Nem emberi szemnek készült – Alice Rohrwacher A kiméra című filmjéről

A nézők pedig lassan elfelejtik, hogy a film nemcsak történetmesélésre jó, hanem sajátos eszközeivel képes az emberi lét mélyére hatolva valami olyasmit is megmutatni, ami egyébként talán örökre láthatatlan maradna. Alice Rohrwacher legújabb filmjének szereplői szintén mélyre ásnak, tegyük hozzá, nem csupán képletesen, hanem konkrétan is, minthogy foglalkozásukra nézve sírrablók.

A német-olasz származású rendezőnő legutóbbi filmjéről a Mértékadó hasábjain is megemlékeztünk. A szent és a farkas (Lazzaro felice, 2018) a maga zavarba ejtő, mágikus-realista látásmódjával azt a kérdést feszegette, hogy vajon mit jelent korunk emberének a szent. A kiméra formavilága sok tekintetben hasonlít erre a filmre, ráadásul ez is valamikor a hetvenes-nyolcvanas években játszódik. Arthur (Josh O'Connor) éppen a börtönből szabadul. Első útja volt barátnője, Beniamina édesanyjához, Flórához (Isabella Rossellini) vezet. Annak ellenére, hogy társai – akikkel együtt fosztogatták a vidék etruszk sírjait – alig várják már vissza maguk közé. Nem utolsósorban azért, mert Arthur valamiféle természetfeletti képességgel rendelkezik: szinte bárhol megtalálja a föld mélyén rejlő kincseket, amihez csak egy villás faágra van szüksége.

A kiméra szintén tekinthető mágikus-realista filmnek. Ami a realitást illeti: Olaszországban a föld- és tengeralatti műtárgyak állami védelem alatt állnak, és ha valaki ilyenre lelne, azt szigorúan tilos elvinnie a helyszínről. Itália hihetetlenül gazdag történelmi múlttal rendelkezik, vagyis nem nehéz olyan lelőhelyekre bukkanni, ahol értékes műkincseket rejt a föld belseje. Nem véletlen, hogy a tombaroli szakkifejezéssé vált, hiszen a sírrablók a könnyű kereset reményében előszeretettel dúlták fel a régészeti ásatásokat. A cím ugyanakkor a mágikus-misztikus jelleget is hangsúlyozza.

A kiméra az antik mitológia oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó lénye, de átvitt értelemben rémlátomásra vagy valamilyen rögeszmére is utalhat. Nem mellesleg említsük meg, hogy az arezzói kimérát szintén az etruszk művészettörténet kimagasló emlékeként tartjuk számon.

Arthur érkezésekor epifánia ünnepe van, a társaság is beöltözik, és csatlakozik a vidám felvonuláshoz. Olaszország egyes vidékein ez az esemény Befana, a jó boszorkány alakjához kötődik, aki ajándékot visz a gyerekeknek. E keresztény ünnep egyes elemei ugyanakkor a pogány antik hiedelemvilágból maradtak ránk. Rohrwacher alkotásának jellemzője a múlt és a jelen egymásra montírozása. Úgy tűnik, a kapcsolódás mellett a szembenállás legalább annyira jellemzi a kettő viszonyát: Arthur egy nyomorúságos kunyhóban lakik, míg volt barátnőjének rokonai egy ódon kastélyban, mely azonban nincs sokkal jobb állapotban, mint Arthur kalyibája. Ez a kastély azt a múltat idézi meg, amit már nem tud belakni a jelenkor embere. Az etruszkok világa pedig még távolabb áll napjaink világától.

A film közepén egy énekmondó ad kulcsot a film értelmezéséhez. A paraszt álma, hogy kincset találjon a földben, hátha így kiszabadulhat a szegénységből. Ám a sírok feldúlása hátterében a legtöbb esetben csupán a meggazdagodás vágya áll; érdekes, hogy a tudományos igényű régészeti vizsgálat, a történelem megértése szóba sem jön. Ám a sírok feltárása, függetlenül a mögöttes szándéktól, minden esetben elfogadhatatlan. Mert mindaz, amit a föld rejt, „nem emberi szemnek készült”, ahogyan azt Italia, s később Arthur is belátja. Amikor rábukkannak egy szentélyre – ahol megtalálják Artume (Artemisz) szobrát –, a kétezer-ötszáz éves falfestmények pillanatok alatt teljesen kifakulnak. Szimbolikus üzenete van annak is, hogy Arthur társai az egészben maradt szobor fejét letörik – mondván, hogy csak így lehet majd elvinni. Az ókori emlékek túlnyomó részt töredékekben maradt ránk; hogy egy műtárgy torzó, az szerves része az antikvitásképünknek. Ám ez azt is jelenti, hogy a mai ember nem láthatja – a nézőre van bízva, hogy kitalálja, miért –, vajon hogyan nézhettek ki egykoron.

Arthurt valamiféle köztes állapot jellemzi: brit származású, ám a vidéki olasz életben is jól eligazodik. Régészeti szenvedélye – megszállottsága – ide köti, ám különállását minden egyes alkalommal jelzi a többieknek. Italia jegyzi meg egyszer egy fa láttán, hogy olyan, mint egy fejjel lefele földbe ültetett ember. Nos, Arthur pontosan ilyen.

A film fontos motívuma az átmenet, az idegenség és az ideiglenesség. Italia (Carol Duarte), Flora tanítványa – akit az idős nő inkább szolgálónak alkalmaz –, miután Flora gyerekei kiutálták, egy elhagyott vasútállomásra költözik más otthontalanok, gyerekek társaságában. Ez az állomás egykor a várost a vidékkel kötötte össze, ahol az ember csak átmenetileg tartózkodott. Italia patronáltjai ugyanígy csupán időleges megoldásnak tartják ittlétüket: „ez csak ideiglenes, de hiszen az élet is az”.

A film mindvégig nyitva hagyja azt a kérdést, mi történt pontosan Beniaminával. Arthur szemére is vetik, hogy a föld alatt rejlő kincset képes megtalálni, barátnőjét viszont nem. Egy ideig úgy tűnik, Italia Beniamina helyére lép, ám végül a régi szerelem – a múlt – legyőzi az újat – a jelent. Pedig Arthur keresi, sőt, mintha a sírokban is őrá, vagy legalábbis a szeretett nővel való homályos kapcsolatra próbálna rálelni. Egyszer régen a nő pulóverének szála beleakadt valamibe, és lefejtődött. Talán ha egyszer majd megtalálja ennek a fonalnak a végét…

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.