Ne féljünk az újtól – Veres András újévi üzenete

Semmi sem természetesebb annál, mint hogy az év fordultával minden ember számot vet az elmúlt esztendővel, és tervezgeti a jövőt. Sokan fogadkozásokat is tesznek, hogy minden eddig elkövetett hibájukat kijavítják, sőt életüket is megújítják. Nincs ebben semmi kifogásolnivaló, sőt nemes dolognak tartjuk, hiszen az is jellemző ránk, emberekre, hogy tudatosan és nem végzetszerűen éljük az életünket. A felismert jót szeretnénk megvalósítani szeretteink és a magunk érdekében is. Feltétlenül szükségünk van mindnyájunknak erre a jövőbe tekintő reményre, amely célt ad a következő napoknak, hónapoknak és éveknek.

Legyen szabad néhány gondolatban megerősíteni ezt a jövőbe tekintő reményt, illetve rámutatni annak keresztény többletére is. Éppen a karácsonyi csoda, Jézus születése segít bennünket felfedezni a keresztény remény többletét ahhoz az általános emberi bizakodáshoz képest, amely előreviheti ugyan az ember életét, de nélkülözi Isten szeretetének közvetlen megtapasztalását. Hitünkből fakadóan valljuk, hogy minden ember Jézus által nyer üdvösséget, s minden ember – hívő és nem hívő egyaránt, tudva vagy tudatlanul – az ember természetébe írt örök élet utáni vágyából meríti a maga kis jövőjéhez szükséges terveket. Jézus születésében ragyogott fel nekünk az üdvösség napja, amely minden embert Isten szeretetébe akar vonni.

Az ember sokféle tervet és gyönyörű jövőt tud kigondolni, de az isteni, örök távlatok nélkül mindez mégis hiányos, véges marad. A legnagyszerűbb emberi célok is meghiúsulhatnak az emberi gyengeség, rövidlátás vagy gonoszság miatt. Viszont ha terveinket a gondviselő Isten akaratához igazítjuk, nincs olyan emberi erő, amely képes lenne keresztülhúzni azokat. Vörösmarty szerint a remény beteljesülése csak akkor valósul meg az ember örömére, ha az céljaiban is nemes, és Isten akaratához igazodik: „Nézd a világot: annyi milliója, / S köztük valódi boldog oly kevés. /Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. / Mi az, mi embert boldoggá tehetne? / Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. / Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; / A látni vágyó napba nem tekint; / Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: / Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. / Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, / Ki életszomját el nem égeté, / Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, / Földön honát csak olyan lelheté. / Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: / Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk” (A merengőhöz).

Jézus születésével elérkezett hozzánk a biztos remény, hogy életünket még a bűn sem rombolhatja szét végérvényesen, ha Istennél keresünk megújulást. Sok-sok embertársunk vigasztalhatatlanul reményvesztetté válik, amikor sikertelenségek érik, pedig lehet, hogy csak a terveiken, vagy azok irányán kellene változtatni. Csak meg kellene hallaniuk a költő szavait: „– … mindig és mindig: / bűnökben édesült, iramult napok / habjaiban fuldokló emberek, / egy szalmaszállal, tudjátok-e? / talán a menthetetlent mentitek. // – … kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”  (Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal). 

XVI. Benedek pápa Pál apostol levelét idézte – „reményre vagyunk megváltva” (Róm 8,24) –, amikor arról tanított, hogy a keresztény egzisztencia sajátossága a remény. Erre a reményre támaszkodva hisszük, hogy minden nehézséggel meg tudunk küzdeni életünk folyamán. Ezért a keresztény remény bizalom a jövőben, várakozás Isten megváltó szeretetének kinyilvánulására. Ebben van az a többlet, amely megkülönbözteti a keresztény reményt az általános emberi reménytől. „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él (vö. Ef 2,12). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki »mindvégig«, a » beteljesedésig« (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret” (Spe salvi, 27). Ez az Isten szeretetéből táplálkozó remény tesz bennünket bátorrá, aggodalom nélkülivé és nyitottá arra, hogy Isten szeretete nap mint nap meglepjen bennünket ajándékaival és elvárásaival egyaránt. Nem ijedünk meg az élet kihívásai közepette, hanem bátran Isten szeretetébe vetjük a reményünket.

Fontos hangoztatnunk azt is, hogy a hívő ember reménye éppen amiatt csalhatatlan, mert nem az emberi erőben, de még csak nem is a teremtett dolgokban bízik, hanem egyedül Istenben: „Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Jézus ígéretében bízva bátorítjuk magunkat és egymást is: Ne féljünk a jövőtől! Isten akaratát senki és semmi nem tudja végleg feltartóztatni, és különösen nem megakadályozni. A nehézségek közepette is bátran álljunk azok mellé, akik Isten országának építésén szorgoskodnak. Bizonyos szempontból még Máté Péter méltán népszerűvé vált slágere is eszünkbe juthat: „ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, / Talán abban van az utolsó remény”.

Minden megkeresztelt ember egyenként is, de az Egyház közösségében is arra kapott meghívást, hogy a sok szempontból halványuló reményt ébren tartsa az emberiség számára. „Amint Jézus anyja a mennyben – testében és lelkében már megdicsőülten – mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, amelynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön a biztos remény és vigasztalás jeleként mindaddig ragyog az Isten zarándoknépe előtt, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10)” (Lumen gentium, 68). Az Egyház, de az egyes hívő ember sem töltené be krisztusi küldetését, ha nem törekedne a keresztény remény fenntartására.

Az első keresztényekről azt olvassuk, hogy telve voltak reménységgel. Vajon mi volt a titkuk? Miből táplálkozott a reményük, hiszen szorongattatások között éltek ők is? S miként mi, ők is hitetlen többségű társadalomban laktak. Az Apostolok cselekedeteiben megtaláljuk a választ a kérdésünkre is: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Tartsuk ezt szemünk előtt már csak azért is, mert ebben az évben fővárosunkban láthatjuk vendégül az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust!

Végül hadd idézzem útmutatásként mindnyájunk számára Szent II. János Pál pápa ars poeticáját, amelyet a nagy jubileumi évre készülve adott minden kereszténynek, s amely nemcsak akkor volt időszerű, hanem ma is igaz: „Hálával emlékezzünk a múltra, szenvedéllyel éljük a jelent, és bizalommal nyíljunk meg a jövő előtt: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!” (Novo millennio ineunte)

Így kívánok az Új Ember és a Magyar Kurír minden olvasójának erős hitet, szilárd reményt és sok kegyelmet az Úr 2020. évében!

 Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

 Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. január 5-i lapszámában jelenik meg.