Ne porcukrozzuk be sebeinket! – Karácsonyi beszélgetés Lackfi Jánossal

– Nehéz elkezdenem ezt a karácsonyról és az irodalomról szóló interjút, mert mintha csupa, hol kevésbé, hol annál inkább negédes vagy gyermekded vers, novellarészlet jutna eszembe, még ha nem is csak azokat hallani ilyenkor. Mintha a nagy költők, írók sem tudnának mit kezdeni azzal, hogy a jászolban fekvő kisded képében bizony a hatalmas Isten fészkeli be magát a világba. Vagy az átlagembertől áll ez távol, és ezért mazsolázzuk ki a konzumverset a már egyáltalán nem konzum szaloncukor mellé?

– Számos olvasó, zenehallgató ellenállhatatlanul vonzódik a giccshez, ami nem csoda, mert a giccs tud szépen hazudni. Hány szerelmes dal indul olyasmivel, hogy „te vagy az egyetlenem örökké”, de ha alaposabb elemzésnek vetjük alá a szöveget, napnál világosabbá válik, hogy cseppet sem az öröklétről van szó, hanem legfeljebb egyetlen éjszakáról. Egy Tóth Árpád-vers finom utalásokkal, leheletnyi ecsetvonásokkal dolgozik, melyek addig-addig sokasodnak, míg végül torokszorító kép áll össze belőle, s jönnek a könnyek. „Ej, de zsivány vagy, Árpi” – törölgetjük a szemünket. A Millió rózsaszál ezzel szemben nem vacakol, torkon ragad, és addig fojtogat, amíg nem bőgünk teli torokból. Ismétel, a képünkbe tolja az úgymond szépséget: „millió, millió, millió rózsaszál”, érted? Sírjál, ember! Nem hárommillió rózsaszál kicsi zölddel, áfával. A valóság részletei nem számítanak ilyenkor, csak a nagy brühühü.

Voltaképpen nincs is baj ezzel, balatoni mólón nem mindenki olvas Dosztojevszkijt. És nem mindenki hallgat Lajkó Félixet.

Amúgy meg karácsony környékén különösen nagy igény van az elérzékenyülésre, és ez alapvetően jogos emberi igény. Szerelmes dalból azért van annyi, mert a szerelem idealizált változata azt is vonzza, aki épp rózsaszín párkapcsolati ködben él, meg azt is, akinek éppen ez hiányzik keservesen. Karácsony kapcsán még a betlehemi ügyekben legkevésbé járatos, de jó szándékú ember is érzi: mekkora öröm lenne kicsit lekerekíteni az éles sarkokat a világban, jót adni egymásnak, felfüggeszteni a harcokat, megnyugodni, erőt meríteni.

Közben viszont sokszor épp az ilyenkor esedékes családi összejövetelek hoznak felszínre rengeteg feszültséget. Egy egyszerű karácsonyfa-befaragástól üvöltve szitkozódik nem egy apa (sokszor én is eljutottam erre a fokra, míg egy teljesen tuti módszert ki nem dolgoztam magamnak), és az egyre drágább és drágább ajándékok utáni hajsza sem tesz jót az idegeknek. Mindezt aztán beborítjuk nyúlós szupermarketslágerekkel. Pont úgy, ahogyan a hó eltakarja a sok rondaságot, és a sittkupac, a kutyapiszok, az elhajított PET-palack ugyanolyan mesebeli fehér lesz, mint a fenyő vagy a kőkereszt. Igaz, tavasszal jön az olvadás, és előbújik, amit elrejtettünk a hó alá.

A giccshez vonzódó szerzők pedig éppúgy kihasználják a pihe-puhán betakaró, nem kérdező, feszültségmentes karácsonyi művekre irányuló keresletet, mint ahogy a nagyáruházak is elsütik szaloncukornak a legmoslékabb csokialapanyagot, karácsonyfaégőnek az egyszer használatos LED-eket; mindenki vegyen csak újat jövőre, hadd dübörögjön a gazdaság!

És létezik egy olyan, természetes ellenhatás is, hogy a jobb ízlésű írók viszolyognak az ünneptől, nem érinti meg őket, mert csak a hamisságot, a talmiságot, az alkalmiságot érzik meg benne. Holott, ha nem rejtjük véka alá a feszültségeket, a családi balhékat, attól még igazán izgalmas, szép és mély karácsonyi témájú szövegek jöhetnek létre. Móricz Hét krajcár című novellája rettenetes, feloldhatatlan konfliktusokat, borzasztó szegénységet ír le, mégis tisztán tud szólni jóságról, szeretetről. Éppen ebből a megfontolásból kértem fel tizenkét mai magyar költőt, hogy a húsvéti irodalmi virrasztásunk után egy karácsonyi estet is tartsunk vadonatúj szövegekkel a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Hiszen minden átlagos képzőművész fest egy-két piétàt, feszületet, mert ezek nagyon erős esztétikai-etikai-művészeti csomópontjai az életünknek. Függetlenül az adott alkotó tételes vallásosságától. És bizony Vörös István, Pajor Tamás, Jenei Gyula, Kiss Judit Ágnes, Farkas Wellmann Éva, Nagy Zsuka és mások szövegei nagyot robbannak. Szirtes Edina Mókus pedig elképesztő érzékenységgel improvizálta zenébe a legfontosabb gondolatokat...

– Ahogy keresgéltem a verseket, Márai Sándor ismert ’56-os verse, a Mennyből az angyal mellett most József Attila Karácsony című, általam eddig nem ismert költeményét találtam leginkább olyannak, mint ami – legalábbis számomra – megragadja a lényeget. Mondana egy-két verset vagy prózai részt, ami ilyen értelemben véve a legjobban karácsonyi az Ön számára?

– Én szívesen olvasom ilyenkor a Hang szólít című antológiát, mely világirodalmi szerzők nagy és fontos, vallási tárgyú verseit tartalmazza. Szép Ernő Jézus Krisztusa is nagyot üt lüktető elevenségével, sodrásával, litániaszerűségével. Magam fordítottam Mauriac Karácsonyi történetét, amely az író megtéréséről mesél. Laura Ingalls Wilder Kicsi ház a nagy erdőben című novellafüzére beszél a karácsonyról is, no meg a szerző egész gyerekkoráról, melyet egy világtól elzárt kis kanadai faluban töltött: jóízű emlékező próza ez, amely régi idők tárgyait, szokásait idézi, és a tél, a kétkezi munka, a természettől való függésben élő ember feszült, örömteli napjait sorakoztatja friss, ropogós képsorokká. Antikvár könyvek közt találtam Maiju Lassila regényét, melynek címe A kölcsönkért gyufa. Két zsivány figura kalandozásairól számol be, ám az igazi főszereplő a finn falu maga, annak belső viszonyai, legendái, ijedelmei, babonái, ujjongásai, reménységei, csalódásai. Remek téli olvasmány, s ha nem is hozza a vallásos tematikát, az életen ámulni, múltba révedni kedvelő befogadónak nem tilos ilyen irányba is értelmezni. Ha kicsit megváltozott viszonyaiban szeretnénk látni az északi tájat, ebben mindenképp segíthet Hannu Raittilától a Semmiben meg nem fogyatkozom, mely a múltat és a jelent is szuggesztíven térképezi fel és láttatja egyben. Már az egyik főhős nagyapja is festői figura, hittérítőként járta a finn vidéket, ugyanakkor az elektromosság bevezetésének prófétája is, hiszen „a világosság a sötétségbe jött”. Napjaink vallásosságának kérdései elevenen vetődnek fel a könyv lapjain, hiszen egy hatalmas újprotestáns gyülekezet ellentmondásaiba, szépségeibe is betekinthetünk. Elképesztő hatást tett rám Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című nagyregénye, melyben a Szentfölddel, zsidósággal, kereszténységgel kapcsolatos gazdag meglátások, történetek, helyzetek, kérdésfelvetések csak úgy örvénylenek, mintha tengerre nézne az ablakunk. Dosztojevszkij Karamazov fivérei, köztük főként Aljosa, illetve a Tolsztoj-féle Feltámadás sem tilalmasak ez időben. Nekem Paszternak Zsivágó doktora kegyetlen világa ellenére (nem egy finom korszakban játszódik, de vajon Jézusé az volt-e?) nagyon hozza a téli jelenetek intenzitását. Magamat ajánlani nem elegáns, de talán hasznos: Karácsonyi vándorok címmel elkövettem egy gyerekes olvasmányként hangolódásra használható kötetet, s a lányom illusztrációival napvilágot látott Szakimeséknek is van ünnepi üzenete.

– 2016. december 24-én elgondolkoztató posztot tett ki a legnagyobb közösségi oldalra. Így kezdődik: „Karácsony ünnepe voltaképpen ugyanazt a csodát viszi végbe, mint minden jó műalkotás. Meghosszabbítja életünket, mégpedig vízszintesen és függőlegesen egyszerre. Felemel és mélybe taszít, kimozdít otthonunkból, és otthont teremt nekünk a sivárságban. Felfelé, a csillagok felé vetjük tekintetünket, hiszen onnan érkezik a hírhozó angyal, majd az égi bárány, az élet kenyere. Vízszintes, földi mozgásban van viszont a betlehemi történet minden szereplője. A Szent Család visszapendlizik eredeti lakhelyére. A pásztorok angyalok, a Háromkirályok pedig csillag jelét követve vándorolnak. Heródes katonái is Betlehembe igyekeznek Jézus nyomában. Akit addigra már szamárháton továbbhurcoltak. A jászol látszólagos mozdulatlansága mögött tehát állandó dinamika működik, üldözéses jelenetek és egymásra találások láncolata, valóságos dráma az egész.”

Lackfi János és a Lackfi család hogyan készül a karácsonyra, hogyan ünnepel? Ennek a posztnak a szavaival szólva „e világméretű mozgalmasság közepette” hogyan hozzák létre „azt a karácsonyi idő-buborékot, ahol mindezek ellenére mozdulatlanság, teljesség, elmélyülés uralkodik”?

– Hmmm, ez húsba vágó kérdés. Varga Laci püspök atya mondja a nyolc boldogság kapcsán, melyek mindegyike szomorú, nyomorú, hiányokkal küzdő, üldözött embert mutat, hogy ha igazi krisztusi békére akarunk eljutni, nem szabad megspórolni magunknak a feszültségeket, fájdalmakat, ellentmondásokat. Ha beporcukrozzuk a sebeinket, azok attól még sebek maradnak. Sokkal inkább oda kell vinnünk ezeket Isten színe elé, hiszen a tényleges gyógyítás egyedül csak tőle jön. Nagycsaládunk kicsivé zsugorodott, hat gyermekünkből négyen már kirepültek, hárman házasok is, de idén van, aki hazajön közülük ünnepelni, és ez öröm. Van egy szép lengyel szokás, melyet, mint már évek óta, idén is mindenképpen követni fogunk az ünnepi vacsoránál. Nagyméretű ostyát, oplatkát osztunk, és körbejárjuk az asztalt, mindenki mindenkihez odalép, letör egy darabkát a másikéból, ad neki a sajátjából, és bocsánatot kérünk mindenért, amivel az előző évben megbántottuk egymást. Gyógyító szokott lenni az ilyenkor írott szeretetlevél is; ebben megírjuk a gyerekeinknek, s ők is nekünk, hogy miért vagyunk különösen hálásak a másiknak. Nagy pityogás kerekedik belőle általában. Érdesebb modorú valaki joggal kérdezheti, hogy hiszen ez akkor miért nem giccs, vajon miért nem emlegetjük fel a bántásokat is. Netán hazugok, képmutatók lennénk? A válasz egyszerű: ezek nem műalkotások, hanem embertől emberig szóló üzenetek, és ahogy Isten a háta mögé hajítja a bűneinket, s nem emlékezik rájuk többé, úgy mi is szívből megbocsátunk egymásnak. Feleségem idén még egy közös, gyógyító rózsafüzérrel is szeretné körbejárni a gyerekkori sérüléseket. Ilyet láttam már, egészen felszabadító, hatalmas erejű kaland. Szóval próbálunk mélyre evezni is amellett, hogy biztos lesz társasozás, mesélés magunkról, séta, együttlét. És persze finom ételek, italok. Ha jut idő, készítünk saját szaloncukrot, biztos festünk mézeskalácsot, elmegyünk a pásztorjátékra, és mi magunk is énekelünk, míg az angyalcsengőre várunk. Már csak legkisebbünk miatt is tartjuk az elkerített karácsonyfa szokását, hiszen ő négyévesen nagyon sóvárog a titokra, nagyon tud ámulni.

– Témánkból fakadóan az is érdekelne, hogy vannak-e bevett olvasmányok, zenék, amik családilag ehhez az időszakhoz kötődnek.

– A karácsonyi népének-repertoárral, himnuszokkal mindenképpen készülünk, már az esti imák és adventi gyertyagyújtások alkalmával is. Volt rá példa korábban, hogy felolvastam valamit a nagyoknak, például élvezték O. Henrytől A háromkirályok ajándéka című szerelmes novellát. Amúgy az itthoni betlehemes viszi a prímet; feleségem, Juli jó régen megalkotta a három pásztor, Mária, József és a kicsi Jézus figuráját agyagfejjel, szőrmékkel, vászonruhákkal. Állatkák is vannak a jászol mellé, ahogy kell. És minden gyerek nagyon szerette, Julcsi is örömmel nézi végig, ahogy egy-két mécsessel megvilágítva magunk adjuk elő szabadon a szenteste történetét. Feleségem a Nyakas-tetőn, a házunk feletti fennsíkon, a fenyőerdő egyik sziklája résében is kialakított egy kis istállófélét, melybe nyoszolyát, Kisjézust is szoktunk helyezni. Ha van hó, igazán tömény élmény felzarándokolni, gyertyát gyújtani, ott is imádkozni. A csúcspont persze ropogós hóban (vagy akár latyakban) éjféli misére bandukolni.

Fotó: Raffay Zsófia; Molnár Mihály

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. december 22–29-i ünnepi számában jelent meg.