Ne azt nézzük, hogy milyen jó volt, amíg nem volt! – Böjte Csaba Trianonról és a koronavírusról

– A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulóján a meglévő országhatárok ellenére megmaradt, azt felülíró nemzeti összetartozásunkat kívántuk megünnepelni itt, a Kárpát-medencében. Sok plébániaközösség is készült az ünnepre, Csaba testvérnek is biztosan tele volt a naptára számos ehhez kapcsolódó programmal. Miként éli meg a centenáriumot?

– Árva gyerekeket nevelek, és mindig azt mondom: „Kicsi szívem, ha mindig hátrafelé nézel, akkor jó nagyot fogsz esni.” Egy-egy gyerekben nagyon mély sebek, fájdalmak vannak, amelyeket én nem tudok utólag meg nem történtté tenni, de biztatni tudom őket, hogy a jövőbe nézzenek és a holnapot építsék. A népünk sem tudja a múltat meg nem történtté tenni, és ha az amiatt érzett fájdalom határozza meg ma is az életünket, az meg is béníthat bennünket. A gyermekeknek, a kollégáimnak is, a népemnek is azt mondom: nézzünk előre. Legyen a történészek dolga, hogy Árpád vezérék mikor jöttek be, vagy már itt voltak, nekünk az a fő, hogy tudtak vérszerződést kötni, az itt élő emberekkel asztalhoz ülni.

Trianonra a legjobb vigasz az lenne, ha a Kárpát-medencében élő népek tényleg egy asztalhoz tudnának ülni, ki tudnának engesztelődni, és közösen tündérkertté tennénk ezt az árpádi államot, a Kárpát-medencét. Nem etnikai, politikai vagy gazdasági törésvonalakat kell okolni, hanem az együttműködés vágya kell hogy belülről megszülessen.

Sokszor kérdik, hogy nálunk, a gyermekotthonban milyen nemzetiségűek a gyerekek. Van itt román, magyar, cigány, német, zsidó, mindenféle felmenőkkel rendelkező gyermek, de nem ez a lényeg, mert békében, szeretetben, jó testvérekként tudnak együtt lenni, kacagnak, viccet mondanak, honlapot terveznek, álmodoznak.

Az összefogást tehát nemcsak úgy képzelem el, hogy mi, magyarul beszélő emberek kell hogy összefogjunk a Kárpát-medencében, hanem mindannyian, akik itt élünk. Ez a közös hazánk, és nemcsak az embereké, hanem az itt élő növényeké, állatoké is: terjesszük ki a szeretetünket mindazokra, akikkel, amikkel szülőföldünkön osztozunk.

– Jó pár éve szinte modern vándorprédikátorként járja a magyarlakta területeket. Ha nem a Covid-19 jegyében íródott volna ez az év, idén is biztosan sokkal több rendezvényen vett volna részt az egész világ magyarsága körében. Bár az internet segítségével valamiként lehetett egyiket-másikat pótolni, mégis hogyan fogadta, hogy egy teljesen más élet adatott most az Ön számára is?

– Egy nagyon kedves paptársam, Darvas-Kozma József, aki történelemből doktorált, érdekes cikket írt arról, hogy az elmúlt három-négyszáz évben közel harminc alkalommal volt pestisjárvány. Amikor a kolera- meg egyéb járványokról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek egyszer voltak, pedig egy-egy ilyen szörnyűség húsz-harminc évenként lecsapott, volt, amelyik négy-öt évig tartott, és elvitte a lakosság felét.

Hozzászoktunk a jó időhöz, a jó világhoz, hál’Istennek az elmúlt ötven-hatvan évben ilyen jellegű nagy problémák nem voltak, pedig az emberiség életéhez hozzátartozik, elé-eléjön.

Jó dolog nyáron rövidnadrágban meg strandpapucsban lófrálni, de mikor jön a tél, az ember fát gyűjt, meleg ruhát vesz, a kályhát rendbe rakja, és felkészül a hidegre. Most sem annyira csodálkozni kell a víruson, tetszik, nem tetszik, felettünk álló erők ezek.

Mondhat akárki akármit, hogy ez csak kamu, én nem tudom a hátterét, hiszen nem vagyok sem orvos, sem biológus, de Erdély érseke nem hiszem, hogy színdarabot játszana nekünk. Ő is kórházba került, próbálta kúrálni magát más módon, de nem sikerült hagyományos orvosi eszközökkel gyógyulást elérnie, így kórházba került (beszélgetésünk idején még kórházban volt Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, de szeptember 18-án hazaengedték – a szerk.).  Ahogy a tél ellen is, valamilyen módon ez ellen a vírus ellen is védekezünk kell, és kerülni kell a vele való személyes találkozást. Ugyancsak azt mondom, amit Trianonnal kapcsolatban: ne azt nézzük, hogy milyen jó volt, amíg nem volt, hanem fogadjuk el, most ez van, nézzük, hogy lehet megoldani.

Sok mindent lehet mondani az online prédikációkról vagy szentmiséről, de tény, hogy megváltozott a világ. Sok ember nem megy üzletbe, mobiltelefonról, interneten rendel. A 21. század nemcsak szelíden kopogtat az ajtónkon, hanem berúgja azt. Nekünk, papoknak el kell gondolkozzunk – és a tanároknak is –, hogy most hogyan tovább. Hogyha az eddigi módokon nem tudjuk elvégezni a feladatainkat, és máshogy sem csináljuk, akkor el fogjuk veszíteni az utánunk jövő generációkat, márpedig azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartunk, valahogy át kellene hogy adjuk.

Az apostolok is biztosan traumaként élték meg, hogy Jézus Krisztus integet, és elmegy a mennybe. Magukra maradtak, de hamar rájöttek arra, hogy Jézus nem a sopánkodásra buzdította őket, hanem arra, hogy menjenek és hirdessék az evangéliumot.

És amikor már eljött az az idő, hogy betegek, öregek voltak, s biztatták őket a tanítványaik, hogy írják le az evangéliumot, János lejegyezte, miután pedig Isten magához szólította, már az üzenetei mentek körbe. Szent Pál leveleit is a mai napig felolvassuk, és milyen jó, hogy megvannak! Persze nagyobb hatású lenne, ha Szent Pál leülne az oltár mellé, és mondaná: „Fiúk, tudjátok, az úgy volt a damaszkuszi úton, amikor szembejött velem Jézus…”, de ez van. Ugyanígy jó lenne, ha a plébánosok is a gondolataikat, üzeneteiket, hittanóráikat feltennék az online térbe.

Ausztráliában egy magyar katolikus pap hirdeti az evangéliumot, közben a kontinens nagyobb, mint Európa. A müncheni római katolikus magyar plébániának 13 ezer híve van papíron bejegyezve, ekkora plébánia tudtommal Magyarországon sincsen. Mindkét helyen tartottam triduumot, és zsúfolásig tele voltak magyarokkal a templomok, gyerekekkel, fiatalokkal. Azt hiszem, hogy a magyar egyház mulasztást követett el eddig is, hogy nem hozott létre egy online „székesegyházat”.

A szórványban szanaszét lévő gyermekeknek online kellene tartani hittanórát.

Ezeket sok lelkiismeretes szülő letöltené Buenos Airesben, Vancouverben, Stockholmban, így a gyermekeiknek lehetőséget teremtenénk magyar nyelven fölkészülni az elsőáldozásra, a bérmálkozásra. Tőlem ezt kérték, ezért is csinálom magam is a Keresztény tanösvényt meg hasonló dolgokat. Ez nem ugyanaz, mintha maga Szent Pál jönne és ő tartaná nekünk a hittanórát, de mégiscsak több, mint a semmi.

A szórványban élek, ahol sok helyen nincs magyar első osztály, sajnos mi is oda jutottunk, hogy Zsombolyáról a 40–55 percnyi autóútra levő Temesvárra kell vinnünk a gyerekeket, hogy meg tudjuk nekik adni az anyanyelvi oktatást, mert helyben megszűnt a magyar iskola. El tudom képzelni, hogy legyen egy nagyon profi online iskola, amelyben a legtehetségesebb tanítók egy-egy osztályt tanítanának. A tanév végén pedig lenne egy tábor, ahol az online magántanulókat levizsgáztatnák. A törvényhozóknak Pesten ilyen problémájuk nincsen, hiszen tömbben élnek, de nekünk a szórványban ez igen-igen fájdalmas dolog.

– Romániában jövő vasárnap, szeptember 27-én helyhatósági választásokat tartanak. Mit üzen ezzel kapcsolatban a választásra jogosultaknak?

– Azt gondolom, fontos, hogy hangsúlyos jelenlétünk legyen a helyi, a megyei és az országos szintű politikai életben, meg kell tennünk mindent, hogy a hangunkat hallassuk. Mindenkit arra biztatok, menjen el, és vegyen részt lelkiismerete szerint a választásokon, és adja voksát a befutóra. Végül is sok irányba széthúzhatunk, a kampány alatt mindenki mondja is el a magáét, de amikor döntésre kerül a sor, akkor a befutó párt mellé álljunk oda mindannyian, segítsük őt hatalomra jutni. Mi, papok azonban ne a politikáról vagy biológiáról beszéljünk, hanem arról, hogy e jelenségekkel kapcsolatban mi a keresztény ember hozzáállása.

– Említette, hogy Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is elkapta a koronavírust, és elég súlyos állapotban kórházba került, úgy tudom, rajta kívül több lelkipásztor is koronavírusos lett. Hogy látja, ez miként érinti az ottani magyar híveket?

– Régen a kardfogú tigris elől kellett menekülni, volt aztán tatárjárás, mindig volt valami, ami kellemetlenül érintett bennünket. Most éppen a koronavírus. Honnan jött, hogy és mint működik, ez legyen az orvosok, a történészek meg a politikusok dolga; én pap vagyok, hit és erkölcs dolgában kell hogy hozzászóljak. A nagy kérdés számomra ezzel kapcsolatban, hogy miért vannak ilyen nehézségek az életben, ez akkor Isten verése, átka? Úgy vélem, újból és újból feladatokat kapunk, amiket meg kell oldanunk. Jézus Krisztus azt kapta, hogy a világot megváltsa, a Boldogságos Szűzanya pedig azt, hogy társa legyen Jézusnak a világ megváltásában. Amikor a Szűzanyának mondta József: „Nézd, menekülnünk kell Egyiptomba, mert ennek a mafla Heródesnek elgurult a pirulája!”, a Szűzanya mondhatta volna Józsefnek: „Nem megyek semerre, van isteni gondviselés, imádkozunk.” Mégis fogta a kis Jézust, és meg sem álltak Egyiptomig. Hatalmas utat tettek meg, ezerhétszáznál is több kilométert bandukoltak, mire visszatérhettek.

Miért nem küldött a Jóisten egy VIP-szállást Betlehembe a kis Jézusnak, vagy egy arkangyalt, hogy vezesse fel Egyiptomba menet a Boldogságos Szűzanyát aranyszegélyes bankkártyával?

Ha a Boldogságos Szűzanya helyett a problémákat megoldotta volna a mennyei gondviselés, akkor Máriából soha nem lett volna a Mennynek Királyné Asszonya. Ha én a kis árvákkal kapcsolatban a tanároknál elintézem, hogy a tanulmányaikat ne keresztezzék, engedjék át őket, hogy szegények ne kínlódjanak, mi lenne akkor abból a gyermekből?! A koronavírust nem is kerestük, nem is vágyunk rá, de itt van. De akár Trianonnal vagy a mindannyiunk családi életében történő eseményekkel kapcsolatban is mondhatnánk, híveinket nem tanítottuk meg arra, hogy válallják, vállaljuk a mindennapi keresztet.

Jézus Krisztus együtt él az emberiséggel, sír, leborul Jeruzsálem falai előtt, mondva: hányszor próbáltalak összegyűjteni; a következő nap, virágvasárnap pedig már megint gyűjtögeti össze az embereket, és nagypéntek elhagyatottsága után, amikor húsvétkor feltámad, akkor is az első mondata: „Mária Magdolna, kicsi szívem, menj, szólj a többieknek, gyűljünk össze, találkozzunk a Galileai-tenger partján”. Jézus nem fordít hátat. Ez a nagy különbség a kereszténység meg a mai liberális elképzelések között: a keresztény ember tudja, hogy az élet kereszthordozásból áll. Hosszú Katinka mondta nekem, amikor beszélgettünk, hogy napi tizenkét órát edz, abból nyolc órát a vízben van, nem lubickol, hanem kronométerrel szemben úszik. Irigyeljük tőle a sok szép aranyérmet, de hogy megküzd ő értük! Vállalja a keresztet. Vagy itt van a szomszédban, Csernakeresztúron Tóth János atya, egy nagyszerű pap. A szórványban nehéz lelkipásztori munkát végezni, a hívei pedig kezdtek csak úgy összeállni, nem megesküdni, és hanyagolni a gyerekük megkeresztelését. Jani atya három évvel ezelőtt kiállt az oltár elé: „Hiába várom el, hogy szentek legyetek, ha én nem vagyok az, úgy döntöttem, hogy megtérek. Elindulok az egy-két-három hét szabadságaim alatt, és a Mária-úton megyek, zarándokolok, értetek felajánlom, hogy megtérjünk.” Két fiatal pár rögtön nekiesett: „Ne menjen, atya, sehova, inkább megesküszünk”, de azért Jani atya elindult. A három év alatt 1800 kilométert gyalogolt, azt mondja, körülbelül 70-80 kilométerre esik egy esküvő vagy egy keresztelő...

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír