Napi sajtószemle

Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 nyarán csaknem ötvenezer keletnémet menekült érkezett Magyarországra, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat augusztus közepén nyitotta meg menekülttáborát. Ezzel elkezdődött Európa akkori legnagyobb humanitárius akciója. A Magyar Nemzetben (Az élet jussa 27.o.) Kozma Imre, a hazai szeretetszolgálat alapító elnöke idézi fel a történteket. Leszögezte: „Nekünk igazából csak a szívünk volt, de az nagy. Tele voltunk együttérzéssel, jóakarattal, s úgy gondoltuk, meg tudjuk oldani a feladatot. Nagyon sokan megmozdultak, magánszemélyek, szervezetek, s hozták azt, amire szükség volt. Kapcsolatban álltunk a német máltaiakkal is, telefonáltunk nekik, s még aznap megérkezett vagy ötven lakósátor ágyakkal, ami nagy segítséget jelentett.” A máltaiak elnöke úgy véli, hogy ma „nehezebb lenne a helyzetünk. Akkor másképpen gondolkoztak az emberek, új lehetőségekben bíztak, nagy-nagy várakozás munkált bennük. Ma kicsit lanyhult ez a lelkesedés. Teljes közönyről azért most sem beszélnék, a magyarok empatikus emberek. Értelmes feladatokat, célokat kell felmutatni, s ha azt látják, hogy a segítség életmentő, akkor ma is nagyon sokan mozdulnak.” Imre atya azonban figyelmeztet: gyengébb nemzet lettünk. Kifejti: „A magyar nemzet mindig befogadó volt. Kívánatos volt ehhez a nemzethez tartozni, megtartóerőt jelentett és valódi kibontakozást, jövőt. A XX. században ránk kényszerített döntések megtépázták önbizalmunkat, gyengítették önbecsülésünket, s a nemzet génbankja is veszélybe került. Az új helyzetben az anyaország nem képes betölteni nevéből is adódó szerepét, részben az anyagiak szűkös volta, részben a körülöttünk élő nemzetek ellenérdekei, ellenérzései miatt.” Kozma Imre tavaly ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját, 2013 decemberében pedig közösen mutatott be szentmisét Ferenc pápával. Akkor azt mondta a Szentatyáról: „Az első impresszióm az volt, ez az ember ijesztő terheket hordozhat.” A mostani beszélgetésben így fogalmaz: „Nehéz szavakba önteni egy benyomást. Ami látható volt, hogy elillant az a könnyedség, amely hivatalba lépésekor áradt szavaiból, mozgásából. A világ terhe, az Egyház gondja ekkora? A teher természeténél fogva lelki: érti-e a világ, értik-e az egyháziak, értik-e a hívek az ő prófétai nyelvét, tervét, szolgálatát?” Az irgalmasrendi szerzetes elmondta azt is: „Az irgalmas rend karizmája a hospitalitás. A fogalom azt jelenti, hogy az irgalmasrendi intézményekben a beteg ember vendég, ennek szellemében a vendéget megillető szeretettel várják, méltó figyelemmel veszik körül, és igényes szakmaisággal gyógyítják. Ebben a betegellátásban nagy hangsúlyt kap az emberi tényező.” Kozma Imre arról is beszélt, hogy a rendszerváltás hajnalán nem csupán remélte, de hitte is, hogy „oly sok szenvedés után a nemzeti minimumban megegyezünk, ami azt jelenti: a közjó mindenekelőtt. Majd akkor csitulnak a csaták, amikor egyre kevesebben lesznek azok, akik a nemzet javát emlegetik, és közben a maguk pecsenyéjét sütögetik, s egyre többen lesznek azok, akik a nemzetet alkotó embertársaikért hozott áldozatokban látják életük értelmét.” A máltaiak elnöke ugyanakkor figyelmeztet: „Ma már nem csak a felszínt látjuk. A nyomor mélysége ijesztő. Tévednek, akik elégségesnek ítélik a szociális problémák orvoslását. A társadalom akkor gyógyul, amikor az egyik ember a másiknak társa lesz, akivel közös a bánata és öröme. A jólét fogalmával bánjunk csínján. A jóléti államokban szerzett tapasztalat az, hogy az emberek alig ismerik az anyagi gondokat, de elfogyasztották reggelire, ebédre, vacsorára a ’gyermeket’. A gondtalan anyagi helyzet kívánatos, de kevesek számára elérhető. A megoldás a mindenki számára szükséges jóllét elérése, szellemi, lelki, közösségi jó közérzet. Ennyi az élet jussa.”

A Népszava Szép Szó mellékletében (1.o.) Rónay László Úttévesztés: Készpénzért Dekkolók Néma Pártja? címmel felhívja a figyelmet: Ferenc pápa Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) kezdetű apostoli buzdításában különös nyomatékkal szól a szegénységről mint a világ égető, sürgős megoldásra váró gondjairól. „Ki tagadhatja, hogy nálunk is ijesztő a szegénység, miközben döbbenettel hallunk és olvasunk elképesztő gazdagságról, meggazdagodásról” – írja a cikk szerzője. Rónay szomorúan állapítja meg, hogy a kisebbik kormánypárt, a KDNP nem szólal meg a szegények érdekében, némán tűri az őket sújtó intézkedéseket. A szerző nem támadni akarja a KDNP-t és vezetőit, küldetésükre szeretné ébreszteni őket, Ferenc pápa intelmeit idézve. Jelenleg ugyanis azt tapasztalja, hogy a kisebbik kormánypárt „nem képviseli a kereszthordozókat, keveset ad a demokráciára, a mindennapok embereivel pedig alig van kapcsolata. Csak nehogy az legyen a KDNP rövidítésének értelme: Készpénzért Dekkolók Néma Pártja.” Rónay végül Jézust idézi: „A száj a szív bőségéből szól” (Mt 12,34). Hozzáteszi: „De mit ér a szó, ha kiszáradt a szív?”

A Népszabadságban (9.o.) Révész Sándor Isten és az alávalóság címmel bírálja Balog Zoltán emberi erőforrások minisztert, mert a közelmúltban kijelentette: „Az Isten azt akarja, hogy a magyarok kiválasztottak legyenek, és benne legyenek az élet közepében.” A cikkíró fölteszi a kérdést: „De akarja-e az Isten, hogy a többi nép ne legyen kiválasztott, és az élet szélére, a magyar mögé sodródjon?” Révész emlékeztet rá: „A kereszténység hajtotta végre azt a nagy globalizációs ugrást, mely valamennyi népet egyenlőképp egy Isten, vagyis egyetemes értékek és mértékek alá rendelt. Ez a keresztény egyetemesség a nemzeti öncélúság törzsi szellemével nem illik össze, ezért annak szószólói a keresztény Istent törzsi istenné, a magyarok, románok, szlovákok, lengyelek Istenévé fokozzák le.” A cikk szerzője Széchenyi Istvánnal ért egyet: „Egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalók.” Ez ugyanis azt jelenti, hogy általában nincsenek alább- és fölébbvaló népek.

Az Ujszo.com Egyelőre nem változik az egyházak finanszírozása címmel megállapítja: a kérdés, hogy ki és miből fizesse a papokat és az Egyházat, a bársonyos forradalom óta megoldatlan, s most a Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) kutatása okán lett rövid időre ismét vitatéma. Eszerint az egyházak finanszírozásával kapcsolatos leggyakoribb tévhitek
1. Sok pénzt kapnak az egyházak, ezt jórészt luxuskiadásokra költik
Ám a kutatás megállapítja: ha a többi költségvetési tételt nézzük, viszonylag kevés pénzről van szó. A kulturális minisztérium idei 182 milliós költségvetéséből 37 milliót emészt fel az egyházak és felekezeti tevékenységek támogatása. Összehasonlításként: az RTVS 25 millió euróba kerül 2014-ben – a színházak és kulturális intézmények többségét egyébként nem a tárca büdzséjéből (hanem pl. megyeiből) fizetik. Az egyházak támogatása évek óta szinte változatlan. 2009-ig folyamatosan nőtt, akkor elérte a 37,6 milliót, ám azóta – egy kilengést leszámítva – maradt ezen a szinten. Ha az állam kiadásait nézzük, eltörpül ez az összeg: idén 28 milliárd euróból gazdálkodnak az állami szervek, ennek 0,13 százaléka megy az egyházakkal kapcsolatos kiadások fedezésére. 2005-ben 0,16, öt éve 0,14 százalék volt ez. Az egyházak a dotációt szinte teljes egészében lelkészeik bérére kapják, tehát nem luxuslakosztályok bérlésére.
2. A papok jól keresnek
A lelkészek fizetése – amiről valójában szó van – rendkívül alacsony, főként ha a diplomás munkavállalók átlagbéréhez viszonyítjuk. A papok fizetését egy kormányrendelet szabályozza: „rang” és praxis szerint vannak bértáblázva (A–G csoport). A tavaly módosított rendelet alapján a legalacsonyabb lelkészi fizetés 267,33 euró, a legmagasabb pedig 678,64 euró (mind bruttó összegekről van szó). Előbbi kategóriába viszonylag kevesen esnek. A kezdő katolikus és református káplánok fizetése 321,11 euró (C csoport), egy 20 éve szolgáló plébános (D csoport – a papok többsége ebbe a kategóriába esik) 442,53 eurót kap. A legmagasabb kategóriába a püspökök és érsekek tartoznak, belőlük pár tucat van. Funkció szerinti bérkiegészítésként kaphatnak 6–23 (C csoport) eurót, esetleg 66–167 eurót (G csoport). A kiváló szolgálatot teljesítőknek pedig 30 százalékkal emelhetik az alapbérüket. Ha egy 20 éve szolgáló plébános a maximális „prémiumot” kapja, bruttó 615 euró a fizetése (ez nettó 490 euró). Ez több mint 200 euróval kevesebb a szlovákiai átlagbérnél, nem beszélve a diplomás átlagbérről, amely 1000 euró feletti. Egy összehasonlítás az állami szektorral: a legalacsonyabb rangú diplomás katona (hadnagy) kezdő alapbére 922,50 euró.
3. A katolikusok a rendszer legfőbb haszonélvezői
Az egyházi támogatások 57 százalékát kapja a Római Katolikus Egyház, ám a magukat hívőknek vallók közül (akár a népszámlálás, akár az SAV felmérését nézzük – az adatok nem nagyon különböznek) 82 százalék római katolikus. (Az evangélikusok aránya 7,8, a reformátusoké 2,4 százalék.) Az aránytalanság magyarázata, hogy az egyházaknak adott támogatás túlnyomó többsége a lelkészek fizetésére megy – a kulcs pedig a papok, nem pedig a hívők száma. A hívek számához mérten pedig kevés katolikus pap van. A kulturális tárca statisztikájából kiderül: tavaly 5247 lelkész fizetését állta az állam, ennek kevesebb mint fele (2346) volt római katolikus. Ha az egy papra jutó hívők számát nézzük, itt messze a legnagyobb Egyház vezet (1427). Az evangélikusoknál 881, a reformátusoknál 437 hívőre jut egy lelkész. Ha a katolikust nem számítva az összes többi egyház átlagát nézzük, akkor egy lelkészre 252 hívő jut. A jelenlegi rendszer legfőbb haszonélvezője tehát nem a Katolikus Egyház, hanem főként azon kisebb protestáns egyházak, amelyeknek sok lelkészük van – híveik számához képest. (MSz)
A SAV kutatásából az is kiderül: az emberek többsége szerint nem jó a jelenlegi állapot. A megkérdezettek több mint negyede szerint az egyházaknak adományokból és a saját vagyonukból származó bevételekből kellene fenntartaniuk magukat, a válaszolók másik bő negyede szerint továbbra is a költségvetésnek kellene térítenie a kiadásokat, 6 százaléknyian úgy vélik, egyfajta egyházadót kellene bevezetni. Az állam és az egyházak teljes szétválasztását, vagyis az állami finanszírozás megszüntetését egyébként csak az emberek szűk harmada tartja helyénvalónak, a megkérdezettek fele szerint bizonyos mértékben támogatni kellene az egyházakat – ennek módjáról viszont megoszlanak a vélemények. Jelenleg az egyházakat az állam támogatja: pontosabban a lelkészek fizetését állja, és korlátozott mértékben az adminisztratív kiadásokat fedezi. Mindez a kommunizmus öröksége, az egyházak vagyonának államosítása és bevételeinek lenullázása után az állam kezdte fizetni az egyre kevesebb papot. A lelkészek állami fizetése 1989 után is megmaradt. Az utóbbi negyedszázadban többször fellángolt a vita arról, hogy meg kellene ezt változtatni, ám a status quo – amely egyik félnek sem ideális – azóta is változatlan. Ennek több oka van. Az egyházak főként azért nem bolygatják a témát, mivel tartanak tőle, hogy esetleg sokkal rosszabbul járhatnának: pl. egy nem kötelező egyházi adó bevezetésével. A kormányok sem szívesen nyúltak az érzékeny témához, eddig még egy kész tervezet sem készült el.
A hírportál rámutat: a témát az utóbbi 15–20 évben főleg a baloldali (SDĽ, majd egy időben a Smer) és a liberális pártok (ANO, SaS) vették elő, de jellemzően csak ellenzékben vagy a választások előtt: a radikálisabb baloldali és liberális választók számára ez ugyanis jól eladható kampánytéma. Ám amint kormányra kerültek, ejtették a témát, pedig 2002-től csak liberális vagy baloldali párt adott kulturális minisztert. Az elmúlt években konzervatív körökben is elhangzott, hogy változtatni kellene a finanszírozáson, mert így az egyházak függetlenebbek lennének az államtól. A szekuláris államokban többféle modell is létezik az egyházak támogatására. A közvetlen állami dotáció viszonylag ritkának számít, de nem csak posztszocialista országokra jellemző (ilyen van pl. Görögországban vagy Norvégiában is). A felekezetek általában egyházadóból és/vagy önkéntes adományokból tartják fenn magukat. Előbbinek is két fajtája van: az egyik modell szerint az egyházadó a normális adózáson felüli térítési kötelezettség – tehát kvázi önkéntes adó: az fizeti, aki tagja az egyháznak. Ilyen modell van érvényben pl. Németországban. A másik típusba azok az országok tartoznak, ahol a hívő nem fizet külön adót, hanem az állami adók meghatározott részének felhasználásáról dönt: aki akarja, egyházának adja, aki nem, más célra – kulturális, sport – utalja, ahhoz hasonlóan, ahogy a 2%-os adófelajánlásról dönthetünk Szlovákiában. Ilyen rendszer működik pl. Olaszországban. S végezetül van, ahol teljesen önkéntes adományok vagy a saját vagyonuk hasznosítása révén jut bevételhez az egyház (pl. az Egyesült Államokban).
Marek Maďarič kulturális miniszter a hírportálnak elmondta: a kérdést vizsgáló bizottság legutóbb június 18-án ülésezett, ekkor a tárca három modellt vázolt fel. Az egyik a jelenlegi, a másik az adófelajánlásos – az „olasz rendszer” –, a harmadik szerint pedig az egyházak a híveik száma után kapnák az állami támogatást. A miniszter azonban hozzátette: sehová sem sietnek. „Sosem mondtuk, hogy ebben a kormányzati ciklusban megváltoztatjuk az egyházak finanszírozását.” Emlékeztetett: az adófelajánlásos modellt az egyházak korábban már elvetették. Maďarič szerint a kérdést bonyolítja a 2000-ben megkötött vatikáni szerződés is. Elődje, Daniel Krajcer (Nova) viszont úgy véli, ez nem jelenthet akadályt, hiszen az államszerződés is feltételezi egy, az egyházak finanszírozásáról szóló részszerződés megkötését.
Az Ujszo.com megjegyzi: attól függetlenül, milyen új finanszírozási rendszert vezetnének be, a közvélekedéssel ellentétben nem a Katolikus Egyház fizetne rá a változtatásra. A hívők több mint 80 százaléka katolikus (össztársadalmi arány 62%), ám csak a dotációk valamivel több mint felét kapja a legnagyobb Egyház. Ha a hívek száma után járna a támogatás, a Római Katolikus Egyház a jelenlegi 22 millió helyett 31 millió eurót kapna. Mindenki más kevesebbet a jelenleginél – ezért is kicsi az esélye, hogy ilyen irányban változna a rendszer. Ha egyházi adót vezetnének be – akár különadó, akár adófelajánlás formájában –, valószínűleg mindegyik felekezet bevétele csökkenne, az emberek ugyanis az elmúlt évtizedekben elszoktak az ilyen típusú adótól. Ebben az esetben nagyon sok múlna azon, hány aktív tagja van az egyes egyházaknak, ugyanis jórészt ők fizetnék be ezt az adót.
Az SAV felmérése szerint a magukat katolikusnak vallók 40 százaléka hetente legalább egyszer elmegy templomba, következő 15 százaléka pedig legalább háromhavonta egyszer. A többi egyháznál ez az arány feleakkora sincs. Ha tehát az aktív tagok támogatásán múlna, a Katolikus Egyház arányaiban nagyobb bevételre számíthatna híveitől, mint a kisebb, főként protestáns felekezetek.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír