Nagyító alatt a Sára-életmű

A Magyar Művészeti Akadémia súlyos könyvet tett le a hazai kultúra, azon belül a film- és fotóművészet asztalára. Pintér Judit szerkesztő és Kincses Károly képszerkesztő igényes munkájának gyümölcsét sajnos nem érhette meg a kötet főszereplője, jóllehet tudott erről a tervről, és nagyon várta, hogy megvalósuljon. Az esszékből építkező, mintegy kétszáz fotóval illusztrált, négyszáz oldalas kötetnek odafentről is örülhet.

Földije, az ugyancsak turai gyökerű Kovács Géza, a Galga mentéről származó fiatal filmes alkotókat segítő „Földobott kő” Alapítvány kuratóriumi elnöke is osztja azt a nézetet, miszerint Sára Sándor már életében elfoglalta helyét az egyetemes és a magyar filmtörténetben, a magyar kultúrában. Sárát sokan „a nemzet lelkiismeretének” tekintették; aki ismerte, tudta, hogy érték- és mértékadó személyiség. Néhány éve magam is beszélgettem vele, és tulajdonképpen egyetlen mondatba tömörítette ars poeticáját: „Az volt a dolgom, hogy tükröt tartsak.” A könyv bemutatja, hogyan lehetett az igazság oldaláról megvilágított magán- és kollektív bűnöket feltárni és filmre vinni, és azt is, miként kerülhetett adásba a sokáig dobozba zárt történelem.

Amikor a számos más kitüntetése mellett a Magyar Művészeti Akadémia életműdíjával is elismert alkotót arról kérdeztem, milyen testamentumot hagyna a magyar nemzetre, rögtön rávágta: „Tessék tisztességesen élni!”

A kötetben az értekezések sorát Gelencsér Gábor kezdi, aki Sárának a magyar filmkultúrában elfoglalt helyéről ír, számos filmjét megemlítve, hiszen a nemzet művésze több tucat filmben dolgozott operatőrként, és több mint harminc alkotást jegyez rendezőként. Budapesti mesék, Orpheus és Eurydiké, Feldobott kő, 80 huszár, Árvácska, Ítélet, Sodrásban, Magyar nők a Gulágon, A vád – néhány beszédes cím az életműből, amelyből kiemelkedik sokunk kedvence, a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád. Ennek forgatásain akadt meg a szeme későbbi feleségén, a szépségét ma is őrző színésznőn, Szegedi Erikán.

Arcokra írt történelem címmel Benke Attila elemzi az életművet, a Nehézsorsúak című fejezetben pedig Pörös Géza tanulmányrészletét olvashatjuk Sára dokumentumfilmjeiről, melyeknek többségében hallgatásra ítélt történetek elevenednek meg. Bakos Edit a Duna Televízió megalapítására emlékezik, Sára Sándor elnökségére, a remek vezetői és munkatársi gárdára, de a létért folytatott küzdelemre is ráirányítja a figyelmet. Kincses Károly a Sára-képek erejéről és üzenetéről szóló gondolatait osztja meg az olvasókkal baráti hangú esszéjében. Azt is elárulja, hogy bizony semmisültek meg fotós anyagok, és akadnak lappangó felvételek, filmtekercsek is. A képgaléria után a „Földobott kő” Alapítvány kuratóriumi elnöke, Kovács Géza Sára Sándor testamentuma című, közvetlen hangú, Sára szüleire is emlékező írásában számol be a civil szervezet megalakulásának körülményeiről. Az alapítvány még a mester életében jött létre, felesége közreműködésével, azzal a céllal, hogy ösztöndíjjal támogassa a Galga mentéről származó fiatal filmeseket, illetve azokat, akik ezt a vidéket helyezik valós vagy képletes lencséjük fókuszába. Sára Sándor turai tornyos szülőháza pedig különféle rendezvények helyszíne és alkotóház lett.

Sára egyébként zömmel helyi kiválóságokat kért fel kurátornak, köztük a Tura nevét messze földön népszerűsítő Maczkó Mária énekművészt és Seres Tündét, a „művelődési ház kifogyhatatlan energiájú vezetőjét”, ahogyan a szerző fogalmaz. A tagok között ott találjuk a kötet szerkesztőjét, Pintér Juditot is, aki Sára munkatársa volt a Duna Televíziónál.  

Kovács Géza szeretetteljes szövege arra irányítja rá a figyelmet, hogy Bartók is gyűjtött itt egykoron, de arról is képet kapunk, hogy Huszárik Zoltán is ennek a tájnak a szülötte. Gaál István, Kósa Ferenc, Szabó István alakja is megelevenedik Kovács Géza írásában.

A tekintélyes függelékkel záruló album egy különleges művészt hoz a közelünkbe. Ahogy elmélyültem e sok aspektusból megközelített, kivételes életműben, eszembe jutott Kányádi Sándor gondolata. Miután a Hargita csíki oldaláról hozott „összemarék” szülőföldet ráhintette Szász Endre koporsójára a kaposvári Keleti temetőben, „a magunk szomorúságának enyhítéséül” azt mondta: „A fenyő (…) / A döndülést már nem is hallotta. / Fekszik a maga rontotta csapáson, s a / holtak nyugalmával tűri, hogy ágait / lecsapdossák, hogy valódi nagyságát / lemérhessék a hüledező fejszések, akik / maguk sem gondolták ekkorának.”

(Sára Sándor, Magyar Művészeti Akadémia, 2020)

Szöveg: Lőrincz Sándor

Fotó: Magyar Művészeti Akadémia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 11-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.