Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét – Cseri Nikodémus OFM a papság kegyelméről

„Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.” Ha megkérdezik tőlem, leginkább ezzel a verssorral tudom elbeszélni, mit is jelent számomra papként az Egyházban szolgálni. Gondolom így lesz ez majd az ezüstmisés korral is, ha visszatekintek rá. Előrefelé nézve legalábbis ezt sejtem arról a jubileumi évről, ami oly kedves az Egyház számára. Isten szeretetét, irgalmas jóságát, az Ő hűségét ünnepeljük eddigi tapasztalataim szerint, amikor hálát adunk 25 év papság kegyelméért, irgalmat kérünk 25 év csetléseiért, botlásaiért, és áldást kérünk szolgálatunk minden eddigi és eljövendő gyümölcsére, hogy „életünk legyen, és bőségben legyen”.

Első önálló papi ténykedésem, ahol senkitől sem volt alkalmam segítséget kérnem, ha elakadtam a könyv lapozásában, egy temetési szertartás volt. Egyfajta beavatás. A gyászolókat kértem meg, hogy nézzék el, ha szünetek kerülnek a búcsúztatóba, amíg megtalálom, honnan kell folytatnom a pap imádságait, mert életemben először vagyok itt teljesen egyedül. Várakozásommal ellentétben nem „na még ez is” típusú tekintetek, hanem biztatóak válaszoltak és még egy kedves félmosoly is megjelent némelyikük arcán: jelenlétükben születik az Egyház új papja ebben a szolgálatban.

Az első szentmisék után kaptunk egy visszajelzést egy kedves ferences atyától, miszerint nem látszik rajtunk, hogy újmisések vagyunk, inkább olyan mintha ezüstmisések lennénk. Később, egészen az elmúlt néhány napig visszajelzést kaptam keresztényektől, hogy szépen misézek. Nem tudom, hogy hogyan kell szépen misézni, nem látom kívülről magamat. Ezek a visszajelzések arra bátorítanak, hogy minden miséző ferences atyának megköszönjem, hogy láthattam őket a szentmise bemutatása közben, és különösen megköszönjem Kapisztrán atyának, hogy diakónusként köznapok kora reggelén és a vasárnapok estjein ott állhattunk mellette az oltárnál és társai lehettünk mert társaivá fogadott bennünket a szent misztériumok imádságos ünneplésében.

Mert ebben – a szent misztériumok ünneplésében – születik az Egyház papja, akkor is, ha már „öreg” – mondjuk ezüstmisés –, egyfajta nikodémusság jegyében.

És ebben én jól érzem magam, még akkor is, ha a teológiai szempontból esetleg nem korrekt vagy nem teljesen az, hogy az Eucharisztia misztériumának minden ünneplésében előbb én születek pappá az Eucharisztia által. 25 év papság után sem merném azt mondani a kenyérnek, hogy Krisztus Teste, és a bornak, ez Krisztus Vére, ha nem tudnám, hogy e szavak kimondása előtt ő szentel fel papjává, hogy szavaim által a kenyér és bor színében megjelenhessen az oltáron. Ez a dalnak és az ő énekesének bensőséges, misztikus kapcsolata, amelyben a dal kiszolgáltatja magát az ő énekesének, hogy hallhatóvá legyen.

Így szoktam készülni magamban az Egyház ünnepeire. A keresztelés során szeretem elmondani a jelenlévőknek, hogy ők is hasonló helyzetben vannak. Eljönnek családtagjuk, barátjuk keresztelésére, de valójában az vonzza ide őket, hogy saját keresztségüket látják megvalósulni. Egész lényük visszaemlékezik arra, hogy Isten gyermekei, a Szentlélek templomai és az Úr Jézus jegyesei lettek egykoron.

Forrás: Ferences Média

Fotó: (archív) Lambert Attila/Magyar Kurír; Pesti Ferencesek; Országúti Ferencesek

Magyar Kurír