt kapott, mert úgy állt ezen az emberen mindez. Majd jött a folytatás, mert az irodista túl nagy betűkkel kezdett neki névtáblájának, ezért az a stallumba így került fel: Tőke István címzetes kan. – helyhiány miatt, a kanonok helyett. Az öreg pap összecsapta a kezét, és így szólt: „Fiam, mit csináltatok belőlem!”   

Ugyanakkor tisztában volt gyengeségeivel, gyakorta emlegette egyik rokona megállapítását: „Ezzel a természettel jobb is, hogy nem nősültél meg.” Nem volt erénye az ügyvezetés, nehezen tudott racionális döntéseket hozni, s gyakran ki volt szolgáltatva olyan embereknek, akikben megbízott, de kihasználták őt. Mindig megmaradt benne valami a ’68-as nemzedék lázadó természetéből: a jelennel sosem volt megelégedve, az Egyház tanításában egy-egy terület mindig kérdéseket vetett fel benne, s ezeket ki is mondta, de azért nem tántorított el ezzel másokat a hittől, mert látni lehetett rajta, hogy meg akarja érteni, magyarázatot keres ezekre a kérdésekre.

Utolsó érdligeti éveiben édesanyját ápolta, hogy védje a beteget, ő maga is zárkózott lett, ebből szeretett volna kilépni, amikor kérte áthelyezését Budakeszire. Ezek is hozzátartoztak személyiségéhez.

A papi szolgálatban a legnagyobb hatást azzal tette – mindezek mellett –, hogy többünket maga mellé vett a lelkipásztori élet különböző területeire. Mesélte, neki ebben nem volt része, példát is hozott. Amikor felszentelték, litániát kellett tartania Pilisszentivánon, de azt se tudta, hogy kell ezt tennie. A sekrestyés meg is kérdezte tőle, mikor kérte, vezesse be a litániavégzés rejtelmeibe: „Ha ezt nem tudja, akkor mit tanítottak magának a szemináriumban?” Gyerekként ő hívott meg ministránsnak, mellette lehettem a rózsafüzér, a keresztút, litánia, a nagyheti liturgia végzésénél, az élet természetes rendjében vezetett be ezek ismeretébe, s bízott meg később gyakran szervezésükkel. Amikor általános iskolásként azt kérdeztem tőle, miért rakja rendbe a filia plébániaépületét, mikor ősztől már nem az övé lesz, azt mondta: „Amikor én Érdre kerültem, még az elődöm ételmaradékát is a vörösvári hittanosok kaparták fel a tűzhelyről, akkor megfogadtam, rendben adom át a plébániát az utódomnak.” Ugyanígy

a papság fele tartva étterembe vitt egy másik kispappal együtt, beszélni kezdett a gyóntatás mibenlétéről, penitenciatípusokat ajánlott, fontosabb problémákra hívta fel a figyelmünket.  

A temetése utáni napok talán épp arra alkalmasak, hogy felidézzük ezeket a könnyedebb, de sokunk hivatását, hitét meghatározó történeteket, amelynek közege hivatásunk bölcsője volt Budakeszin, Érdligeten.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír