Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét!

A Házas Hétvége mozgalomban úgy tanultam, hogy négy alapérzés van: az öröm, a harag, a bánat és a félelem. Az érzések, hallottam ott újra meg újra, pillanatnyi spontán reakciók, önmagukban se nem jók, se nem rosszak, legfeljebb kellemesek vagy kellemetlenek, könnyűek vagy nehezek. Igaz, úgy látszik, hogy a „nehezek” 3:1-re nyerésre állnak a „könnyűek” kárára. A valóságban persze a sokféle érzés gazdag összjátéka adja a hangulatunkat, érzelmeink összetett valóságát. Őrködhetünk belső egyensúlyunkon, de az érzésekben részben éppen az a szép, hogy nem tudjuk teljesen kontrollálni őket.

A régiek már világosan kimondták, hogy Isten nem hangulatfüggő. A Biblia ugyan tud Isten érzéseiről, beszél például haragjáról, vagy a mennyei sokaságnak, Isten angyalainak öröméről. Mindez azonban semmiképp sem jelentheti, hogy Isten úgy viselkedne, mint egy brazil szappanopera hősei, vagy éppen úgy, mint a görög istenségek, akik (?) haragjukban vagy hirtelen támadt irigységükben rontják meg az emberek sorsát. Amikor olyasmit mondunk gyerekeknek, hogy „Jézusnak most bánatot okozol”, azzal igyekszünk kifejezni valamit az ő igényes szeretetéből, ám lehet, hogy hosszabb távon veszélyes gondolatokat ültetünk el kisgyermekeink fejében, szívében.

De akkor miért mondja például Pál apostol azt, hogy „ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét”? Mire gondolt, amikor a vasárnapi szentleckének ezt az ismert mondatát megfogalmazta? Érdemes megfigyelni, hogy az egész szakaszban két felsorolás is van. Az egyik bűnökről, rossz megnyilvánulásokról szól: „keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz”. A másik nagyszerű ajándékokról: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. Mintha Pál, egyébként Jézushoz nagyon hasonlóan, az emberi szívet tekintené a jó meg a rossz forrásának.

A Szentlélek az, aki a jóra indít. Őt megszomorítani azt jelenti, hogy ellenállunk jóra indító jelenlétének.

Mi elszomorodunk, ha félreértik jó szándékunkat, ha nem hallgatnak jó ötleteinkre. Pál ilyen képes beszéddel utal a Szentlélek indításaira.

„Minden forrásom belőled fakad!” Ugye emlékszünk még az eucharisztikus kongresszus gyönyörű mottójára? Ugye felismerjük még Krisztust a megtört kenyér színe alatt mint az újjáteremtett természet kezdetét, mint az Úrral való találkozás lehetőségét, mint minden kegyelmi élet forrását? Ami benne valóságos és biztos, az bennünk, az életünkben, tetteinkben, sőt, néha még a hangulatunkban is, gyakran a Szentlélek működése.

A szentek mesterei voltak annak, hogy elkülönítsék a pusztán emberi érzéseket és érzelmeket attól, ami valóban Isten műve.

Előfordul, hogy könnyek között vagyunk boldogok, vagy éppen gyászolunk valamit vagy valakit, mégis boldognak érezzük, tudjuk magunkat. Isten Lelke nem mindig felhőtlen derűt ajándékoz. Érzelmi életünk egésze másként ragyog fel, Isten felé, illetve a hűséges szeretetre ösztönöz, amikor a Lelket beengedjük a szívünkbe.

Szerző: Martos Levente Balázs 

Magyar Kurír