Négy év elteltével újra papnövendékek szentelését ünnepelte a Pécsi Egyházmegye

A szentelés ünneplése tulajdonképpen már egy nappal korábban megkezdődött, amikor több évtizedes hagyomány szerint a szentelendőkért és a papi hivatásokért felajánlott zarándoklat keretében a hívek gyalog indultak útnak Mecseknádasdról Püspökszentlászlóra, ahol szentmisén vettek részt. A zord időjárási körülmények ellenére a liturgia után többen folytatták a zarándoklatot Pécsre, ahova a reggeli órákban érkeztek meg, hogy csatlakozzanak a bazilikában ünneplőkhöz, ahol a szentmise kezdete előtt Szép Attila hivatalvezető püspöki helynök, a székesegyház plébánosa olvasta fel a szentelendők életútját.

A szentmisében Felföldi László püspök külön köszöntötte a két papnövendéket, akik meghallották Jézus hívását, megküzdötték és megharcolták ennek az útnak minden meredek szakaszát, és bejárták minden mély völgyét. A főpásztor kiemelte: „A két fiatal azzal a szándékkal érkezett, hogy vállalják a küldetést és Krisztus szolgálatát, ezért adunk hálát, értük és velünk imádkozunk azzal az ősi, mély gondolattal, amely minden pap- és diakónusszenteléskor elhangzik: »Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett bennetek.«”

Az olvasmányok és az evangéliumi szakasz felolvasását követően Kvanduk Frigyes, a Pécsi Egyházmegye általános helynöke szólította a szentelendőket, és kérte szentelésüket Felföldi László megyéspüspöktől a felelősségteljes szerpapi szolgálatra, majd a főpásztor kérdésére válaszolva tanúsította, hogy a jelöltek méltónak találtattak a szentelésre.

A püspök ezt követően kiválasztotta a jelölteket a szerpapság rendjére, majd arra kérte őket, hogy osszák meg pillanatnyi gondolataikat, érzéseiket a megjelentekkel. A szentelendők kifejezték örömüket, tanúságot tettek hitükről és elköteleződésükről a szolgálati papság iránt, majd hálát adtak és köszönetet mondtak Istennek.

A főpásztor szentbeszédében az emberek szolgálatáról beszélt, a hallgatóság elé tárva egy szimbólumokban gazdag szertartást, melyben Jézus az utolsó vacsora előtt megmosta tanítványai lábát.

Jézus ezt a szolgálatot, a lábmosást egyenként végezte el a tizenkét tanítványa lába elé hajolva, kifejezve ezzel a személyes törődés nagyságát és jelentőségét, mutatva azt, hogy a diakónusoknak és a papoknak is le kell hajolni azokhoz, akiket szolgálnak, hogy meglássák a könnyeket a szemükben és örömeiket a szívükben. A diakónusnak és a papnak a szemébe kell néznie azoknak, akiket Jézus rájuk bízott: az elsőáldozótól kezdve a haldoklóig.

Minden papnak, hitvesnek és szülőnek ez a szolgálat és személyes törődés a küldetése és feladata, mert csak ott virágzik Krisztus közössége, az egyházközség és a család,

csak ott van erő és biztonság, ahol tudunk és merünk szolgálni, ahol a papság rendje nem takarja be a diakónusi szolgálatot, ahol a családban az önmegvalósítás nem törli el a család szentségének szolgálatát.

Majd a főpásztor Ferenc pápa szavait idézte: „A valódi hatalom a szolgálat. Ahogy Jézus tette. Nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon. Szolgálata a kereszt szolgálata volt. Kiüresítette magát a halálig, a kereszthalálig, hogy szolgáljon és üdvözítsen bennünket. Nincs az Egyházban más út az előrehaladáshoz. A keresztények számára a fejlődés az alázatosságban van. Ha nem tanuljuk meg ezt a keresztény szabályt, akkor sosem fogjuk megérteni Jézus valódi üzenetét a hatalomról.

Az előrehaladás kicsiséget és állandó szolgálatkészséget jelent. Az Egyházban az a legnagyobb, aki a legtöbbet szolgál, aki leginkább mások szolgálatában áll. Ez a szabály.”

Szolgálni küldetés. Ez most az egyházközségeinknek és az egyházmegyénknek a feladata, megtalálni minden egyházközségben azokat, akik a közösséget hittel és szeretettel hajlandók szolgálni. Ha nem találjuk meg őket, elveszítjük közösségeink lényegét és erejét

 – figyelmeztetett Felföldi László.

A főpásztor a szentelendők szüleihez és családtagjaihoz szólva megköszönte szolgálatukat, mellyel gyermekük, testvérük, rokonuk mellett álltak a szentelés pillanatáig, egyben kérte őket, hogy álljanak mellettük továbbra is, mert csak ebben a jelenlétben formálódhatnak tovább.

Mindnyájan családból jöttünk, és csak a család tükrében láthatjuk papi valóságunkat és a családok szolgálata által tudjuk teljesíteni krisztusi küldetésünket.

A püspök az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézetből érkezett szemináriumi elöljárókat is köszöntötte, egyben arra kérte őket, hogy továbbra is kövessék a növendékek személyes életútját, mert mint kiemelte, a szemináriumban eltöltött idő olyan forrás, ahova vissza lehet térni felfrissülni.

Szentbeszédében a főpásztor az egyházmegye papjaihoz is fordult. Hangsúlyozta, a szentelendők életében a család és a szeminárium lerakta a hivatás alapjait, a felépítés azonban a papi közösség kezében van. Ezek a fiatalok olyanokká lesznek, amilyenekké mi segítjük őket a szolgálatunk által, melyben szépen kinyílnak és boldog papi életük lesz Krisztus egyházának szolgálatában. De

ha nem állunk mellettük, ha nem teremtjük meg számukra a közösség befogadó, hordozó és gyógyító szolgálatát, akkor nem tudnak kinyílni ezek a virágok, és nem tudnak termést hozni. A szentelés pillanatától a felelősség a mi vállunkon van.

Lehet, hogy csak néha kezet fogtok velük, lehet hogy gyóntatjátok őket, lehet hogy beszélgettek velük, de mindig jusson eszetekbe, hogy papi küldetésüket, diakónusi szolgálatukat mindnyájunknak segítenünk kell, mert

mindnyájan felelősök vagyunk értük.

A szentelendőkhöz fordulva Felföldi László püspök azt kérte, hogy őrizzék magukban ennek a szolgálatnak, a krisztusi meghívásnak csodálatos ajándékát, örök szépségét és gazdagságát, melyet csak Krisztus mellett és Krisztussal tudnak gyümölcsözően megélni.

Mindennap nézzetek Jézus szemébe, mindennap merjétek és tudjátok kimondani, hogy „köszönöm”: köszönöm, hogy kerested a szívem tekintetét, köszönöm, hogy megszólítottál és köszönöm, hogy megértettem ezt a hívást, és követhetem azt.

Végül a szónok a szolgálat megéléséről és megvalósításáról Teréz anyát idézte, aki így fogalmazott: „A csend gyümölcse az ima, az ima gyümölcse a hit, a hit gyümölcse a szeretet, a szeretet gyümölcse a szolgálat, a szolgálat gyümölcse a béke.”

A szentbeszéd után Felföldi László megyéspüspök megkérdezte a jelölteket, hogy őszintén, odaadó lélekkel vállalják-e a szerpapsággal járó feladatukat, akik ezt követően egyenként a püspök elé térdeltek, tiszteletet és engedelmességet ígérve mindenkori főpásztoruknak. Ezt követően a klérus és a nép letérdelve elimádkozták a Mindenszentek litániáját, miközben a szentelendők az önátadás jeleként arccal a földre borultak.

Ezután kezdődött a diakónusjelöltek felszentelése, amelynek legfontosabb része a kézrátétel és a felszentelő ima, amikor a püspök az eléje térdelt szentelendők fejére tette a kezét, és csendesen imádkozott. A felszentelő imában arra kérte a Szentlelket, hogy adjon erőt a szentelendőknek a szolgálat hűséges elvégzésére. Mindezek után az újonnan felszenteltek beöltöztek a szerpapok sajátos öltözékébe: a szerpapi módra viselt stólába és dalmatikába, majd a püspök elé járulva átvették az evangéliumoskönyvet annak jeleként, hogy a diakónusszentelésben megbízást kaptak Isten igéjének hirdetésére.

A felszentelt, papságra készülő papnövendék a mennyek országáért vállalt papi nőtlenségben él, engedelmességgel tartozik megyéspüspökének és kötelező jelleggel végzi az Egyház imádságát, a zsolozsmát.

Ezután a püspök és a jelen lévő diakónusok békecsókot váltottak az újonnan felszenteltekkel, majd a szentmise a felajánlással folytatódott. Az újonnan szentelt szerpapok már a püspök mellett szolgáltak az oltárnál.

A pécsi székesegyházban megtartott szertartáson a bazilika Mozart Kórusa énekelt, a zenei szolgálatban Kovács Szilárd Ferenc, a bazilika orgonaművész zeneigazgatója működött közre.

Mihovics Szebasztiánnal ITT, Miklovits Attilával pedig ITT olvasható egy-egy szentelés előtt készült interjú.

További fotókat a szentelésről IDE kattintva tekinthetnek meg.

Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír