Ne félj, létezik egy mindenek feletti jóság! – Dolhai Attila küldetésről, hagyományokról és hitről

– Idén százéves az Operettszínház. December 23-án gálaműsorral emlékeztek meg az évfordulóról, ami alkalmat adott a visszatekintésre – az Ön közel húszéves itteni pályafutásának fontos állomásaira is.

– Valóban, tizenkilenc évvel ezelőtt, 2003-ban volt az első bemutatóm az Operettszínházban. Az idén százéves intézmény karácsony előtt esedékes évfordulójára sokszínű gálaműsorral készültünk. Erősen kötődöm az Operettszínházhoz, ahol már csaknem húsz éve játszom különféle szerepekben. Elsőként ide vezetett az utam az „iskolapadból”. Sok szép siker van mögöttem, mögöttünk, számtalan közös élmény a közönséggel. Megjegyzem, a minap valaki megkérdezte tőlem, a jövőben nem visz-e majd másfelé az utam, s bevallom, nem tervezem, hogy váltanék. Erről azonban az jut eszembe, hogy műfaji váltások viszont voltak a pályafutásom során. A musicallel kezdtem, de közben megismerkedtem az operettel, s azután elérkezett egy pont az életemben, amikor arra jutottam, a könnyű műfajt el kell engednem ahhoz, hogy kicsit visszataláljak önmagamhoz, valamiképpen a családomhoz, s elkezdtem komolyabban venni a klasszikusokat.

– Az operettre gondol.

– Igen, az operettre, amit klasszikus műfajnak tartok. A hangképzés tekintetében mindenképpen az, közelebb áll az operai énekléshez, míg a musicalre ez nem jellemző. A pályafutásom alatt megtapasztalhattam a műfaj igényességét; szakmailag sokat tanultam, fejlődtem. Az Operettszínház száz évéből húszat itt tölthettem. Ez nem is rossz arány! (Nevet.)

– Melyek voltak a szívéhez legközelebb álló szerepei?

– Nézzük először a musicaleket. Rómeó szerepében ismert meg az ország, de Rudolfot is nagyon szerettem, persze a sor ezzel nem érhet véget. Például nagyon vágytam arra, hogy az István a királyban szerepeljek, ebből semmiképp nem akartam kimaradni.

– Koppányt alakítja.

– Igen, és ezt a szerepet is nagyon kedvelem. Egyébként, ha már a jelenről van szó, újdonság az életemben a Jekyll és Hyde. A pályám elején a darab békéscsabai bemutatójában még statisztaként vettem részt, onnan nézve Jekill szerepe egy álom beteljesülése. S most kicsit csapongok, ha megengedi.  A Mozart! mindennél jobban a szívemhez nőtt, nagyon látványos a darab, és nekem való szerep volt, hang szempontjából mindenképpen. Magabiztosan játszottunk hosszú szériákat is, pedig az elejétől a végéig színpadon vagyok. Előfordult, hogy egy héten belül csütörtöktől vasárnap estig hat alkalommal adtuk elő, de mivel hangi karakterében nagyon passzolt hozzám a szerep – vagy én ahhoz? –, még ez sem volt igazán megterhelő számomra.

S akkor most térjünk rá az operettre.  Ami ebben a műfajban igazán megfogott, az a humor.

Egy operettbe egyébként sok minden belefér, és színészként elmondhatom, vele jár az a jó érzés is, hogy szórakoztathatjuk a közönséget, sőt meg is tudjuk nevettetni.

Hamar rádöbbentem, milyen sok dallamot ismerek az operettekből, hiszen a szüleim is énekelték, dúdolták ezeket; mondhatni tőlük örököltem meg a műfajt. Kálmán Imre A chichagói hercegnőjét nagyon szerettem, s hasonlóképpen a Viktóriát is.  Szerepálmom volt a János vitézben Jancsi. Amikor felröppent a hír, hogy a darabot bemutatja az Operettszínház, szinte elsőként jeleztem, mondván, a Jancsit nagyon szeretném eljátszani. S ha már választani kell az operettek közül, akkor a másik nagy szerelmem is eszembe jut: A bajadér. Kálmán Imre gyönyörű dallamokat írt ebben a darabban, és Kerényi Miklós Gábor rendezése is tetszett.

– Ön szerint ismét felkapott műfajjá vált az operett?

– Azt gondolom, igen.  Tudom, van, aki szerint poros, avítt műfaj, az én véleményem az, hogy az idő előrehaladtával kezd klasszikussá válni. Hozzáteszem, az előadás attól lesz érvényes, s akkor élvezi leginkább a közönség, ha nem oly módon játszunk, mintha egy antik darabot adnánk elő, hanem úgy, hogy belevisszük azt, ahogyan a jelenben megéljük az emberi kapcsolatainkat.

– Mire készül az év hátralévő heteiben?

– Az adventi időszakban volt egy nagy vállalásunk a Katolikus Karitásszal karöltve. A budapesti Szent István-bazilikában december 17-én, a 18 órakor kezdődő szentmise után adtunk egy jótékonysági koncertet a Magnificat zenekarral. Még a pandémia idején, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt alakult meg a zenekarunk Varga Mónikával és Lambert Attilával (fotós kollégánkkal – a szerk.). 

A Magnificat-koncert után számos adventi alkalmat terveztünk még; az Operett 100 gála mellett volt egy Ave Maria gálánk is, szintén az Operettszínházban. Természetesen nem maradhat el a szilveszteri gálaműsor sem, a következő fél évben pedig jönnek az új bemutatók, többek között vár rám a Monte Cristo grófja címszerepe.

– Marad-e idő a családi együttlétre az ünnepek táján?

– Ez minden évben nehézkesen alakul, de voltunk a mostaninál szorultabb helyzetben is. Igyekszem egyensúlyt teremteni a magánéletem és a munkám között, ám időnként ez felborul, s akkor újra kell tervezni. A november és a december húzós időszak a színházi munkában, a családom ezt tudja, a gyerekek ebben nőttek fel. Majd a január kicsit nyugodtabb lesz. De természetesen nem marad ki az életünkből a családi együttlét karácsonykor, elmegyünk a templomba, meglátogatjuk a szüleinket.

– Vannak karácsonyi szokások a családban, amelyekhez ragaszkodnak?

– Falusi gyerek vagyok, Kisvárda mellett, Ajakon nőttem fel, ott töltöttem az első kilenc évemet. Ott nagyon erőteljesen megmaradtak a karácsonyi szokások, a kántálás, a roráték. S ezek a hagyományok összefonódtak a családi élettel. Emlékszem, a szüleink még otthon készültek az ünnepre, mi, gyerekek pedig elindultunk az unokatestvéreinkhez a megbeszélt útvonalon, s az éjféli mise előtt végigkántáltuk a rokonságot. Jelenleg is egy kistelepülésen, Kistarcsán lakunk a testvéreimmel és a szüleimmel, megpróbáljuk feleleveníteni az ajaki hagyományt, legalább a családi körben. Igyekszünk előhozni a múltunkból olyan élményeket, amelyek átadhatók a gyerekeinknek. Tavaly már el is kezdtük ezt. A szentestével kapcsolatban pedig eleinte ragaszkodtunk ahhoz, hogy szűk családi körben tartsuk meg, azután beláttuk, hogy a szüleinknek és nekünk is jobb, ha együtt ünnepelünk.

– Említette, hogy karácsonykor elmentek a templomba is. Ez a szokások egyike, vagy köthető hozzá mélyebb elköteleződés?

– Volt időszak, amikor a szokás vitt. Egyébként a szüleim erősen tartották a katolikus hagyományokat, jártunk misére. Serdülők voltunk már, amikor apám meg-megkérdezte a vasárnapi asztalnál, hogy mire emlékszünk, miről prédikált a pap.

A testvéreimmel együtt „megörököltük” a katolikus hagyományokat, de úgy gondolom, a szokásokat mindenkinek magának kell megtöltenie tartalommal, azaz istenkapcsolattal, élményekkel.

Ha ezt meg akarjuk úszni, akkor pusztán szokások maradnak. A szüleim arra tanítottak – s ezért hálás vagyok nekik –: „bármilyen nehézség történhet veled, amit nem tudsz feldolgozni, de sose felejtsd el, hogy ne félj, mert létezik egy mindenek feletti jóság, Isten, és hozzá bármikor odafordulhatsz”. Mi otthon azt láttuk, hogy a szüleink is sokszor fordultak hozzá.

– A későbbi életében a sajátjává is vált ez a tapasztalat?

– Igen, egy-egy nehéz pillanatban vagy döntésben én is Istenhez fordultam. Például akkor, amikor döntenem kellett, hová felvételizzek. Kell-e nekem ez a „rock’n roll szakma”? Mi a hivatásom, miért születtem a világra? Beláthatjuk, hogy jót és rosszat is hallunk a színházi világról. Végül is a színművészetire felvételiztem, és emlékszem arra, amikor már túl voltam a harmadik rostán. Az utolsó megmérettetés napján, a felvételi előtt bementem imádkozni a Rókus-templomba. Azt gondoltam magamban, Istenem, ne az legyen, amit én szeretnék, sőt tulajdonképpen nem is tudom, hogy ezt az egész színészetet akarom-e vagy sem, de ha te úgy gondolod, akkor legyen, és sikerüljön a felvételi.

– Sikerült.

– S ezzel nagyon fontos megerősítés kaptam a küldetésem szempontjából. Hasonlóképpen történt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal (NEK) kapcsolatban is. Két év pandémián túl, mialatt alig-alig dolgoztunk, arra jutottam, hogy ez egy jel lehet a Jóistentől, talán valami miatt nem kell már tovább csinálnom a színészetet, civil szakmát kellene választanom. Időközben meg is betegedtem, a jobb oldali hangszalagomon keletkezett egy polip, amit le kellett műteni, s ezt végképp isteni jelként értelmeztem: abba kell hagynom mindazt, amivel eddig foglalkoztam. A műtét előtt nyolc nappal felhívott Zsuffa Tünde, a NEK sajtófőnöke, hogy szeretne felkérni a rendezvény egyik hírnökének. Most akkor mit akarsz, Istenem?! – „kiáltottam fel” magamban. Beszélni sem fogok tudni, hamarosan műtenek! Tünde akkor azt mondta, mire megszervezi a hírnökök sajtótájékoztatóját, és elkezdődik a munka, már túl leszek a műtéten. Na, ennél konkrétabb megerősítés már nem is kell! Az lett a hírnöki feladatunk, hogy jöttünk-mentünk az országban, és beszéltünk az embereknek a saját istenélményeinkről, próbáltuk felkelteni az érdeklődést a találkozó iránt, hogy aki teheti, jöjjön el Budapestre, az eucharisztikus kongresszusra.

Eldöntöttem, hogy csak a szeretetről és az imádságról fogok beszélni. Elmondtam mindenhol, mennyire fontos a napi ima, s hogy Istent megtapasztalni nem is olyan nehéz. Nagy csodákról nem tudtam beszámolni, de

arra buzdítottam az embereket, hogy próbáljanak felfigyelni az életükben az apró csodákra, amelyekre rendszerint azt szokták mondani, hogy a szerencsének vagy a véletlennek köszönhetők. Pedig Isten kezéből kapjuk ezeket.

S arról is beszéltem, hogy mi mindenben segíthet az ima. Például imádkozhatunk a szeretteinkért, tudatosan rászánva erre az időnket. S hogy mikor imádkozzunk? Amikor éppen lehet. Reggelente jó így kezdeni a napot, Istenhez fordulva. A NEK hírnökeként öröm volt megtapasztalnom, hogy van feladatom. S kicsit érettebb fejjel már látom, hogy apai minőségemben is van küldetésem.

– Hogyan éli meg ezt a mindennapokban?

– Megpróbálom továbbadni a gyerekeimnek az élményekkel teli istenkapcsolatomat. A feleségemmel együtt tesszük ezt, én például úgy, hogy amikor látom a gyerekeimen, kétségbe vannak esve, pedig csak egy dolgozatírásról van szó, vagy húzzák a szájukat, hogy templomba kell menni, azt mondom nekik: gondoljátok végig, mi történt a héten, mi az, ami sikerült! Nem kellene ezért hálát adni? Vagy gondolj arra, mitől félsz a feladataiddal kapcsolatban? Nem kellene egy kis biztatás odafentről? Nem esne jól? S a gyerekeink olyankor valahogy mégis megemberelik magukat, és jönnek velünk misére.

Egy korábbi kérdésére visszatérve elmondhatom,

már régóta nem a hagyomány vagy a szokások visznek közel Istenhez, hanem az, hogy mindennap szeretném megtapasztalni őt.

Egész héten várom, hogy a vasárnapi misén melyik mondat szól majd nekem. Elmondok egy történetet az élő hitről és annak átadásáról. Kistarcsán, ahol élünk, a templomi közösségünknek tagja egy tiszteletreméltó idős bácsi is, akit műteni kellett. Kérte a családja, hogy imádkozzunk érte, s ha tudunk, adjunk vért. Irányított véradást szerveztek. A nagylányommal együtt elmentünk, adtunk vért. Nemrég találkoztunk a bácsival a templomnál, mise után odajött hozzánk. Megkérdeztem, hogy van. Erre válaszként nagyon megköszönte az imáinkat és a véradást is, majd elmondta, hogy a műtét után kiderült, minden vizsgálati tesztértéke negatív, azaz teljesen egészséges. Most is meghatódom, amikor felidézem ezt a találkozást, és nagyon fontos, hogy abban a pillanatban a gyerekeim is ott voltak, hallhatták ezeket a mondatokat.  Számukra is egy új dimenzió nyílt meg, egy új bizonyosság arról, hogy érdemes ápolni az istenkapcsolatunkat.

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.