Ne csak termoszmeleget árasszunk! – Beszélgetés Pál József Csaba új temesvári megyéspüspökkel

Pál József Csaba kanonokot, a hegyvidéki főesperesség elöljáróját, a resicabányai Havas Boldogasszony-templom plébánosát május 16-án nevezte ki Ferenc pápa a Temesvári Egyházmegye megyéspüspökévé. Püspökké szentelésére és beiktatására augusztus 6-án került sor a temesvári székesegyházban. A dublini családtalálkozón kérdeztük életéről, hivatásáról, küldetéséről.

– Akik a magyar közszolgálati csatornán figyelemmel kísérték a temesvári székesegyházból élőben közvetített püspökké szentelését, tapasztalhatták, hogy a liturgia és a szentmise három nyelven folyt. Hogyan alakult ki ez?

– Sajnálom, hogy a szentelési szertartáson csak e három nyelven tudtunk ünnepelni, hiszen híveink között horvát, bolgár, cseh, szlovák és cigány emberek is szép számmal megtalálhatók. A Temesvári Egyházmegyében minden kisebb vagy nagyobb városban napjainkban is három nyelven – magyarul, románul és németül – történik a lelkipásztorkodás. Ez a háromnyelvűség történelmi okokra vezethető vissza, a török kiűzése után a Bánságban és a Dél-Alföld területén újjászervezett egyházmegye nemzetiségi összetételéből adódik. Az egyházmegye híveinek többségét 1990-ig a német nemzetiségű lakosság adta. Az ezt követően megindult nagyarányú kivándorlás következtében mára a híveink többsége magyar.

Napjainkban egymillió-háromszázezer ember él az egyházmegye területén, melyből száznyolcezer a római katolikus hívek száma. Közülük több mint negyvenezren magyarok. Őket követik a románok (27 százalék), akiknek a többsége a Görögkatolikus Egyház 1948-as betiltását követően lett római rítusúvá, vagy vegyes házasság, illetve a Moldvából történt bevándorlás miatt. A német híveink 12 százalékot tesznek ki, a horvátok 6 százaléknyian, a bolgárok 5 százaléknyian vannak. A többiek kevesebben, összesen néhány százalékot tesznek ki.

– Az említett számadatok alapján hogyan éli a hétköznapjait egy kisebbségi sorban lévő egyházmegye?

– A szívemben az egyházmegye reménységgel él. Isten ígéret. Nagyon szeret minket, ezt az egyházmegyét és minden egyes tagját is. Ami erőt ad még, az az, hogy a Jóisten a szemeinket nem a fejünk hátuljára teremtette, hanem előre, hogy abba az irányba nézzünk. Ne rekedjünk meg annál, hogy valami szép volt, hanem arra gondoljunk, hogy az Úr valami szépet akar létrehozni. A hétköznapokban ezt úgy tudjuk megélni, ha összefogunk és egymásra figyelünk. Az egyházmegye, és benne minden Krisztus-hívő egy olyan fa, amely jelenleg is növekedik, s amelyet ápolnunk kell. De a növekedést a Jóisten adja. Ezért ha őrá figyelünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem valami emberit, mulandót építünk.

– Hogyan történik a fa „öntözése”?

– Megkezdte tevékenységét egy ifjúság- és egy családpasztorációs, illetve egy kommunikációs iroda. A szerzetesek és az egyházi mozgalmak koordinátort kaptak. Vigyáznunk kell azonban, hogy tekintetünket mindig Istenre szegezzük, akkor nem vétjük el az irányt. Ha nem így teszünk, akkor viszont minden közösség csak egy szervezet marad, amelyet kínnal, bajjal tartunk fenn.

A közeljövőben sok találkozást tervezek papokkal, hívekkel, hogy megismerjem az örömüket, bánatukat. A találkozásnak nem szabad kimerülnie a felmérésben, inkább az odafigyelésről kell szólnia. A fa csak így hozhat gyümölcsöket.

– Korábban plébánosként, most pedig megyéspüspökként mit érez kihívásnak, és mit örömnek az egyházmegyében?

– A már említett soknyelvűségre visszatérve: ha nincs bennünk szeretet, akkor zavaró a másik másmilyensége. Ha van bennünk szeretet, akkor ez gazdagító erő. Persze az életben ez nehézségekkel is jár, hiszen a soknyelvűség különféle gondolkodásmódokat is jelent.

A Resicabányán töltött évtizedek alatt megerősödött bennem a meggyőződés, hogy sokat tanulhatunk egymástól. Láthatjuk például, hogy valamelyik nemzetiség sokkal erősebben tiszteli a Szűzanyát, vagy jobban össze tud tartani. A Jóisten sokfélének teremtett bennünket, igaz ez az egyes emberekre és a népekre is. De csak akkor tudjuk a többieket Isten terve szerint gazdagítani, ha szépen éljük meg a saját identitásunkat. És ha közben az egymásra való odafigyelés és az egymásnak tett apró gesztusok útját járjuk.

Hiszem, hogy Egyházunknak példát kell adnia a világnak az egységünkről, a katolikus voltunkról. És arról, hogy valóban szeretjük egymást. Amikor székelyként teológiát tanultam, azt hittem, ha jól kicsiszolom a nyelvtudásomat, és szépen fogok beszélni, attól fognak megtérni az emberek. Ma már tudom, hogy nem attól, hanem az evangéliumtól, annak van nagy ereje, hatása.

– Püspökként miben látja a feladatát?

– Úgy látom magunkat, mint egy repülőgépet, amelynek több motorja van: a papok, a szerzetesek, a világi hívek, a különböző mozgalmak, közösségek. Feladatom, hogy ezt a sok-sok felhajtó erőt, tehetséget, karizmát összehangoljam. De fontos, hogy ezt a sok-sok színt ne eltöröljük, hanem összefogva megerősítsük.

– Mi adott erőt, örömöt az eddigi életében?

– Az elmúlt közel harminc évben Resicabányán az emberek lelki szolgálatot vártak tőlem. Azt kérték, hogy a lelkipásztoruk legyek. Pap lehettem a plébánián. Örömmel tapasztaltam, hogy befogadják Krisztust és növekednek, egyénileg és közösségi szinten egyaránt. Így jöttek létre az ifjúsági, a család- és az orvosokból álló közösségek, amelyeket fontos tapasztalat volt felnőni látni. Jó volt figyelemmel kísérni, ahogyan gondot viselnek egymásra, ahogyan a befogadott evangéliumot élni akarják: befelé és kifelé, az öregekre, a betegekre, a szenvedőkre is figyelve. Jó, ha egy közösség nem csak termoszmeleget áraszt, mert attól nem tudnak melegedni az emberek…

– Évtizedek óta a Fokoláre papi közösség tagja. Miben jelent megerősítést Önnek a közösséghez tartozás?

– Fiatal papként Marosvásárhelyen büszke voltam arra, hogy semmilyen közösséghez nem tartozom, csak Jézus Krisztushoz. És ma is csak ezt akarom. De amikor Jézus imádságát olvastam: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi” (Jn 17, 11), megérintettek ezek a szavak, és úgy éreztem, ezért az egységért akarok tenni, élni. Hogyne építeném az egységet azokkal, akik erre tették fel életüket? Ez a Fokoláre mozgalom. Ami külön is megtetszett benne, az az Ige megélése. Nem csak úgy a levegőben élek, hanem naponta veszek egy igét, – lehet, hogy egy hónapon át mindennap ugyanazt, újra és újra –, s arra törekszem, hogy életté legyen az életemben. És akkortól már nem az a fontos, hogy mit teszek éppen, például vásárolni megyek, hanem az, hogy a hétköznapi cselekedeteim közben élem az igét.

Ajándék számomra az is, hogy papi közösségben lenni jó. Arra biztatok minden papnövendéket és papot, hogy építsen közösséget. Sokat segít, hogy amikor ellanyhulnék, a tűz már éppen csak pislákol bennem, egy-egy találkozásból új erőt meríthetek.

– Püspöki jelmondata is a jézusi imádság: „Tartsd meg őket a Te nevedben”. Miért erre esett a választása?

– Ezzel a szentírási résszel Jézussal együtt imádkozhatok. Ebben az imádságban ő nem magára gondol, hanem az övéire. És nem egyedül tartja meg őket, hanem az Atyával együtt, őrá bízza ezt. Fontos számomra az is, hogy Jézus azt kéri az Atyától: a Te nevedben, azaz a Te szellemedben, lelkületedben tartsd meg őket. Ez a lelkület pedig a Szentháromságé, amely a címeremben is szerepel.

A szenteléskor a híveknek kiosztott kis képen a védőszentem, Szent József egy sajátos ábrázolása volt látható. József hatalmas füllel szerepelt rajta. E szimbolika arra tanít bennünket, hogy figyeljünk oda a másik emberre. Egyszer egy férj fogalmazta meg ezt nagyon pontosan, amikor azt mondta nekem: „Ha a feleségemmel véleménykülönbség, vita alakul ki közöttünk, nagyon odahallgatok rá, mert tudom, hogy a Jóisten csak az igazság egy részét mondta el nekem, a többit pedig a feleségemnek.” Ha odahallgatunk egymásra, akkor teljesebb igazságra juthatunk el – ez igaz a püspökre és a világi hívőre egyaránt. Mert így tudjuk Isten terve szerint kiegészíteni, segíteni egymást. Fontos, hogy mindig hallgassak Istenre, de az Úr legtöbbször a másik emberen keresztül akar szólni hozzánk.

Azt hiszem, az építésnél is lényegesebb a növekedés segítése. Amikor építkezünk, mindig ott van a fejünkben egy terv, s a másik ember csak ennek az elképzelésnek a megvalósítása szempontjából fontos nekünk. A növekedés esetében azonban Isten tervét szolgáljuk, azt segítjük, ha emberi eszközökkel is. A másikat támogatva valósulhat meg Isten terve, amit megálmodott rólunk. Ez egy lassúbb, kevésbé látványos folyamat, mint az építés.

Ha tervezünk is, mindig figyeljünk oda arra, hogy Isten „aláírta-e” az elképzelésünket. Ha azt látom, hogy a terveimben eredetileg nem szereplő, rajtam kívül álló folyamatok jobban haladnak, növekednek, akkor azokat kell segítenem. Plébánosi életem elején arra vágytam, hogy mindenáron létrehozzak egy ifjúsági csoportot. Azután egyre több családos keresett meg a kérdéseivel, élete gondjaival. Így engedtem a Jóisten szándékának, és először a családközösség jött létre Resicabányán, majd ebből nőtt ki a többi.

Bízom abban, hogy ez a jövőben is így lesz. A Jóisten tervez, és nekem mellé kell állnom. Nincs más dolgom, mint hogy odahallgassak rá.

Fotó: Corina Bouda/Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. szeptember 9-i számában jelent meg.