Összhangban volt nála az emberi és a művészi nagyság – Hetvenöt éve született Nagy Gáspár

A Vas vármegyei Bérbaltaváron született 1949. május 4-én, és 2007. január 3-án hunyt el Budapesten. Életének főbb színhelyei a szülőfaluján kívül Pannonhalma, Szombathely és Budapest voltak. Gimnáziumba a pannonhalmi bencésekhez járt, Szombathelyen volt népművelés–könyvtár szakos főiskolai hallgató. Életének nagyobb részét a fővárosban töltötte, volt könyvtáros, a Móra Ferenc Kiadó, a Hitel szerkesztője, végül pedig a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségének vezetője.

Nagy Gáspár kisparaszti családból származott, szüleinek egyedüli gyermeke volt. Az ötvenes évek a negyven esztendőn át tartó szocialista diktatúra legszörnyűbb időszaka, de a gyermek Nagy Gáspár szeretetteljes családi légkörben nevelkedett. Nagyszülei ültették el benne a költészet iránti fogékonyságot. Apai nagyapja versfaragó ember hírében állt, pajzán rigmusokat írogatott lakodalmakra. Anyai nagyanyja pedig – aki állandóan rettegett a padláslesöprőktől – esténként, hogy oldja félelmét, kitalált meséket mondott a kis Gáspárnak.

Ugyancsak egész életére meghatározta jellemét és világlátását az a négy esztendő, amit diákként a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban töltött. Itt olyan szilárd hitbeli alapokra tett szert, amelyek később sokszor átsegítették az élet nehéz pillanatain. Itt ivódott belé a történelem iránti különleges érzékenység, és tudatosult benne, hogy bár a magyarságot rengeteg megpróbáltatás érte, mégis megmaradtunk, itt vagyunk, élünk. Egy értelmiséginek pedig minden korban alapvető feladata a közösségért munkálkodni.

Nagy Gáspár hétéves volt az 1956-os forradalom és szabadságharc idején. Később gyakran felidézte, hogy a szabad világba menekülők közül többen is náluk szálltak meg, mielőtt elhagyták volna az országot – Bérbaltavár ugyanis közel van a nyugati határhoz. A Práter utcai fiatal srácok elmesélték forradalmi élményeiket, s a gazdag fantáziájú kisfiú szinte átélte az eseményeket. Mindez mélyen rögződött benne. Arra is emlékezett, milyen fájdalommal élték meg szülei azt, amikor 1958-ban kivégezték Nagy Imrét. Középiskolásként mélyen hatott rá a pannonhalmi gimnázium igazgatójának, Söveges Dávidnak a hősies magatartása: 1957-ben a pufajkások majdnem agyonverték, mert nem volt hajlandó kiadni azokat a diákjait, akik Győrben és Pesten részt vettek a forradalomban.

Életének másik meghatározó dátuma 1968, amikor a Varsói Szerződés tagjaiként bevonultunk Csehszlovákiába, mondván, „megsegítjük ottani testvéreinket”. Nagy Gáspár ekkor, „történelmi” felháborodásában kezdett el verseket írni. Mivel szombathelyi főiskolásként szót emelt a bevonulás ellen, felfigyeltek rá az állambiztonság emberei, s ez a kitüntető figyelem azután egészen a rendszerváltozásig tartott.

Első versei a szombathelyi főiskola lapjában jelentek meg. Már 1971-ben, huszonkét éves korában megfogalmazta ars poeticáját, amelyhez mindvégig hű maradt: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.” A költőnek pedig „esküdt kötelessége” emlékezni, nem mondhat le történelmünk és jelenkorunk „nyitott sebeiről”.

A magyar líra klasszikusai közül különösen meghatározó volt Nagy Gáspár számára Balassi, Petőfi, Ady, József Attila költészete, kortársai közül pedig Jékely Zoltánt, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Csoóri Sándort nevezte meg a legfontosabb mestereinek. Mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. Költői hangja egyéni, látomásai eredetiek, senki máséval össze nem téveszthetők, s rendkívül sokrétűek tartalmi és stílusbeli szempontból is. Szép számmal vannak humoros, játékos versei, avantgárd, szürrealista költeményei. Mestere volt a szójátékoknak – rajongásig szerette a focit és a Fradit, ezért talán helyénvaló a hasonlat, hogy úgy bánt a szavakkal, mint virtuóz technikájú futballista a bőrlabdával –, tematikájában azonban makacs következetességgel mindvégig a közösségi és értékelvű költészet művelője maradt.

Akik személyesen ismerték Nagy Gáspárt – s e sorok írója részesülhetett ebben a kiváltságban –, azok elmondhatják róla, hogy szelíd, ritka tiszta lelkű ember volt. Humora finom, olykor fanyar, hajlott az iróniára – magával szemben is –, de távol állt tőle a cinizmus minden formája. Halkan bírált, a lényeget tökéletesen kifejező pontossággal, de soha nem dühödt – pláne nem gyűlölködő – indulattal. Ezzel meglehetősen egyedül maradt, s csupán annyit tehetett, hogy csendben figyelmeztette a közéleti vitákban a maguk igazát kidagadt nyaki verőerekkel és vöröslő arccal bizonygató pályatársait: „Ne ordíts! Az utókor nem süket.”

Szelídsége, halkszavúsága azonban korántsem jelentette azt, hogy elnéző lett volna a hazugságokkal szemben. Akkor is vállalta a küzdést, az igazság nyílt kimondását, amikor annak még komoly egzisztenciális következményei voltak. Már első, 1975-ben megjelent, Koronatűz című kötetének Gyönyörű bűnt című versében ezt írja, Dózsa György szájába adva a szavakat: „mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!” Csaknem húsz évvel később pedig, az Anno domini MCMLXXXIV című költeményében így fogalmaz: „Istenem! – valamit mégis jól tehettem, / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, / valamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett!” Ugyancsak a küzdésről ír a Megadtad Uram című versében: „Uram / köszönöm / mert megadtad / hogy ne csak egyedül legyek / magam ellensége –”  

Politikus alkat volt, de direkt módon sohasem politizált. Nála mindig az érték, az erkölcsi dimenzió volt az elsődleges szempont. 1984 októberében az Új Forrásban  jelent meg Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse, amelyben a mindenkori Iszménék meghunyászkodó magatartásával szembeszállva, Antigonét követve emlékeztetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökére, a feldolgozatlan múltra, amely ősbűnként telepedett az egész Kádár-korszakra, és megmérgezte légkörét: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” Tudjuk, hogy nyíltan emlékeztetni Nagy Imre és társai mártíromságára, kivégzésük kegyetlen módjára és jeltelen sírba történt elföldelésükre, egyike volt a puha diktatúrának nevezett, több mint harminc esztendőn át tartó időszak tabutémáinak. Nagy Gáspár ezzel a versével átlépte azt a határt, ami a hatalom számára még tolerálható lett volna. Két évvel később, 1986-ban a Tiszatájban jelent meg újabb ötvenhatos verse A Fiú naplójából… címmel. Ebben a júdási harminc ezüstről esik szó, ami sokak számára volt az érvényesülés ára: „…és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…”     

Az akkor még teljhatalommal bíró MSZMP vezetése menesztette a Tiszatáj szerkesztőit a vers közzététele miatt, a költőt pedig szilenciumra ítélte. Nagy Gáspár inkább lemondott írószövetségi titkári posztjáról, de elveihez hű maradt. Szent Pált idézte: „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! (…) Mert jön idő, amikor (…) az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,2–5) Később szerényen így emlékezett vissza ezernyi veszélyt rejtő, hősies kiállására: „Nem voltam bátor, csak éppen nem mertem félni.”

Görömbei András irodalomtörténész, Nagy Gáspár monográfusa „rendszerváltó” verseknek nevezte ezt a két költeményt, hangsúlyozva, hogy ma már a magyar líra kultikus darabjai. S valóban: bár a hatalom erőszakhoz folyamodott, ezt követően már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Nagy Gáspár pályája kezdetétől hitt abban, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”, s ennek igazságát költeményeivel igazolta.

A rendszerváltozáskor, mint az MDF egyik oszlopos tagja, nagy reményeket fűzött az átalakuláshoz, de a politikai harcokban nem vett részt. Vannak jelei annak, hogy csalódott a rendszerváltozásban. 1990 után született verseiben többször írt Júdásokról, alkalmi Heródesekről, Kreónokról. Bántotta az is, hogy akik a diktatúrában egykor harcostársak voltak, a demokráciában egymás ellen fordultak. „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” – írja Békebeli kannibálok című versében. Ugyanakkor sokakkal ellentétben nem vesztette el a reményét, hiszen mindvégig megmaradt a keresztény hite. „Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy hiába mozogtak kitűnő emberek a közéletben, ha belőlük is, és az ország nagyobb részéből is hiányzott a mélyebb hit. A hit abban, hogy Valaki odafent vigyázza lépéseinket, mert egymagunk nem tudunk megbirkózni a gondokkal. Úgy érzem, politikusaink mindent a maguk erejéből akarnak megoldani” – nyilatkozta egyszer. Egy másik alkalommal pedig így fogalmazott: „Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az istenhitből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam. Sok mindenben csalatkoztam, emberekben, rendszerekben, sok árulást láttam, de e »területen«, úgy érzem, szilárd vagyok.”

A délszláv háború egyik legvéresebb szakaszában, 1992-ben, amikor a szerbek megtámadták a Jugoszláviából kiváló szlovénokat, írta Jegyezvén szalmaszállal című versét. Ebben így fogalmazta meg a megváltó Krisztusba vetett feltétlen hitét: „– …kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” Nagy Gáspár reménye az „élnünk kell tovább” reménye. Legyenek bármilyen kilátástalanok a körülmények, soha nem lehetünk olyan elkeseredettek, hogy feladjuk a szebb jövőbe vetett hitünket. Ő a halált sem lezárásként értelmezte, hanem sokkal inkább az atyai házba való hazatérésként, amikor a „tükör által homályosan” látástól eljutunk a „színről színre” látás állapotába. Visszatérés című versében írja: „Egyszer mindent az Ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant / (…) már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birtokunkra / a jó visszatérést / amen.” Megbékélésről, kegyelemről vall utolsó, négysoros verse is, amelyet halálos betegen írt, s amelyre íróasztalán, már a halála után talált rá a családja:„Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból.”

Költészete korai halála ellenére sem lezáratlan, Nagy Gáspár teljes értékű életművet hozott létre. Mindvégig hű maradt ahhoz az elvéhez, hogy erkölcs és esztétikum, egyén és közösség szétválaszthatatlan. Irodalmunk azon ritka személyiségei közé tartozik, akiknél tökéletes összhangban van az emberi és a művészi nagyság. Nevéhez méltón.

Fotó: nagygaspar.hu

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.