Nem érdekel az eredmény, csak nyerjünk – A Fradiból a szemináriumba

Nézőpont – 2022. november 23., szerda | 20:59

Aki futballkarrierről álmodik, gyerekkorától ennek kell szentelnie az idejét, energiáját, minden törekvését. Fejes Csaba így tett. Aztán megszólította valami – Valaki más. Életútjának e szakaszát a vele folytatott beszélgetés során ismertük meg.

Általános iskolában heti öt edzésre járt, hétvégente mérkőzésre, középiskolában pedig a focista osztályban még több edzéssel teltek a napjai. Egyszer aztán elment egy rózsafüzér-imádságra, Isten megszólította, majd egyre inkább betöltötte a szívét. A fiú így a Fradi helyett végül az esztergomi szemináriumban folytatta a pályafutását. Fejes Csabát 2012-ben szentelték pappá. Augusztustól a dorogi Szent József-templom plébániai kormányzója. Sportról és hivatásról kérdeztük a papi válogatott csapatkapitányát.

Legendás a helyszín, Fejes Csaba atya szolgálati helye. Doroghoz köthető ugyanis az egykori Aranycsapat két tagja is, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő. A Dorog AC játékosai voltak, Grosicsnak pedig a szülővárosa is Dorog. Mindkét futballista példakép a Ferencváros szurkolótáborába tartozó Csaba atya számára. Grosics életútja ráadásul sajátos párhuzamot is mutat az övével: A később „Fekete párduc” néven ismertté vált csodakapus sedülőkorában a helyi ificsapatban focizott. Egyszer éppen ministrálni indult, amikor az utcán meglátta őt a felnőttcsapat edzője, és magával vitte egy mérkőzésre, mert a csapat kapusa aznap valamiért nem tudott pályára lépni.

Grosicsot a szülei papnak szánták, ám az első sikeres szereplése után a futball teljesen meghódította, és végül 86-szoros válogatott labdarúgó lett belőle. Fejes Csaba ezzel szemben mindig is futballistának készült, de amikor Isten megszólította, igent mondott a papságra. 

Csaba atya egész gyerek-, kamasz- és ifjúkorát meghatározta a labdarúgás. „Először nem szerettem a focit, két bátyám vitt le játszani a térre négyéves koromban. Beállítottak a kapuba, jó pár labdát megfogtam. Sikerélményem volt, s attól kezdve rendszeresen fociztam” – meséli. Ügyességével kivívta a nagyobb fiúk elismerését, és az is öröm volt számára, hogy együtt játszhatott a két bátyjával.

A Don Bosco Általános Iskolában aztán további élményeket szerzett. „Ez még az alsósokra jellemző hangyafoci volt, de nagyon élveztem” – mondja. Felső tagozatban már egyesületi keretek között játszott. Jó focista volt, korán felfigyeltek rá és felvették a Fradi utánpótláscsapatába. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen abban a csapatban rúghatta a labdát, amelynek kis korától szurkolt.

Heti öt edzéssel, hétvégén meccsekkel telt a gyerekkora. Naponta közel két órát utazott, de a labdarúgás szeretete miatt ezt nem érezte tehernek. Az általános iskola után a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola focista osztályába jelentkezett, hogy teljesen a sportnak élhessen. Ekkor már heti nyolc edzést kellett vállalnia, és mellette a tanulásban is bizonyítania, mert ezt elvárták tőle a szülei. Mindent beleadott, arra készült, hogy focista lesz. Megtanulta jól beosztani az idejét. „Nagy zajban, tömött villamoson, buszon is tudtam tanulni. Megszoktam, hogy nem görgetem magam előtt a feladatokat, és fel tudtam mérni, mire mennyi idő kell.” Ezzel a hozzáállással minden téren jól tudott teljesíteni. Végig kezdőjátékos volt az utánpótlás NB I.-es kiemelt keretében játszó Fradiban. „Számítottak rám, csapatkapitány-helyettes voltam. A közös edzések mellett külön is edzettem magam, megvolt bennem az a fanatizmus, ami ahhoz kell, hogy focista legyen valakiből. Úgy gondolom, ha folytatom, ha még komolyabban veszem, és ha Isten is úgy akarta volna, akkor iskola- és osztálytársaimhoz – Lovrencsics Gergőhöz, Gyömbér Gáborhoz, Holczer Ádámhoz, Nagy Sándorhoz – hasonlóan ma én is az NB I. közelében lennék.”

Csaba atya hitét gyakorló nagycsaládban nőtt fel. Hogy templomba jár, tudták róla a csapatban. „Öt edzőm volt, mindegyikükre felnéztem. Ketten közülük gyakorló vallásos emberek voltak, az egyiküket, Horváth Lászlót határozottan a példaképemnek tekintettem. Kiemelném az edzőim következetességét. Férfinevelést adtak nekünk. A tetteinknek megvoltak a következményei. Ha például valaki sárga lapot kapott, egy hónapon át ő vitte a labdákat az edzésen. De ha sikereket értünk el, megdicsértek. Meg kellett méretnünk magunkat versenyhelyzetekben. Egy-egy posztra két-három ember volt, és a legjobb kapott játéklehetőséget.

Férfias, egyenes nevelésben részesültünk. Az elvárások egyértelműek és reálisak voltak.”

Sokat köszönhet Csaba atya a csapatsportnak. „Együtt sírtunk és együtt nevettünk a többiekkel. Megláttam, mi a felelősségem a csapat eredményességében, ráéreztem, hogy nekem is maximálisan oda kell tennem magam, küzdenem kell a győzelemért. És megtanultam azt is, hogy az eredményeket közösen érjük el. Testvéries kapcsolat alakult ki közöttünk, a konfliktusokat is jól tudtuk kezelni.”

Természetesnek számított, hogy tiszteletben tartották egymás meggyőződését. „Elfogadtak, ugyanakkor elvárásokat is támasztottak velem szemben. Időnként megkaptam, hogy keresztény létemre nem így kellene viselkednem, de voltak dicsérő visszajelzések is, például amikor azt mondták, látják, a hitem szerint próbálok élni” – emlékszik vissza.

Fejes Csaba atya életében vízválasztó volt a 15. életéve. Porclágyulás alakult ki a térdében, emiatt fél évig nem játszhatott. „Reményvesztettséget éreztem, dühöt és félelmet, hogy vége a karrieremnek. A frusztrációhoz hozzáadódtak még a kamaszkor önértékelési problémái” – írja le akkori helyzetét. Ebben a lelkiállapotban ment el egy pap kérésére a rózsafüzér-társulat imádságára. „Már a második tizednél békét éreztem a szívemben. A külső tényezők szempontjából semmi nem lett jobb, de megnyugodtam. Az imádság kegyelmének tapasztalatát éltem meg. Továbbra sem játszhattam, így elhatároztam,

ha ilyen jó imádkozni, akkor mindennap fogok.

Iskola után, amikor senki nem volt még otthon, elimádkoztam a rózsafüzért. Így foglalt teret Isten az életemben. Fontossá vált számomra a szentmise, az áldozás, a gyónás, mindez belülről alakított. Felszabadító könnyedséget éltem meg. Amikor visszatérhettem a focihoz, ugyanúgy beleadtam magam, mint azelőtt, de már nem volt meg bennem az az elszántság és céltudatosság. Az a gondolat foglalkoztatott, hogy talán papnak kellene mennem. A szüleim észrevették ezt, édesapám leült beszélgetni velem. Azt mondta, döntsek szabadon, de ne feledjem, tizenöt éves vagyok, lehet, hogy csak fellángolás, amit érzek, ne égessek fel magam mögött minden hidat. Legyek nyitott, és végül bárhogyan határozok majd, ők támogatnak. Jó volt megkapni ezt a szabadságot. Közel volt az iskolához az Örökimádás-templom. Kettőkor végeztem, négykor kezdődött az edzés, így a kettő között bejártam imádkozni. Benne volt az imaidő minden napomban. Közben lelkiismeretesen fociztam, de az a plusz, ami ahhoz kell, hogy valaki befusson, már hiányzott belőlem. A célból eszköz lett.” A Fradi játékosa így érettségi után jelentkezett a szemináriumba.

A foci a papságában is tovább kíséri Csaba atyát. A szemináriumban aktív és jó csapat állt össze. „Egyszer megtörtük a görög hegemóniát. (Nem tudom, hogy csinálják, de ők mindig jók.) Az nagy diadal volt.” A papszentelés után bekerült a papi válogatottba, és a szolgálati helyein ministránsokból, illetve apukákból csapatot alakított.

A futball segített, hogy hittanra is behívhassam a fiúkat.”

2013 óta játszik a papi válogatottban, jelenleg ő a szövetségi kapitány. Eddigi legjobb eredményük az Olaszországban megrendezett papi Európa-bajnokságon kivívott negyedik hely. Igazságérzete megkívánja, hogy kitérjen a részletekre is: „Bejutottunk a négyes döntőbe. Az örök győztes lengyelekkel játszottunk, 0 : 0 volt az eredmény a rendes játékidőben, a büntetőkkel 5 : 5 lett az állás. A hatodik lövő felső kapufát rúgott, de bement a gólvonalon belülre, csak a játékvezetők nem látták. Kamerán oldalról vették az osztrákok, ők látták, hogy bent volt, de ha a játékvezetőt meg akarom győzni arról, hogy tévedett, az olyan, mintha egy halat akarnék vízbe fojtani” – meséli, hogyan csúsztak le a döntőről.

Fejes Csaba árnyalja a focistákról elterjedt sztereotip képet. „Négy-öt évesen kezd el egy gyerek edzésre járni, és 18 éves korára válik érett focistává. Egy átlagos fiatal 23–25 évesen kezd rendszeresen dolgozni, ekkorra a focista mögött már 20 év kitartó munka áll. Hamarabb kialakul bennük az önfegyelem, jóval előbb találkoznak krízisekkel, például a gyakori sérülésekkor. Megtanulnak nyilatkozni, jók a nyelvekben is – hangsúlyozza.

Fejes Csaba nemrég került Dorogra, és örömmel kezdte meg a lelkipásztorkodást az új szolgálati helyén. „Szeretném itt is figyelemmel kísérni a futballt, a közösség szempontjából ennek nagy jelentősége van. Már felvettem a kapcsolatot a helyi futballklub elnökével, szurkoltam a Dorog–Gyirmót mérkőzésen, és a klub megajándékozott egy dorogi mezzel – meséli.

Visszatekintve hálás a focista múltjáért, értékesnek tartja, amit azáltal kapott, hogy komolyan vette a sportot. „Sok mindenre ránevelt a foci. Kialakított egy életstílust, és belém égett a csapatjáték szeretete. Önismeretet adott, fegyelmezettséget. Felesleges dolgokért nem engedem, hogy leszívják az energiáimat.

Az összetartás, a felelősség, az egymásért küzdés és az egymásra való odafigyelés nagyon fontos számomra.

Ahogyan is, hogy képes legyek elfogadni, ha máson megy el a meccs, és azt is, ha rajtam. Sok erényben megerősödtem a sportnak köszönhetően. Azt vallom: nem érdekel az eredmény, csak nyerjünk. Egyedül a győzelem elfogadható számomra.”

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 20-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria

Fotó