Napi sajtószemle

A Népszabadságban (10. o.) György Péter A holokauszt oktatásáról címmel egyetemi oktatóként és baloldaliként is üdvözli, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a jövőben kötelező lesz a holokauszt történetének oktatása. A cikkíró vitába száll a lap munkatársával, Révész Sándorral, aki egyik cikkében kétségeit fejezte ki, hogy a Pázmány oktatói fel vannak-e készülve arra, hogy a holokauszttal összefüggésben értékeljék Prohászka Ottokár életművét és antiszemitizmusát. György Péter emlékeztet rá, hogy az egykori székesfehérvári püspök 1927-ben halt meg, „azaz radikális antiszemitizmusa önmagában rettenetes, és az nem evidens előkészítője a magyar holokausztnak”. A cikk szerzője megemlíti azt is, hogy Fodor György, a PPKE Hittudományi Karának dékánja még 2002 áprilisában, a Keresztény Életben megjelent, Az új Pázmány, 75 éve halt meg Prohászka Ottokár című „rajongó írásában finoman szólva sincs nyoma annak a Prohászka antiszemitizmusát meg- és elítélő kritikai szemléletnek, amelyre az elkövetkező esztendőkben ezen program kimunkálásakor neki magának is igencsak szüksége lesz. Ennek ellenére nincs okom arra, hogy előítélettel viseltessek a PPKE-n tanító kollégáink közössége egészének elkötelezettsége iránt”. György Péter tisztában van azzal, hogy a holokauszt történetével foglalkozó tantárgy leendő oktatóinak nem lesz könnyű elszámolniuk Prohászka Ottokár örökségével, „de ez az ő dolguk, az ő joguk, és én úgy látom, most már pontosan tudják, hogy a kötelességük is… magától értetődően képesnek tartom a PPKE-n tanító kollégáinkat arra, hogy világos különbséget lássanak Prohászka Ottokár és Salkaházi Sára között. És ők nyilván éppúgy tudják, mint bármelyikünk, hogy az utóbbit pár éve miért avatták boldoggá”.

A 168 Órában (Politikai hasadások 32–33. o.) Csepregi András evangélikus teológus nyilatkozik, aki szerint az egyházak válaszúthoz érkeztek. „Az Orbán-kormány az elmúlt időszakban jobbról egyre inkább szélsőjobbra csúszott. A halálbüntetés és a migráció napi politikai tematizálásával is ezt a szavazói réteget akarják megszólítani. Tény, sokan félnek ma a létbizonytalanságtól. A kormány az ő félelmükből szeretne politikai tőkét gyűjteni. A keresztényeknek viszont Jézust követve a félelmeket kell gyógyítani. Úgy tűnik, ezt az egyházakban is egyre többen felismerik (…) az egyházak vagy saját napi politikai érdekeiket tartják elsődlegesnek, vagy keresztény hitüket. Erre a dilemmára a 20. század során többször tragikusan rossz választ adtak. A múlt hibáiból tanulva azonban most bizonyíthatnák szolidaritásukat az üldözöttekkel és a menekültekkel. Fabiny Tamás fel is ajánlotta az evangélikus egyház segítségét, országos intézményhálózatát erre a célra. Az egyházak esélyt kaptak arra, hogy Jézus szavai szerint sóvá és világossá legyenek.”

A Magyar Hírlapban (Pákh Imre… 13. o.) Pákh Imre nyilatkozik annak kapcsán, hogy a tulajdonában lévő, Golgota című festményt – amely része Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának – a kormányzat védetté nyilvánította, miután a megvásárlását célzó tárgyalások kudarcba fulladtak. A műgyűjtő elmondta: „A családomat a kommunisták verték, ebben nőttem fel, szóval az erőszakos hatalmi gesztusok helyett velem az fog működni, ha leülünk, és megbeszéljük a dolgokat.” Pákh Imre a kilencmilliós ajánlattal kapcsolatban azt állítja, hogy két évvel ezelőtt a Miniszterelnökséggel szóban már megállapodott erről az összegről. Az állam azonban csak hatmilliót adna az alkotásért. A műgyűjtő reméli, hogy a tárgyalóasztalnál meg tudnak állapodni a festmény áráról, de ha nem sikerül, akkor jogi lépéseket tesz. Arra a felvetésre, hogy hazafiságból engednie kellene az árból, Pákh azt válaszolta: „Ami a nemzeti érzelmeimet illeti, az oktasson ki engem, aki hajlandó egy képen egymillió dollárt vagy esetleg többet bukni.”

A Magyar Nemzet (Egy… 9. o.) Pákh Imre mellett idézi Lázár János Miniszterelnökséget vezető minisztert is, aki elmondta: bár nem a legsportszerűbb módon, de a haza érdekében nyilvánították védetté „váratlan sebességgel” a Golgotát. „Szerettük volna Pákh urat meggyőzni ezzel a barátságos lépéssel, hogy minden körülmények között érdemes megállapodni a magyar állammal… A magyar jogszabályok nem nyitnak lehetőséget bírósági útra, ahhoz pedig, hogy nemzetközi bíróságok e kérdést megítéljék, hosszú évek kellenek.”

Bodnár Dániel/Magyar Kurír