Nagypéntek a Szent István-bazilikában: Krisztus egészen adta önmagát, és az embert is erre hívja

A nagypénteki liturgia a hiány liturgiája, ezen a napon maga Krisztus áldozata válik jelenvalóvá. A katolikus Egyház nem mutat be eucharisztikus áldozatot, „visszalép”, teret enged mindannak, ami történt, amit nem lehet megismételni, csak szemlélni, ezért hoz létre a liturgia csendet, ezért üresedik ki a tér, halványulnak el a fények. A Jézust jelképező oltár csupasz: nincs rajta kereszt, terítő, gyertya.

Az oltár, amely máskor az élet és az ünnep helye, most a Golgota sivárságát idézi.

A szertartás kezdete tovább mélyíti a Golgota tapasztalatát. Nincs bevonulási ének, nincs ünnepélyes megszólalás: a pap a vértanúkra utaló piros miseruhába öltözve, némán vonul a ministránsokkal az oltárhoz, majd leborul a földre. Testében fejezi ki azt, amit a liturgia egésze hordoz. Leborulása egyszerre alázat és gyász, mert ma arra a napra emlékezünk, amikor Jézus, az örök Főpap adta áldozatul magát a kereszten.

Az igeliturgia Izajás próféta (Iz 52,13-53,12) és Szent János evangéliuma, a passió (Jn 18,1-19,42) alapján idézi fel Jézus szenvedéstörténetét. Nem tanít, hanem megidéz, a hívő nem tanítvány, hanem tanú.

Az egyetemes könyörgések mindenkiért szólnak – az Egyházért, szolgálattevőkért, hívőkért és nem hívőkért, az Ószövetség népéért, az ország, a társadalom, a világ vezetőiért és különösen is a szenvedőkért. Mintha az egész emberiséget Isten elé helyezné a pap.

Kovács Zoltán plébános-helyettes homíliájában azt kérte, szemléljük nagypéntek eseményét új nézőpontból: amellett, hogy látjuk Krisztus fájdalmas elhagyatottságát, riadalmát, haláltusáját, és az Atyával való kapcsolatát, közelítsünk másként is:

Jézus az örök főpap, aki hidat képez Isten és ember között.

A Golgota drámájában így Krisztus mint „Pontifex”, mint hídverő jelenik meg, aki isteni és emberi természetét egyesítve közvetít a két világ között. Kovács Zoltán homíliája kibontotta, milyen főpapunk Krisztus.

Krisztus Melkizedek rendje szerint főpap, nem a testi származása számít, hanem az isteni kiválasztás, az, hogy Isten őt küldte. Krisztus békességet hozó királyként érkezik, aki maga ontja a vérét mindenkiért. Az utolsó vacsorán a kenyeret és bort saját testévé és vérévé tette, és a kereszten önmagát adta áldozatul.

Mint főpap, Krisztus tökéletesen betölti a papi hivatást: nemcsak bemutatja az áldozatot, hanem maga válik áldozattá. A Zsidókhoz írt levél (Zsid 4,14-16;5,7-9) tanítása szerint olyan főpap, aki együtt tud érezni az ember gyengeségeivel, mert mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve.

Áldozata ezért nem csupán az istenfiú engedelmes együttműködése az Atyával, nem csupán emberi testének nagylelkű és készséges föláldozása, hanem papi szívvel bemutatott áldozat.

Ebbe az áldozatba egészen bevonódik. Így ad példát minden papnak. Kovács Zoltán megfogalmazta, lehet papként is szívtelenül bemutatni áldozatot, gépiesen, megszokásból, csak a formális előírásokat követve, de lehet azt papi szívvel tenni, Istenben elmerülve, teheti ezt a pap úgy, hogy átadja Istennek egész valóját, figyelmét, gondolatait, érzéseit.

Krisztus főpapsága példát ad minden hívőnek is. A keresztség által minden ember részesedik az általános papságban, így mindannyian hivatottak vagyunk életünket, szenvedéseinket és imáinkat áldozatként felajánlani Istennek tetsző áldozatul önmagunk, az Egyház, és a világ javára.

Jézus olyan főpapunk, aki a Szentlélek kenetében részesült küldetéséhez. Mi is tudhatjuk, hogy a Szentlélek kenete kísér bennünket is, hogy tanúságot tegyünk Krisztushoz való tartozásunkról.

Kovács Zoltán arra kérte a híveket, legyen az idei nagypéntek egyik elhatározása is, hogy imáikban kérik Istentől, adjon olyan szívű papokat, akik engedik, hogy az örök főpap alakítsa valójukat.

Kovács Zoltán rámutatott arra is, hogy a nagypéntek eseményéhez hozzátartozik Szűz Mária áldozata is, aki anyai szívével egyesül fia szenvedésében. Hite reményt ad a sötétségben: bár Krisztus valóban meghalt, isteni személye miatt főpapsága nem szűnik meg, papi szolgálata apostolai által folytatódik, a Lélek erejében, egészen a világ végéig. Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért.

*

A liturgia csúcspontja az Egyház hódolata a kereszt előtt. Fő- és térdhajtás a megkínzott, feláldozott test előtt. A kereszt így már nem a kivégzés eszköze, hanem az imádás tárgya.

Következett a szentáldozás, ez nagypénteken a korábban a konszekrált ostyával történik, kifejezve, hogy a szertartásban Krisztus jelen van.

A szertartás végén elsötétült a templom. A gyertyák fényénél, csendben a papság az asszisztenciával együtt a szentsírhoz vonult, imában virrasztva Jézussal.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír