Nem aszalódunk, hanem érlelődünk – A gyémántmisés Brückner Ákos Előddel beszélgettünk

Hetvennyolc évesen pedig új város, új iskola, új közösség… A kilencvenedik születésnapjára készülődő Brückner Ákos Előd ciszterci szerzetes február 5-én mutatta be gyémántmiséjét. Vele beszélgettünk az ünnepet megelőző napokban.  

– Ma hittanórát tartott a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban, azután kisietett a Budapestre induló vonathoz, itt előgyémántmisét mutatott be a józsefvárosi templomban, most interjút ad, s aztán késő este még visszautazik Székesfehérvárra. Nem sok ez kilencvenévesen?

– Nem gondolkodom ezen. Ha a Jóisten felébreszt, teszem, amit tudok. Szolgálatban vagyok, emberek élnek körülöttem, akik el- és befogadnak, s van egy térség, ahol sok a feladat. Érzem, hogy idősödöm, de amíg a Jóisten akarja, teszem, amit kell. Ez becsület dolga. Rugalmasnak kell lenni, sok a váratlanság, az újratervezés. Ebben a felpörgetett életben is meg kell találni az igazodást. Ma valóban sok minden van már mögöttem, és még visszautazom Fehérvárra, mert reggel hét órakor már misézek. Azt hirdetem, hogy a korral nem aszalódunk, hanem érlelődünk.

Nyitnunk kell, lépnünk kell, szeretni a jövőt, és arra figyelni, hogy mi van előttünk.

A Jóisten alkalmi pihenőket is ad, lehetőségeket, amelyek feltöltik ez embert erővel. Bíró László püspök úr, aki tanítványom volt papnövendékként, összehívta a Pécsi Egyházmegyéből az egykori kispapokat. Beszélgettünk, együtt miséztünk. Nagyon szép nap volt.

– Bensőséges hangulatú volt az előgyémántmise. Kikkel ünnepelt?

– Abba a templomba jöhettem vissza, ahol kereszteltek (Józsefvárosi Szent József-templom – a szerk.). Együtt mutattuk be a szentmisét olyan pap testvérekkel, akikhez évtizedes barátság fűz.

A hívek között családtagok is voltak, gyerekek és unokák. És eljöttek egykori tanítványok is a postaforgalmi szakközépiskolából, ahol először tanítottam matematikát és fizikát még 1955 és 1959 között, mielőtt jelentkeztem a szemináriumba.

– Akkor már örökfogadalmas szerzetes volt. Hogyan indult a hivatása?

– Amióta az eszemet tudom, mindig vonzott a papság. A Jóisten úgy vezette az életemet, hogy folyamatosan megerősített ezen az úton. Szerény gyerek voltam, elég jó tanuló, mert nem szerettem ütközni, konfrontálódni. Hetvenen jártunk a gimnáziumi osztályba, de kiváló volt az iskola. Ami egy fiatalt mozgatni tud, azt mi mind megkaptuk.  Nagyon művelt pap tanárok tanítottak, tudták, hogyan kell nevelni a fiúkat. Bevontak a cserkészetbe, ami sokat adott nekem, segített az önállósodásban. Akkoriban nem volt különleges, hogy az ember tizennyolc évesen elköteleződik. Amikor a szerzetességre készültem, akár a régiek annak idején a katakombákban, icipici közösségben, Sigmond Lóránt atya figyelmeztetett, hogy mindig fel kell tennem a magamnak a kérdést: Istent keresed-e? Mert

a Jézussal való kapcsolaton múlik minden.

Minden lépésünkben Jézussal kell együtt cselekedni, ez az egész kulcsa. Így nevelődtem, és 1953-ban a ciszterci rend fogadalmas tagja lettem.

– Milyen emlékeket hoz a családból?

– Heten vagyunk testvérek. Anyám csodálatosan összefogott minket, apám pedig megdolgozott értünk. Édesanyám 1970-ben halt meg, de a mai napig emlegetik, nyomot hagyott az emberekben. Nem volt jámborkodó, rendkívüli arányosság érvényesült a nevelésében. Apám tanárként dolgozott, nagyon lefoglalta a munkája. Hazajött ebédelni, sunyt egy keveset a karosszékben, s ment vissza, csak egész későn ért haza újra. Nagyon jól látta, merre megy a történelem, és eligazított. Örök emlék, amikor csak engem vitt magával valahová a testvérek közül. A családban megtanultuk, hogy figyeljünk egymásra. Mi, testvérek ma is összetartunk. Rendszeresek a találkozóink, nyaranként családi tábort szervezünk. Ez erőforrás számomra, sokat jelent, hogy hamar szót értünk.

– Hetvennyolc évesen került Székesfehérvárra. Hogyan alakult ott az élete?

– Templomunk a belvárosban, négy másik szomszédságában van. Szerény jelentőségű, kicsi a területünk, alacsony a lakosságszám, és sok a hívek között az idős. Ugyanakkor jelentős az értelmiség, akik igényes pasztorációt várnak. Katekumenátust indítottunk, meg tudom szólítani a Ciszerci Szent István Gimnázium tanulóinak családjait. Fontos számomra, hogy jelen lehetek a diákok között. Kidolgoztunk egy rendszert, amely szerint havonta egy hittanórát tartok minden osztályban. A bibliai történetekből indulunk ki. Erre az évre kiválasztottam kilenc szövegrészt, ezek alapján beszélgetünk például a teremtésről, az istenképről, bűnről és megbocsátásról, Isten gyógyító munkájáról. Örülök a kérdéseknek, dicsérem a gyerekeket, ha bemutatják az óra anyagát összefoglaló, kérdéseiket is tartalmazó beszámolóikat. Így erősödik a kapcsolat emberileg, és a témához való kötődés is. Ha valaki jól válaszol a tanultakra, az írásából cikk lehet, és megjelenhet az iskolai újságban. Szeretném megmutatni a gyerekeknek az evangélium élhetőségét.

A szentmiséket igyekszem széppé tenni, lehetőséget adni a diákoknak arra, hogy bekapcsolódjanak. Amikor cselekedniük kell, az lesz maradandó számukra.

Törekszem arra, hogy szülőket is elérjek, a vallás szempontjából ők vannak a legnehezebb helyzetben. Úgy közeledhetünk hozzájuk, ha ismerjük az élethelyzetüket, és tudjuk, milyen kérdések, problémák foglalkoztatják őket.

– Hogyan fogadják a diákok? Közel tud kerülni hozzájuk?

– Úgy látom, akkor válnak nyitottá, amikor megszeretnek valakit, amikor valaki számít nekik. Nem mondom, hogy döngetik az ajtómat, túl idős vagyok ahhoz, hogy a kérdéseikkel hozzám forduljanak, de ha nem is tömegével, azért vannak rendszeresen gyónó diákjaim. Sokat segít nekik egy-egy megjegyzés: De elegáns vagy! Milyen jól szerepeltél! Bátorítom őket, beszélgetést kezdeményezek velük.

Sokat tanulhat az ember a fiataloktól; ami fontos nekik, abban nagyon jók.

Nem dirigálni kell őket, de a jó irányt megmutatni lelkiismereti kötelességünk. A mai kamaszok nem szeretik, ha kritizálják, kioktatják őket, akkor inkább elfordulnak a felnőttől. A szülők is inkább megvásárolják őket, félnek szólni, nem merik helyreigazítani a gyermekeiket. De nem lehet feladni, hogy az ember megmondja, mi a helyes, és mi az, ami nem fogadható el. Kapcsolatot kell kiépíteni velük. Ha meghallgatjuk őket, ha megértést tudunk mutatni feléjük, csak akkor fogalmazhatunk meg elvárásokat.

– Budapesten, a Szentimrevárosban is ciszterci plébániát vezetett, 1989-től. A történelem a rendszerváltással újfajta kihívásokat hozott. Hogyan teltek a szolgálatának évei Budán?

– Rendünk 1989-ben visszakapta a Szent Imre Plébániát. A hitéletet örököltük, ugyanakkor feszült világ volt az akkoriban. Amit megragadtunk, az megmaradt, amit elmulasztottunk, az elveszett. Vissza nem térő lehetőségek álltak előttünk. Az öregdiákok nagy buzgalommal akarták megszerezni a gimnáziumot a rendnek. Tovább élt ugyanis a húszas években gyökeret vert ciszterci szellemiség, az itt szolgáló papok 1950 után is eleven tartották, és szolgálatukkal továbbfejlesztették. Mi is hozzátettük a magunkét. Nagy élet volt a plébánián, nyitni tudtunk az emberek felé.  Újraszerveztük a ciszterci világi konventeket, a cserkészéletet, fiatalok szerkesztette újságot hoztunk létre, meghívtuk a lelkiségi mozgalmakat. A gyerekkoromból ismert búcsút kultúrünneppé fejlesztettük. Nagy hangsúlyt helyeztünk a szentségi felkészítésre, a családok látogatására. Az öregdiákokkal együtt küzdöttünk gimnáziumunk visszaszerzéséért. Isten csodája, hogy ilyen műveltsége van a kerületnek, Szentimreváros mindig is sajátos spiritualitást, kulturális igényességet hordozott. Nagy volt itt az igény a műveltségre, és a hívő értelmiségiek bátrak voltak. Mindeközben vezető munkatársként, majd igazgatóként az Országos Lelkipásztori Intézetben dolgoztam, ahol új lendületet adtunk a Lelkipásztori-Teológiai Napoknak.

– Lelkipásztori szolgálatának emlékezetes helye Tatabánya, mindig nagy lelkesedéssel mesél róla. Mi jelentett ott különleges örömet?

– Az volt életem talán legtermékenyebb korszaka. 1976-ban, amikor Tatabányán bányászlelkészként kezdtem szolgálni, tényleges bányász már alig volt. Egyes bányamérnökök, bányászözvegyek és értelmiségiek látogatták a templomunkat. A közvélemény szerint ez a város számkivetett hely volt a pasztoráció szempontjából, mégis tele volt örömmel, élettel. A zsinat szellemében dolgoztam, amely a közösséget helyezte a középpontba.

Arra vagyunk meghíva, hogy közösséget alkossunk Istennel és egymással, hogy összetartozzunk.

Ezt akartuk minden módon erősíteni, hiába figyeltek ránk a hatóságok. Zarándokolni mentünk, táborokat tartottunk Várgesztesen, gyönyörű karácsonyestéket ünnepeltünk, együtt szilvesztereztünk, bibliakört alakítottunk, előadókat hívtunk, kórusok vendégeskedtek nálunk, és a város könyvbarát klubjában is rész vettem. 

– Nehéz években, 1967 és 1976 között volt a győri szeminárium spirituálisa.

– Érezhető volt a politikai nyomás. De a II. Vatikáni Zsinat hatalmas fordulatot jelentett. Az idők sürgetőek voltak, arra ösztönöztek, hogy dolgozzunk. Bevezettük, hogy a növendékek néhány hetet plébános mellett töltsenek, ez nagy vívmány volt akkor. Több mint száz felszentelt pap került ki abban a kilenc évben a szemináriumból. Ma legtöbben kiváló szolgálatokat látnak el, sokan a dunántúli pasztoráció animátorai, esperesek, plébánosok. Nem kevesen közülük már az örökkévalóságba távoztak. Kettejüktől időnként főpásztori áldást szoktam kapni.

– Sokszor beszél arról, hogy kevés a pap, és az emberek ma kevésbé nyitottak a hitéletre. Mégsem érezni Önben keserűséget. Belső tűzzel beszél az életét kísérő Isten hűségéről és szeretetéről.

– „Hűséges az Isten” – ez a papi jelmondatom, s egyúttal az életem vezérfonala. Megtapasztaltam, hogy amit Isten ígér, azt mindig megteszi. Ha merek hallgatni rá, ha bízom benne, és teszem, amit kell, akkor mindig megmutatja az utat. A keresztény embernek sónak kell lennie, ízt adni a világnak, és megmaradni a jóban. Ha visszatekintek az eltelt évekre, sok mindent tennék másként, mégis úgy érzem, nem lehetek elég hálás. Rengeteg ajándékot kaptam Istentől, társakat, akik most is segítenek. Isten mindig helyzetbe hoz és túllendít az akadályokon.

Bámulatos a Szentlélek szeretetében élni.

Ha keresem a hogyant, az imában megkapom az útmutatást. Az egymás javára figyelő összetartozás hordozott és hordoz ma is. Ha valakinek nyikorog a cipője, azt el kell viselni, hiszen emberek vagyunk. Bonyolult az élet, elhasználódunk, de a remény soha nem hal meg.

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Thaler Tamás 

Magyar Kurír 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában jelent meg.