Ne fogadjuk be a pornográf tartalmakat! – Ferenc pápa találkozása papnövendékekkel és papokkal (II.)

Ötödik kérdés
Szentatya, a papok és a papnövendékek mai nemzedéke teljesen jelen van a digitális világban és a közösségi média felületein. Hogyan tanulhatjuk meg ezeket az eszközöket lehetőségként használni arra, hogy megosszuk a kereszténység örömét anélkül, hogy elfelejtenénk identitásunkat, vagy hogy túl vehemensek és arrogánsak lennénk? Köszönöm!

Ferenc pápa
Úgy gondolom, hogy ezeket a dolgokat használni kell, mert ezek a tudomány fejlődéséhez tartoznak, szolgálatot tesznek az életben való előrehaladásra. Én nem használom őket, mert későn érkeztem… Nemde? Amikor püspökké szenteltek, harminc évvel ezelőtt, kaptam ajándékba egy mobiltelefont, amely olyan volt, mint egy cipő, ilyen nagy! Azt mondtam: „Nem, ezt nem tudom használni.” Végül azt mondtam: „Na jó, egyet telefonálok.” Felhívtam a nővéremet, üdvözöltem, aztán visszaadtam a telefont. „Ajándékozz nekem valami mást.” Nem voltam képes használni. Mert a pszichológiám nem volt rendben, vagy mert lusta voltam, ki tudja. Az egyetlen, amit sikerült használnom, egy elektromos Olivetti írógép volt, csak egy sort tudott megjegyezni, amikor Németországban voltam, akkor vettem leértékelve, 59 márka volt, semmi. Ez segített nekem, de Buenos Airesben maradt, mostanáig használtam.

A digitális világ nem az én világom. De nektek használnotok kell, csak erre kell használnotok, mint segítséget az előrehaladáshoz, a kommunikációhoz: ez rendben van.

De nem mulaszthatom el, hogy ne beszéljek a veszélyekről, annak veszélyéről, hogy nézegetjük a híreket itt is, ott is, amott is, egész nap; vagy megnézem ezt a műsort, mert érdekel, vagy azt a másikat, mert minden a kezem ügyében van… Vagy beteszem ezt a zenét, mely érdekel, de aztán nem hagy dolgozni… Tudni kell jól használni. És van itt még egy dolog, melyet jól ismertek: a digitális pornográfia. Nyíltan kimondom. Nem fogom azt mondani, hogy jelentkezzen, akinek legalább egyszer volt ilyen tapasztalata, ezt nem mondom. De

mindnyájan gondoljátok végig, volt-e már tapasztalatotok vele, illetve megkísértett-e már benneteket a digitális pornográfia.

Ez egy bűnös szokás, mely sok ember életében jelen van, sok világi férfi és nő életében, de papok és szerzetesnők életében is. Az ördög onnan hatol be. És nem csak a bűnügyi pornográfiáról beszélek, mint például a gyermekkel való visszaélés, amikor élőben láthatók visszaélések esetei: ez már elfajulás. De a valamennyire „normális” pornográfiától. Kedves testvéreim, óvakodjatok ettől!

A tiszta szív, az, amely mindennap befogadja Jézust, nem fogadhatja be ezeket a pornográf tartalmakat, melyek manapság napirenden vannak.

És ha ezt ki tudod törölni a mobiltelefonodról, töröld ki, így nem lesz kéznél lévő kísértés. Ha pedig nem tudod kitörölni, akkor védd magad jól, hogy ne menj bele ebbe. Megmondom nektek, ez gyengíti a lelket. Gyengíti a lelket. Az ördög onnan hatol be: meggyengíti a papi szívet. Elnézést, ha belemegyek a pornográfia ezen részleteibe, de ez valóság: ez a valóság érinti a papokat, a papnövendékeket, a szerzetesnőket, a megszentelt lelkeket. Megértettétek? Rendben. Ez fontos.

Hatodik kérdés
Ferenc pápa, ezekben az években Rómában, az egyik rendtársammal egy csoport fiatalt kísértünk a bérmálás után egy közeli plébánián. Mindketten eltérő országból jövünk. Egy nap egy fiatalember azt mondta nekem: „Észrevetted-e, hogy ő – a rendtársamra utalva – jobban beszél olaszul, mint te? Te viszont jobban használod a kezeidet és a gesztusokat.” A fiatalembernek ebből a megjegyzéséből megértettem, hogy az evangelizációban ugyanannyira fontos a jó beszéd, mint a beszéd kézzel való kísérése. A szavak éppúgy számítanak, mint a gesztusok, és talán az olaszok számára a szavakat kísérő gesztusok fontosabbak. A papságra való felkészítés során sokat tanítják nekünk azt, hogyan kell beszélni, hogyan kell jól használni a szavakat és a beszédet, hogyan kell összefüggő filozófiai beszédet tartani, hogyan kell értelmezni a Szentírást, hogyan kell jó prédikációt tartani a templomban. Ugyanakkor Ön, Szentatya, megmutatta nekünk a gesztusok, a cselekedetek, a konkrét gyengédség fontosságát, és azt, hogy a gesztusoknak micsoda hatása van, mennyire beszédesek a gesztusaink. Látom, hogyan öleli Ön magához a szenvedőket, ahogyan én is nagyon szeretném. Látom, hogyan csókolja meg Ön a betegeket, ahogyan én is nagyon szeretném. Látom, hogyan érinti meg Ön a rászorulókat, ahogyan én is nagyon szeretném. Tudom, hogy a gesztusokat nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, és tudom, hogy sosem leszek olyan pap, aki példamutatással prédikál, ha nem tanulom meg a gesztusok nyelvét már mától kezdve. Ön hogyan tanulta meg az irgalmasságnak ezeket a gesztusait? Hogyan tanulhatjuk meg mi a szemináriumban ezt az oly fontos nyelvet?

Ferenc pápa
Köszönöm! Hol tanultam meg a gesztusokat... Nos, a gesztusokat az élet tanítja. Egy dolgot például személyes tapasztalatból tanultam meg: amikor meglátogatunk egy beteget, nem szabad túl sokat beszélni. Fogd meg a kezét, nézz a szemébe, mondj néhány szót, és maradj így. A műtétnél, melyet rajtam végeztek, amikor huszonegyéves koromban kivették a tüdőm egy részét, jött az összes barátom, nagynéném, és mindenki csak beszélt: „Nyugi, hamarosan felépülsz, fogsz beszélni, újra tudsz majd játszani…” Örültem neki, de nagyon elegem lett belőle. Egy nap eljött az a szerzetesnővér, aki az elsőáldozásomra készített fel, Dolores nővér, egy drága idősebb nővér, odajött hozzám, megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és azt mondta: „Most Jézust követed”, és nem mondott többet. Ez megvigasztalt.

Kérlek benneteket, amikor egy beteg emberhez mentek, ne motiváljátok jövőre vonatkozó ígéretekkel. A közelség gesztusa jobban beszél a jelenléttel, mint a szavakkal.

Egy gesztust megmutattam neked. A gesztusokat megtanuljuk. A gyengédség gesztusait az öregekkel tanulod majd meg, amikor közeledsz az öregekhez. Az első napon így, távolról fogod üdvözölni őket. Két-három alkalom után azonban, amikor elmész hozzájuk, már megsimogatod a kisöregeket. Engedd, engedd magad szabadon kifejeződni. Legyen teljes az, ahogy kifejezed magad. A prédikációban is. Egyszer felhívtam az egyik unokaöcsémet. „Hogy vagy?” – vasárnap volt. Néha vasárnaponként felhívom a nővéremet: „Hogy vagy?” „Jól, jól, de egy kicsit unatkoztam, mert elmentünk a férjemmel és a gyerekekkel misére arra a nem megszokott plébániára, és hallottam egy szép negyvenperces filozófiai magyarázatot, de Isten igéjéről semmit!” Ha nem vagy emberséges a gesztusokkal, akkor az elme is megmerevedik, és a prédikációban elvont dolgokat fogsz mondani, amit senki sem ért, és valaki kísértésbe esik, hogy kimenjen, s elszívjon egy szál cigarettát, s utána majd visszajön, ahogyan meg is csinálják…

Három nyelv van, amely megmutatja egy ember érettségét: a fej nyelve, a szív nyelve és a kéz nyelve. És meg kell tanulnunk ezen a három nyelven kifejezni magunkat:

hogy azt gondoljam, amit érzek és teszek, azt érezzem, amit gondolok és teszek, azt tegyem, amit érzek és gondolok.

Itt az egyensúly szót használom: egyensúlyt ezek között a dolgok között. Időnként kedve támad az embernek, hogy megtréfáljon valakit, kedve támad, de… az olyan gesztus legyen, amelyet gondolattal, szívvel és kézzel csinálsz.

Amikor beteg gyerekeket látok – „mennyit szenvednek a gyerekek”, mondta Dosztojevszkij –, amikor beteg gyerekeket látsz, simogasd meg őket… Valaki megvádolhat azzal, hogy pedofil vagy, de nem, nem, ne törődj ezzel a lehetséges váddal! Mint az idős embereket, akiknek szükségük van a simogatásra... Emlékszem, hogy Buenos Airesben jártam az idősek otthonába, és időnként misét mondtam ott. Az öregek zseniálisak, mert a legnehezebb kérdéseket teszik fel… A misén megkérdeztem: „Kik szeretnének áldozni?” Én pedig sorban odamentem hozzájuk, mert általában nem tudnak járni, öregek, bottal mennek. Én pedig így szóltam: „Aki áldozni akar, jelentkezzen!” Mindenki felemelte a kezét… Megáldoztatom az egyik hölgyet, ő pedig megfogja a kezem: „Köszönöm, atyám, de én zsidó vagyok.” „Nem baj, akit adtam neked, szintén zsidó volt!”

Az idős emberek simogatásra vágynak, azt akarják, hogy meghallgasd őket, azt akarják, hogy beszéltesd őket a régi időkről, és sokat fogsz tanulni tőlük.

Gyengédség. Itt Isten stílusával találkozunk. Isten stílusa a közelség. Ő maga mondja a Második törvénykönyvben: „Gondold csak meg, hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint amilyen közel én vagyok hozzád!” (vö. MTörv 4,7).

A közelség Isten stílusa. Közel jött hozzánk Krisztus megtestesülésében. Közel van hozzánk. Mindig a közelség.

De együttérzéssel párosuló közelség, mert ő mindig megbocsát, gyengéden. A jó pap közel áll az emberekhez, együttérző és gyengéd. Bizonyára kellemesebb egy szép lányt simogatni, mint egy öregasszonyt – erre vigyázzatok! –, de a gyengédség növekszik, és jobban kifejeződik az ellentétekben, mind a gyermekeknél, a kisgyermekek hívnak téged, mind az időseknél, de… idővel megtanulja az ember…

Egyszer a filozófiatanárom – nagyszerű lelkiatya volt, sok könyvet kiadott a lelkigyakorlatokról is, melyeket olaszra is lefordítottak, Fiorito atya – egy nap előadást tartott a viselkedésformákról, a filozófiai alapokról, de rögtön átkalandozott a spiritualitásba, és az egyik kérdését szeretném mindannyiatoknak, papnövendékeknek, teológusoknak feltenni: játszotok-e a gyerekekkel? Tudtok-e játszani a gyerekekkel? Ezt a kérdést tette fel rendszerint a szülőknek: „Te, apa, amikor hazaérsz a munkából, vagy te, anya, játszol-e a gyerekeiddel?”

A gyengédséget a gyerekekkel és az idősekkel tanuljuk meg.

És az a szokás, hogy eltávolítjuk az időseket, mert zavarnak bennünket, elfordít bennünket a gyengédség egyik forrásától. Isten stílusa, ne felejtsük el, mindig a közelség, az együttérzés és a gyengédség. És ha közel állsz az emberekhez, együttérzően és gyengéden, akkor jó úton jársz. Gyengédnek nem azt jelenti, hogy megjátsszuk, hogy „jófejek” vagyunk. A jófejkedés közben ugyanis idétlenségbe csúszhatsz át. Nem! A gyengédség az, amit mondtam.

Hetedik kérdés
Jó napot kívánok, Szentatya! Kérdésemet az egyetemes Egyház két fontos eseményéből kiindulva szeretném feltenni: négyszáz év óta áll a Propaganda fide a küldetés és az evangelizáció szolgálatában, a másik a püspöki szinódus, melynek témája: „Közösség, részvétel és küldetés”. Hogyan tudunk mi, fiatal szeminaristák kilépni „komfortzónánkból”, hogy evangelizáljunk más fiatalokat? Milyen kihívásokkal kell szembenéznünk nekünk, fiataloknak, akik papok akarunk lenni a mai világban? Köszönöm!

Ferenc pápa
Erre nincs módszer. Egy nagyon klerikális szót használtál: „komfortzóna”. Vagyis ne zavarjuk a papot, a pap elfoglalt… A komfortzóna sokszor arra készteti a papokat, hogy a saját nyugalmukat keressék: én ettől az órától addig az óráig fogadok… Egyszer az egyik lakónegyed kiváló plébánosa elmesélte nekem, hogy be akarta falaztatni az ablakot, mert az emberek minden órában jöttek, és kopogtattak az ablakon, hol ez, hol az kellett nekik, ima, mise és így tovább. Erre én: „Na, és befalaztattad az ablakot? Azt válaszolta: „Nem, nem vagyok rá képes, atyám, emberek nélkül nem vagyok pap.” Szép válasz, szép! Komfortzóna. Van egy olyan papalak, aki mindig is szíven ütött, a kényelmes pap, kicsit olyan, mint a francia udvarok „monsieur l’abbé”-ja, egy hivatalnok – ti, akik a kúrián dolgoztok, vigyázzatok! –, a hivatalnokpap. A hivatalnokpap úgy éli a papságot, mintha az egy foglalkozás lenne. Kényelmes, fogadóórái vannak, ez rám tartozik, az nem… És az idő előrehaladtával „agglegénnyé” válik, rengeteg mániákus szokással, aki nap mint nap neurotikus. Vigyázzatok erre, óvakodjatok ettől!

Ne a saját kényelmeteket keressétek! A papság Istennek nyújtott szent szolgálat, melynek legmagasabb foka az eucharisztia ünneplése, a közösség szolgálata.

Ha nem érzed jól magad, beszélj a püspökkel, lehet, hogy jó családapaként bánik majd veled, de kérem, ne légy hivatalnok. Ez az a kényelemszeretet, amelyet említettél.

Van egy dolog, ami ezt a kényelemszeretet kíséri, a „törtető” dimenzió, a törtető, könyöklő papok, a karrieristák. Azt hiszem, észrevehetők… A kúrián nem, ott nem fordul elő! De máshol igen… Amikor éppen helyezni akarod a papokat, és akkor jönnek: nézd, nézd, nézd… a törtetők. Kérlek benneteket, hagyjátok abba, hagyjátok abba! Mert a törtető végeredményben áruló, nem szolgálattevő. A saját előnyét keresi, és aztán nem tesz semmit másokért. Volt egy nagymamám, aki szeretett nekünk normális „katekéziseket” tartani, bevándorló volt, és idővel jöttek az olasz bevándorlók Amerikába, otthont teremtettek, és nevelték gyermekeiket… És a nagymama ezt tanította nekünk: „Az életben haladnotok kell előre”, vagyis azonnal a téglák, a föld, a ház, előrehaladás, vagyis állást szerezni, családot teremteni… ezt tanította nekünk.

De vigyázzatok, ne keverjétek össze az előrehaladást a törtetéssel, mert a törtető az csak kúszik-mászik felfelé, kúszik-mászik, és amikor fent van, lefelé az izéjét mutatja… a nagymama kimondta a szót!

Megmutatja neked, ki ő, megmutatja neked azt… A törtetők csak egy dolgot érnek el, nevetségessé teszik magukat, kinevettetik magukat. Ez a tanítás jót tett nekem az életben. Sőt, amikor jönnek az információk a leendő püspökökről – Ön a Püspökök Dikasztériumában van, jól ismeri, hogyan mennek a dolgok –, azonnal jönnek az információk a paptársaktól: ez törtető, ez pozícióra törekszik… Óvakodjatok ettől, vagyis a kényelemszeretettől és a törtetéstől, a karriercsinálástól! Amikor fiatal voltam, a spanyolban használták ezt a kifejezést – nem tudom, az olaszban használják-e –: ez a fiatal a papi „pályát”, a papi karriert választotta. Ahogyan van orvosi, ügyvédi karrier… Ma már nem használják, hála Istennek, de a törtető karriert csinál… Vigyázzatok, legyetek óvatosak! És ha akad ilyen társatok, segítsetek neki, hogy álljon le, ne törtessen, mert a végén a legrosszabbat mutatja meg magából. És a törtető sosem elégedett.

„Közösség, részvétel és küldetés.” Igen, ha közösségben vagy, akkor gondolsz másokra, ha résztvevő vagy, akkor osztozol másokkal, ha küldetésed van, akkor gondolsz másokra. Mindig szolgálat, mindig szolgálás.

A szolgálat, a liturgikus szolgálat is szolgálat. Másokat szolgálunk, nem a saját kényelmünket.

Azt hiszem, erről most nem jut eszembe más. Világosan megértettétek a saját örömötök és nyugalmatok keresésének a veszélyét, a ranglétrán való felkapaszkodás veszélyét… és sajnos sok karrierista van az életben. Nagyon sok. Kérem, ha bármelyikőtökben megvan ez a kísértés, hagyjatok fel vele, kérjetek tanácsot, hogy el tudjátok utasítani.

Nyolcadik kérdés
Jó napot kívánok, Szentatya! Nagyon köszönöm ezt a csodálatos lehetőséget, hogy együtt lehetünk Önnel. A papnövendékeknek mindig is az a fő feladatuk, hogy hivatásukat tisztázzák. Az a tapasztalatom – és amennyire mások tapasztalatából tudom –, hogy az ember néha – vagy igen sokszor – ráébred saját gyengeségére, érzi a félelmet, hogy nem tud megfelelni a papi hivatás követelményeinek, érzi a félelmet, hogy nem lesz boldog a papi szolgálatban. Sőt, az ember úgy érzi, hogy elsősorban nem Isten szeretete vonzza, hanem más, kevésbé fontos részletek, amelyek a papságot jellemzik stb. Ugyanakkor erősen érzi Isten hívását, mely önmagából és az útját jellemző körülményekből hallatszik feléje. Szentatya, egy ilyen helyzetben mi lehet a helyes út, amelyet egy szeminarista követhet hivatástisztázási folyamatában? Általánosabban: miben áll a helyes megkülönböztetés, a helyes hivatástisztázás? Köszönöm szépen, Szentatya!

Ferenc pápa
Köszönöm! A helyes megkülönböztetés – mindenekelőtt ezt mondom nektek – nem az egyensúlyban áll, nem ebben áll. Az egyensúly megtalálását a mérleg végzi. Bocsánat, de a megkülönböztetés mindig „kiegyensúlyozatlan”, a helyzet, amelyben megkülönböztetni kell, kiegyensúlyozatlan, mert vannak érzelmek ezen az oldalon, érzelmek azon az oldalon, érzelmek amazon az oldalon… A helyes megkülönböztetés azt keresi, hogy ez az egyensúlyhiány hogyan találja meg Isten útját – nem „egyensúlyt talál” –, mert az egyensúlytalanság mindig feloldódik, de egy magasabb síkon, nem ugyanazon a síkon. És ez az ima kegyelme, a spirituális tapasztalat kegyelme.

Menj az Úr elé egy egyensúlyhiánnyal – ha akarod, egy testvér segítségével –, és az ima, az Isten akaratának teljesítésére való törekvés segít feloldanod az egyensúlytalanságot, de egy másik síkon.

Mindig előrevisz, kivezet az egyensúlyhiány ellentmondásából – amely nem matematikai ellentmondás, hanem emberi ellentmondás –, és egy lépést előrevisz. Az egyensúlytalanság nem oldódik fel egyedül az egyik oldal által, nem. Mindkét oldal változik, egy új helyzet felé. És ez a lelki kísérés kegyelme, mely segít megtalálni ezt az utat az egyensúlytalanságok feloldására.

„Egy ilyen helyzetben mi lehet a helyes út, amelyet egy szeminarista követhet hivatástisztázási folyamatában?” Amit a megkülönböztetésről mondtam. Imádság és párbeszéd azzal a személlyel, aki kísér téged, legyen az pap, barát, szerzetesnővér, világi, bárki. Imádság és párbeszéd.

„Általánosabban: miben áll a helyes megkülönböztetés, a helyes hivatástisztázás?” A helyes megkülönböztetés nem abban áll, hogy az eredmény egy egyensúly megtalálása. A helyes megkülönböztetést később látod. A döntés harmonikus, nem pedig „kiegyensúlyozott”. Egy dolog az egyensúly, és másik a harmónia. Ezek eltérő dolgok. Az egyensúly egy matematikai, fizikai dolog; a harmónia – ha úgy tetszik – szépség dolga. Az egyensúly a részek összehasonlítása és kompromisszum megtalálása; a harmónia – a megkülönböztetésben – a Szentlélek ajándéka: a harmóniát egyedül a Szentlélek tudja megteremteni. Ez ajándék. Szent Bazil a Szentlélekről ezt mondta: „ipse harmonia est”. Ő a harmónia. Már a bennünk lakó Szentlélekkel belépünk a megkülönböztetésbe.

A Szentlélek nélkül nem lehet keresztény megkülönböztetést végezni.

És ezért az egyensúlytalanság belép az imába, rálép a Szentlélek útjára, és ő egy új, harmonikus helyzetbe hoz benneteket. És akkor beléphettek egy másik diszharmóniába, és a Lélek az, aki továbbvisz benneteket. Ez nem fizikai dolog, nem értelmi dolog, nem érzelmi dolog: ez a Szentlélek befogadásának kegyelme, aki harmonikus. És az ima által jutunk el ehhez a kegyelemhez, ahhoz, hogy megértsük a Lélek harmóniáját. Nem tudom, jól válaszoltam-e erre a kérdésre. Mondd: értetted? A megkülönböztetésben nem arról van szó, hogy mérlegszerűen egyensúlyozunk, nem, hanem arról, hogy imádkozunk, megyünk előre, és hagyjuk, hogy belső érzelmeinken keresztül a Lélek ösztönözzön bennünket előrehaladni.

És mi az eredménye a helyes megkülönböztetésnek? A lelki vigasztalás. A Szentlélek, amikor harmóniát ad neked, vigasszal tölt el téged. Amikor viszont problémád van, nem vigaszban, hanem vigasztalanságban vagy. Meg kell tanulnunk használni életünkben a Lélek érzelmeit, a vigaszt és a vigasztalanságot: ez jót tesz nekem, ez boldoggá tesz engem, ez viszont elveszi a békémet… Amit az Úr tesz a szívedben, és amit az ördög tesz. Mert az ördög létezik! Szent Péter azt mondja, hogy körbe-körbe jár, és keresi, kit nyeljen el. Ő a mi veszélyünk. De a Lélek a vezetőnk. És ez az út: kövessétek a Szentlelket!

[Lazzaro You Heung-sik bíboroshoz szólva:] Szeretnék még válaszolni a következő kérdésre, mert az egy ukrántól érkezett, és az ő hazája szenved.

Kilencedik kérdés
Szentatya, Ferenc pápa, igen, ukrán pap vagyok. Ma azt látjuk, hogy a mai világban sok háború és fegyveres konfliktus van, különösen az ukrajnai háborúra gondolok. Szeretném megkérdezni Öntől: milyen szerepet kell játszani a katolikus Egyháznak a háborúk által érintett területeken, és mi lenne a papok feladata ezekben a térségekben? Köszönöm!

Ferenc pápa
Köszönöm! A katolikus Egyház – az Egyház, az Anyaszentegyház – anya, minden nép anyja. És egy anya, amikor gyermekei veszekednek, szenved. Az Egyháznak a háborúkat látva szenvednie kell, mert a háborúk a gyermekek elpusztítását jelentik. Ahogyan egy anya szenved, amikor gyermekei nem jönnek ki egymással, vagy veszekednek és nem beszélnek egymással – a kis családi háborúk –, úgy az Egyháznak, az Anyaszentegyháznak is szenvednie kell egy ilyen háborút látva, mint amilyen a ti országotokban dúl. Az Egyháznak szenvednie, sírnia, imádkoznia kell. Segítenie kell azoknak az embereknek, akiket a háború rossz következményei sújtanak, akik elveszítették otthonukat, megsérültek a háborúban, elveszítették szeretteiket…

Az Egyház anya, és mindenekelőtt a szenvedő emberekhez való közelségnek kell jellemeznie. Az Egyház az anya, és olyan, mint egy anya.

És az Egyház a béke teremtő anyja is: bizonyos időszakokban megpróbál békét teremteni… Ebben az esetben ez nem túl könnyű, de az Anyaszentegyháznak nyitott a szíve… Ti, keresztények ebben nem foglaltok állást. Igaz, hogy van haza, ez igaz, meg kell védenetek. De menjetek tovább, ezen túl: egy egyetemesebb szeretet felé. Az Anyaszentegyháznak mindenkihez, minden áldozathoz közel kell lennie.

Sőt, imádkoznunk kell az agresszorok bűne miatt, azért, aki idejön, hogy elpusztítsa a hazámat, hogy megöljön engem és az enyéimet: imádkozom-e érte?

Ez keresztény hozzáállás. Ti sokat szenvedtek, a népetek sokat szenved, tudom, közel állok hozzá. De imádkozzatok az agresszorokért, mert ők is áldozatok, mint ti. Nem látszanak a sebek a lelkükben, de imádkozzatok, imádkozzatok, hogy az Úr megtérítse őket, és hogy eljöjjön a béke. Ez fontos.

Tizedik kérdés
Jó napot kívánok! Szentatya, jó napot kívánok, és köszönöm! A papképzési szabályzat (Ratio fundamentalis) emlékeztet bennünket arra, hogy az első terület, amelyen a folyamatos képzés zajlik, a papi testvériség. Egy egységes papi testület ugyanis – melyben a papok és püspökük támogatják egymást, ünneplik egymás örömeit és szenvednek egymás nehézségei miatt – hozzájárulna ahhoz, hogy a papi testület a képzés és a közösség tere legyen. Milyen tanácsot tudna adni nekünk pásztori tapasztalatai alapján, hogy a papságon belül testvériesebb kapcsolatokat teremtsünk, olyanokat, amelyek abban is segíthetnének, hogy a jelen kor kihívásaival szembenézzünk? Köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa
Sok minden van. Először is a közelség, a beszélgetés egymással, és hogy ne tartsatok távolságot egymástól. A püspököknek azt mondom: a papok az első felebarátaitok, legyetek közel a papokhoz. A püspököknek mondom: „Hallom, hogy egy pap azt mondja: felhívtam a püspökséget, hogy beszéljek a püspökkel, és a titkárnő azt mondja, hogy ez a hónap tele van, talán a következő hónapban…” Szerintem ez a püspök tönkreteszi a papjait. Közelség! Például a nemrég kinevezett nápolyi érsek mit csinált? Megadta az összes papnak a mobiltelefonszámát! A nápolyi papok több mint ezren vannak! „Na és zaklatnak?” [– kérdeztem tőle.] „Nem, nem, de ha szükségük van rá, közvetlenül engem hívnak.” Ez a közelség vonatkozik a pap és a püspök viszonyára, de a papnak a többi emberrel való viszonyára is. Nem tudom, itt előfordul-e, de az én hazámban igen, hogy vannak papi csoportok, akik pletykálnak a többiekről, és vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, vannak idetartozók, és vannak odatartozók… Ez méreg. Ez méreg, ez szú, mely szétrágja a papi testületet.

Egység kell a papok között! És ha nincs merszed ahhoz, hogy valakinek a szemébe mondd a dolgokat, akkor nyeld le.

De ne azzal akarj jól lakni, hogy kritizálod a paptestvéredet, nem. Ez nem férfias. Az ember odamegy, és megmondja, hogyan állnak a dolgok. Jószándékkal és szeretettel. És ha nem tudod elmondani, mert a másik kicsit erőszakos, akkor mondd el a püspöknek, aki mindenkinek az atyja. De ne mondd el mindenki másnak. Erre a közelségre van szükség, hogy a papi testület ne bomoljon szét. És a püspök… Támogassátok egymást! Néha a püspök egy kicsit „mániákus”, megvannak a maga dolgai, mert a püspökök is emberek. És ezzel fejezem be, azzal, hogy miként kell bánni a püspökkel, egy történettel, melyet szintén a nagymamám mesélt. Volt egy nagyon szép család, de a nagyapa, aki velük élt, megöregedett, és elkezdett nyáladzani, amikor evett, és összemaszatolta magát. Egy nap az apa azt mondta a családnak: „Holnaptól a nagypapa a konyhában fog enni. Csináltam egy szép asztalt, a nagypapa ott fog enni, mi pedig fogadhatunk vendégeket, ő pedig oldalt, egy másik helyen fog ülni.” Eltelt néhány nap, az apa hazaérkezik a munkából, és azt látja, hogy a hatéves fia szögekkel, fával dolgozik… „Mit csinálsz?” – „Egy kis asztalt, apa!” – „Miért?” – „Neked, hogy legyen asztalod, amikor megöregszel!” Az öregeket így állítják félre.

Kérlek benneteket, próbáljátok megismerni a püspököt mint apát. És ha valakinek lehetősége nyílik arra, hogy elmondja neki a hibáit, mondja el neki, mint egy apának. Ő apa, nem ellenség, és nem egy cégtulajdonos.

Köszönöm szépen, kedves barátaim! Most imádkozzunk a Szűzanyához, hogy segítsen mindannyiunkat!

[Úrangyala.]
[Áldás.]

És talán legközelebb megnézzük a fennmaradó százkilencvennyolc kérdést.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír