Néha Spirinek neveztek a kispapok – Beszélgetés Balázs András plébánoshelyettessel, ikonfestővel

– Meséljen kicsit a gyermekkoráról. Vallásos családból származik?

– A fővárostól negyven kilométerre nőttem fel, Tápiószecsőn, de már óvodába is Budapestre jártam, a MÁV Északi Járműjavítójába, mert vasutascsalád voltunk. Van egy nővérem. A családunkban csak a nagyszüleink gyakorolták a vallásukat. Anyai ágon reformátusok vagyunk, Délegyházán a nagybátyám református presbiter volt. A szüleink nem jártak rendszeresen templomba, de miután pap lettem, édesanyám gyakorló keresztény lett. Úgy nőttem fel, hogy részt vettem az unokatestvéreim konfirmálásain, meg szentmiséken is, a nagyszüleim hatására.

– Már kamaszkorában elhatározta, hogy római katolikus pap lesz, de érettségi után az egészségügyben kezdett dolgozni, szakképzett ápoló lett. Hogyan történt ez a kitérő?

– Tizenhárom évesen másfélszer végigolvastam a Szentírást, mindennap imádkoztam, és azt mondtam az irodalomtanáromnak, Kőszegi Katalinnak, hogy pap szeretnék lenni. Miután azonban idekerültem a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor sarkán lévő Batthyány-Strattmann László Gimnáziumba, kinyílt számomra a világ. A barátaimmal gördeszkáztunk a Hősök terén, pszichedelikus trance-partykra jártunk. Ez a gépzene egyik változata, nyitott a transzcendenciára, van egy kis spirituális tartalma is, de sajnos a résztvevők többsége drogot használ. Mi táncolni mentünk a barátaimmal. Azokban az időkben elhalványodtak a papságra vonatkozó elképzeléseim, bár nem múltak el teljesen. Érettségi előtt többször sétálgattam a Városligetben, gondolkoztam a jövőmön, és

kértem a Jóistent: most már valóban mondd meg, mit tegyek, mi legyen a hivatásom. Ha nem mondasz semmit, akkor elmegyek felnőtt szakápolónak. A Jóisten pedig az égvilágon semmit nem mondott, és ha már egyszer megígértem neki, hát tartottam a szavamat: beiratkoztam, és el is végeztem az E kategóriás felnőtt szakápolói képzést.

Azért választottam ezt a szakmát, mert lusta ember vagyok, és a gimnáziumban csak egy emelettel feljebb kellett mennem ahhoz, hogy a képzésre járhassak. Az is hatással volt a döntésemre, hogy a testvérem gyógytornász. Az egészségügyben húsz évvel ezelőtt szerzett tapasztalataim kellettek ahhoz, hogy kikristályosodjon a papi hivatásom. Szinte minden kórházi osztályt be kellett járnom, dolgoztam pszichiátrián, idősekkel gerontológián, szülészet-nőgyógyászaton.

Ha valaki naponta látja a születést, a halált, a sokféle betegséget és a szenvedést, már nem beszél mellé, nem hord maszkokat, hanem a lényeget mondja.

Akkor már éreztem Isten hívását, nem voltak kétségeim. Szakítottam a barátnőmmel, és elmondtam Szegedi László atyának, hogy szeretnék papnak jelentkezni Beer Miklós püspök atyánál.

– Hogyan emlékszik vissza a szemináriumi éveire? 

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szereztem meg a papi diplomámat, de úgy, hogy Vácott volt a propedeutikus (előkészítő) szemináriumi évem. Ezt követően hat évet jártam Egerben a szemináriumba, viszont mivel Eger a Pázmányhoz van affiliálva, lehetőség adódott arra, hogy a baccalaureátust ott szerezzük meg. Így kaptam diplomát a Pázmányon. 2010-ben szenteltek diakónussá, 2011-ben pedig a váci székesegyházban pappá szentelt Beer Miklós püspök atya. Vicces volt a szentelésünk, mert több András nevű kispap volt közöttünk, rajtam kívül Kovács András és Csák András. Ezt misztikusnak is érzem picit, mert gyermekkoromból emlékszem egy Szabó András nevű idős atyára, akkor már nyugdíjas, helyettesítő lelkipásztor volt. Biztos, hogy sokat imádkozott értünk, mert nem sokkal a halála után szenteltek fel minket, Andrásokat, akik egy helyről származtunk. Bizonyára közbenjárt értünk, hogy azon a helyen, ahol szolgált, az Andrások vegyék át a stafétabotot. 

– Hová vitte eddig a lelkipásztori hivatása? 

– Az első évben Marton Zsolt jelenlegi váci püspökkel együtt szolgáltam Gödön, káplánként. Hálás vagyok a Jóistennek, mert nagyon jól megértettük egymást. Azután Ceglédre kerültem, Bokros Levente atya mellé. Ezt követően Gödöllőn voltam három évig, részben Szecsődi Péter, részben Hugyecz Janó atyával. Utána négy évig voltam plébániai kormányzó Karancsvölgyben, majd egy évre Dunakeszire kerültem, s onnan Vácra. Harmadik éve vagyok itt, Vác-Alsóváros és -Felsőváros, valamint Kosd plébánoshelyetteseként szolgálok.

– Alapvetően derűs, közvetlen személyiség. Ez előny a papi hivatásban, gondolom, így jobban megnyílnak Ön előtt az emberek, hiszen nem a szigorú, hanem a türelmes, irgalmas Istent testesíti meg számukra.

– Szangvinikus alkat vagyok, ez most vált világossá számomra, mert művészetterapeutának tanulok, s szinte „élve kell boncolnunk magunkat” az önismereti képzéseken. Már húsz évvel ezelőtt is, amikor még az egészségügyben dolgoztam, többször így szóltak hozzám: András, nem tudom, miért mondom el neked ezt, de… Minden bajukat, fájdalmukat megosztották velem az emberek, és ez ma sincs másként. Ezért is van, hogy spirituálisként szolgálok a váci Karolina Katolikus Általános Iskola, Székesegyházi Kórusiskola és Alapfokú Művészeti Iskolában. Egyébként már a szemináriumban is Spirinek neveztek néha a kispapok. 

– A covidjárvány idején egészségügyi önkéntesként segédkezett a Honvédkórházban. Az elmúlt hét-nyolc évben járt Ausztráliában és az akkor még zűrzavaros helyzetben lévő Egyiptomban is. Mi indította Önt ezekre? Isten hívásának engedelmeskedett, vagy a kalandvágy hajtotta? 

– 2015-ben Ausztráliában felkerestem egy trappista kolostort. Két évvel később az üldözött kopt keresztényeket látogattam meg Egyiptomban. A pandémia idején, 2021-ben covidosztályon szolgáltam. A közelmúltban pedig a karitászosokkal elmentem segíteni az ukrán határra, Barabásra. Még nem jöttem rá, mi állhat e cselekedeteim mögött. Felötlik bennem azonban, hogy a nagyapám túlélte a Don-kanyart, húszan mentek ki Biharnagybajomból, és ketten jöttek haza. Üknagyapám is hazatért Isonzóból az első világháború után. A családomban azt mondják, a nagyapám alkatát örököltem, akinek nagyon erős volt a szervezete. Talán ezért is éreztem bátorságot ahhoz, hogy a pandémia idején önkéntes legyek a Honvédkórházban. Arra is gondoltam: ha velem mint cölebs pappal történne valami, az nem akkora tragédia, mintha egy családapa betegszik vagy hal meg.

– Az ausztráliai trappista kolostorba a csönd vonzotta, míg Egyiptomba éppen a zűrzavarból adódó veszély? 

– Kezdjük az utóbbival: amikor Egyiptomban jártam, az valóban a zűrzavar időszaka volt, a keresztény kopt közösséget fizikai atrocitások is érték. Abban az időben jártak kint Böjte Csaba atyáék is, csak ők októberben, mi pedig novemberben, bár lehet, hogy fordítva történt. A kolostorok mellett még ott láttuk a katonai gépjárműveket, állig felfegyverzett katonák védték a szent helyeket. Még a mobiltelefon töltőjét is átvizsgálták, bombát kerestek benne. Aztán bocsánatot kértek, mondván, hogy mindez csak a béke érdekében szükséges. Arra kértek bennünket, hogy imádkozzunk a békéért. A helyzet válságos volt, több robbantás is történt azóta, óvodások halálát is okozva. Ausztráliába pedig azért mentem, mert magamra vettem Ferenc pápa azon kijelentését, hogy wellnesskeresztények vagyunk. Megkerestem az interneten, hol van a legszigorúbb katolikus közösség, és így rátaláltam az ausztráliai Tarrawarra (Csendes folyók völgye) városában élő trappistákra. Ők még ma is betonkeményen dolgoznak, imádkoznak, böjtölnek, húst nem is esznek. Korábban jártam már Ausztráliában, a 2008-as sydney-i ifjúsági világtalálkozón, 2012-ben pedig egy hónapot dolgoztam ott váci megyéspapként. A trappista kolostorban megtapasztaltam, hogy nem vagyunk wellnesskeresztények, mert egy határ menti községben adott esetben nehezebb szolgálni, mint szerzetesnek lenni Ausztráliában egy trappista kolostorban. Én marhafarmon dolgoztam, kemény volt, de nem nehezebb, mint szélsőséges szociális helyzetben lévő embereken segíteni.

Az ottani csöndre viszont szükségem volt, sokszor még most is abból táplálkozom. Spirituálisan nagyon mélyre mentünk ott, amire az itthoni rohanásban nemigen adódik alkalom. 

– A papi szolgálata mellett ikonfestő is. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két gyönyörű hivatás? 

– Az, hogy festőművész lennék, túlzás. 2021-ig autodidaktaként alkottam, bár, hála az Úrnak, így is tíz kiállítást rendeztek a pasztellképeimből. Mostanában ikonokat festek. Nagyon hálás vagyok, hogy csinálhatom ezt, és M. Győrffy Anikónak is, az ikonfestő-mesteremnek, akivel gyakran órákon át festünk együtt. Most egy Istenszülő-ikont festek a Váci Egyházmegye ifjúsága számára. Nyáron másfél millió fiatallal, köztük váci egyházmegyés fiatalokkal ott voltunk a lisszaboni ifjúsági világtalálkozón, és láttuk: az ifjúság jelképe a Salus Populi Romani (a római nép megmentője) Mária-kegykép, amit a római Santa Maria Maggiore-bazilikában őriznek, és ami előtt a Szentatya is szokott imádkozni. Ennek mintájára festem meg a Váci Egyházmegye fiataljainak a Mária-ikont. Remélem, sikerül fog. Emellett, hogy ne ássam el a talentumot, elmentem a Sapientiára művészetterapeutának tanulni. Ez nem képzőművészeti képzés, hanem Antalfai Márta pszichológus katarzisélményre épülő komplex művészetterápiája, amely a jungiánus pszichológiára, a kreativitásra, a vizualitásra, a zenére és a költészetre alapozó nonverbális terápia. A papi szolgálatom mellett most ezt tanulom. Ha befejezem a tanulmányaimat a Sapientián, akkor sokaknak tudok majd segíteni. Ez a módszer azért illik a kortárs szellemiséghez, mert nonverbális, vagyis nem szavakkal történik. Előfordulhat, hogy néhány év múlva a fiatalok nem fogadják majd el a verbális üzeneteket, de a nonverbálisakat igen. Ha támogatni tudom őket a lelki problémáikban úgy, hogy segítek felszínre hozni a bennük élő kreativitást, az nagyon fontos lesz számukra, mert ezáltal feloldódhat bennük az előrehaladásukat akadályozó komplexus. Ha felkeres például egy súlyos gondoktól gyötrődő középiskolás, akkor pasztellel, akvarellel vagy tetszés szerinti műfajban elkezdünk egy játékot: alkoss kreatívan, mint egy gyermek. Ez történhet festéssel, zenével, irodalommal is. Például írhat egy haikut, ami ma nagyon menő. Aztán az élethelyzetéből kiindulva elkezdődhet közöttünk egy szeretetteljes dialógus, amiben a szívéből felszínre jönnek azok az erők, tartalmak, amelyek már önmagában gyógyítóan hatnak rá.

Az én szolgálatom lényege, hogy a szeretetteljes közeget létrehozzam.

Azoknak is segíthetünk ezzel a módszerrel, akik nem járnak templomba. 

– Ha jól tudom, az egyik kedvenc szentje Assisi Szent Ferenc.    

– Hat-hét éves lehettem, amikor a tápiószecsői templomban ültem, és halálra untam magam. Egyetlen szót sem értettem a pap beszédéből, az énekek nem kötöttek le. Összevissza nézelődtem, és megakadt a szemem egy koponyán. Azon kezdtem tűnődni, vajon miért tesznek ki a templomba egy koponyát, amit egy barna csuhás ember tart a kezében. Utóbb kiderült, hogy az az ábrázolás Assisi Szent Ferencet jelenítette meg, amint az élet elmúlásán elmélkedik. Ekkor csípett először fülön a Jóisten, mert egyfajta Istennek átadottság, áttetszőség sugárzott Ferencből, és az, hogy a létnek van kijárata. Ha hiszünk abban, amiben ez a csuhás alak hitt, akkor nem kell félnünk az elmúlástól. Erre persze csak utólag jöttem rá. Ez az élmény azonban még ma is a papi szolgálatom alapja.

Kritikus helyzetekben azért tudtam mindig hűséges maradni, mert megragadott az a szeretet, az a Krisztusnak odaadottság, ami Szent Ferencből áradt.

– Mi a papi ars poétikája?

– „Részesíts Arcod szemlélésének boldogságában!” – ez a papi jelmondatom, egy fohász a zsolozsmás vesperásból. Úgy is mondhatjuk:

Minket is részesíts Arcod szemlélésének boldogságában!

Ezt nyilván Jézusra vonatkoztatjuk. Éppen a művészetterapeuta tanulmányaim során jöttem rá: az arcok különleges erővel hatnak rám. Amikor gyermekkoromban édesapámmal a földeken dolgoztunk, és találtam egy nagyobb földdarabot, rögtön elkezdtem arcot formázni belőle. A Sapientián most egy olyan képem került be a Keresd a békét! pályázat keretében az Ars Sacra fesztiválra, ami egy arcot ábrázolt, melyet Reményik Sándor versével tudok érzékeltetni: „Egy istenarc van eltemetve bennem, / S most ásót, kapát, csákányt ragadok, / Testvéreim, jertek, segítsetek, / Egy kapavágást ti is tegyetek, / Mert az az arc igazán én vagyok.” Amikor meglátom azt az istenarcot, le akarom rajzolni vagy festeni. Ezért választottam papi jelmondatomul: „Részesíts Arcod szemlélésének boldogságában!” A prédikációim közül is azokat szeretik a legjobban a hívek, amelyek ehhez kapcsolódnak, mert ez az élmény hiteles, a szívem mélyéből tör felszínre. 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.