Nem is én írom a dalokat, inkább kapom – Interjú Nagy Tamás Imrével, a Neonhal együttes énekesével

A Debreceni Református Kollégium múzeumában és újságíróként is dolgozik. Az alagsori szűk próbahelyiségben beszélgetünk. Mondatainak lendületét nehéz írásban visszaadni. Személyisége nemcsak a színpadon, hanem közelről is lehengerlő. 

– Mikor kezdett zenélni? 

– Ha én arra emlékeznék! Még az elmúlt évszázadban, a hetvenes évek végén, karácsonyra kaptam apukámtól egy dobozgitárt. Próbálgatva rájöttem, milyen nehéz játszani rajta, így két évig pihent a sarokban. Pár évvel később megtanultam a legalapvetőbb akkordokat. Néhány osztálytársammal összegyűltünk nálunk iskola után, volt, aki lábasokat ütött, másvalaki egy monofonikus Pille szintetizátoron próbált játszani, én meg gitároztam. Aztán ez elég hamar átlendült tudatos zenélésbe. Egyik barátom a tankcsapdás Lukács Laci, először vele léptünk fel az osztály előtt, tizennégy évesen. Már akkor írtunk saját dalokat. Sok bluest és rock and rollt hallgattunk, Rolling Stonest, Hobo Blues Bandet, a két hitetlen gyerek…

Megalapítottuk a Vörös Kakas nevű zenekart, ami évekig csak próbateremben játszott. 1985 körül álltunk közönség elé. 1989-ben aztán megtört a lendület, mert elvittek minket katonának. 1991-től 1998-ig a Tomi szomorú nevű zenekarban zenéltünk, ami már nem csak Debrecenben volt ismert, turnéztunk többfelé az országban. A kilencvenes években pezsgett a klubélet, aztán az évtized közepétől hanyatlott. Némi csavargás során két évig az Egyesült Államokban éltem, az ottani zenei kánaánban csak zenefogyasztó voltam. Aztán 2004-től jött az Amundsen rocktrió. Közben megnősültem, megszületett a fiam, majd a lányom, s nem sokkal később megtértem, ami alapjaiban változtatta meg az életemet. Elgondolkodtam azon, van-e értelme ezt csinálni, és hosszú töprengés után nekiálltam elkészíteni egy szólóanyagot. Nem is terveztem élő zenekart, csak azt, hogy a dalokat, lemezeket felteszem a netre. Naivan azt reméltem, sokan meghallgatják majd. Így jött létre a Neonhal. Egy producer, zenész barátom segítségével vettem fel számokat. 2015-ben, a második lemez után azt éreztem, hogy élőben jobban lehet kommunikálni a közönséggel. Így aztán 2016 májusától igazi, élő, koncertező zenekarként működik a Neonhal.

– Honnan jött ez a név?

– Az első lemezem, a Galaxis útikalauz poposoknak egy megtérés ívét rajzolta fel. Készítésének fázisai alatt még nem volt neve a produkciónak. Emlékszem, imádkoztam a névért, és egyszer csak beugrott a Neonhal, ami amúgy egy létező állat.

A hal őskeresztény jelkép, a neon pedig Jézus fénymetaforáira utal, a világ világosságára, illetve arra, hogy a lámpás nem elrejteni való, hanem azért van, hogy világítson.

A neon modern fényforrás, és mi máig ható, napjainkban is érvényes üzenetet hirdetünk. A lemez címe pedig a popkultúrára is utal.

– Hogyan változott időközben a zenei személete? 

– Nem tudok kibújni a bőrömből. Blueson, rock and rollon nevelkedtem. Manapság ez már retrónak hat. Hangos gitárok, dobok szólnak, az az élő hangzás, ami ránk jellemző, nem feltétlenül felel meg a mai trendeknek. De nem is akarunk alkalmazkodni. A zenekar indulásakor nem volt könnyű az egyedül felvett számokat komplett zenekarra hangszerelni. Nem is sikerült tökéletesre az akkori produkció, de úgy vélem, hibákkal, egyenetlenségekkel sokkal emberibb egy zenekar hangzása. Mi felnőttként kezeljük a közönséget, és nem a kiszolgálásukra törekszünk. Amit mondunk, azt szerintem értik.

Azért jönnek a koncertre, hogy meghallgassák, miként gondolkodik a világról ez a hívő arc, aki ott énekel.

Mostanában akusztikus koncerteket adunk két gitárral és egy cajunnal (ütőshangszer), mivel éppen nincs basszusgitárosunk. Ez másfajta játékmódot igényel, és sokkal bensőségesebb hangulatot hoz létre. Szeretem a hangos és a visszafogott, finom hangulatok két végletét. Az utóbbinál például kevésbé lehet hibázni, szöveget téveszteni, mert nem lehet elbújni a vastagabb, dübörgő hangzás mögé.  Az egyik legemlékezetesebb koncertünk a 2021-es Csillagponton az este tíz órás, kisszínpados előadás volt, amire már csak egy kemény mag jött el. Ott jól látszott, hogy tudatmódosítók nélkül is lehet bulizni, élvezni a zenét. Éreztük, hogy visszakaptuk az energiát, amit adtunk. 

– Hogyan találkoznak a közönséggel? 

– Fele-fele arányban játszunk világi és szakrális terekben, rockkocsmákban és gyülekezetekben, és kicsit mindenütt más a közönség. A templomba nem tudjuk becsalogatni azt, aki lelkiségben nincs ott, vagy aki nem keres. Alapvetően átitatja a keresztény szemlélet a zenénket, amely erősen szövegcentrikus. Az üzenet hordozóközege a zene. Rengeteg soromban használok fel vendégszövegeket a Bibliából, akár szó szerinti idézeteket is. Aki ismeri a Szentírást, az nyilván máshogyan értelmezi a szöveget, máshogyan érti azt, amiről énekelek. Egy rockkocsmabeli koncert szünetében egyszer rá is kérdeztek, hogy ezek a dalok tényleg arról szólnak-e, amire gondolnak. Ilyenkor az ember örül, hogy beindított valamit. Meglepő, hogy semmiféle ellenérzést nem tapasztalunk emiatt azoktól, akik akár ateistaként ülnek ott a koncertünkön.

Sokkal nyitottabbak az emberek, mint gondolnánk. Mi pedig valamiféle hidat próbálunk verni.

A hívőkben gyakran ott van, hogy mi vagyunk az egyik oldalon, s nekünk, akik megtértünk, jó dolgunk van, és mutogatunk a másik oldalra. Pont ezt kellene elkerülni. Nehéz, de nagy szeretettel kellene hozzáállnunk azokhoz az embertársainkhoz, akik még nem találták meg Istent, vagy éppen máshol kutakodnak. Úgy kellene viszonyulnunk hozzájuk, ahogyan annak idején Jézus tette. Ő a példa, nem mehetünk más után.

– A rock and roll életérzés alapvetően a földi örömöket hangsúlyozza. Hogyan fér össze ez a stílus a bibliai üzenettel?

– Mint említettem, a zene a hordozóközeg. Ezt a talentumot kaptuk a zenekarral, ezzel tudjuk a legkönnyebben kifejezni magunkat. Nem érzem ördögtől valónak, hogy lefogok egy A-dúrt, vagy hogy gerjed a gitár, hiszen a dalszövegeink teljesen más nyomvonalon haladnak, mint a hagyományos rock-klisékkel operáló számoké.  A protestáns körökben egy ideig tiltott orgona is csak bekerült a templomainkba. A hordozóközeg igazából mellékes, persze nem nekünk, akik nagy örömmel játsszuk. Amikor megtértem, minden világi zenétől elfordultam, s mióta erősödöm a hitben – legalábbis bízom benne –, azóta csak azt a zenét nem hallgatom meg, amit nagyon rossznak, egészen pontosan rossz irányba vivőnek érzek. Nyitott vagyok minden újdonságra és – kis túlzással – naponta fedezek fel izgalmas bandákat mindenféle netes zenei felületeken.

– Hogyan születik egy dal? 

– Nem is én írom a dalokat, hanem inkább kapom őket.

Hiszek az isteni szikrában, a pillanatban, amikor jön a megmagyarázhatatlan ihlet.

Többnyire egy dallam, egy akkordmenet után hamar beugrik egy szó, egy-egy sor, ami köré felépül aztán az egész. Van is egy ilyen számunk, A dal írja önmagát című, amely nagyjából tizenöt perc alatt meglett. Telefonra jegyzetelek, arra rögzítem a zenei ötleteket, és kis cetlikre gyűjtöm a sorfoszlányokat a farzsebemben. Az első vázlatokat a kidolgozás során persze stilizálni kell. Érdekes, hogy honnan jön az inspiráció. Átszűrődnek bibliai képek, hiszen az, hogy az ember forgatja a Bibliát, áthatja a mindennapjait. Kicsit fellengzős missziónak nevezni ezt, mert mindenben az egyszerűségre törekszem. Az a jó, ha a szöveg nem szájbarágós, de Istenre mutat. Néha persze, ha a kibomló dal úgy kívánja, akár közvetlenül is. Szeretném, ha az emberek legalább elgondolkodnának a dalaink nyomán. Egyszer egy lelkész ismerősöm lelkesedett, hogy milyen sok embert el lehet érni a dalokon keresztül. Amikor erre azt feleltem, hogy nekem meg egy jó prédikáció inspiráló, azt mondta, ne becsüljem le a szövegeimet, lehet, hogy valakiben pont ezek indítanak el valamit. Nem figyelem görcsösen, hogy milyen missziója van egy-egy dalunknak, a hitet nem erőltethetjük rá senkire. Isten tesz felénk lépéseket, de nekünk kell kimondanunk a döntő szót, hogy Uram, rendelkezz velem. 

– Sok szövegben említik az életmódváltást és a végítéletet. Tudatosan emelik ki ezeket a nem hívők figyelmeztetésére?

– A megtéréskor az ember gondolkodása alapvetően változik meg. Nem vagyok hurráoptimista keresztény, talán még a régi életemből maradt meg, hogy a keresztény életnek nem – vagy nem mindig – a rózsaszín oldalát látom. Még nekünk, hívőknek is ijesztő az ítélet, hiszen ragaszkodunk dolgokhoz a földi létből, holott tudjuk, hogy valami elképzelhetetlenül nagy jó vár ránk, és az itteni életünk csak egy állomás. Akkor hogyan gondolkodhat az, aki nem hisz? A reményt akarjuk felvillantani, de nem tudom, nem akarom csillogó cukorkáspapírba csomagolni az üzenetet. Prédikációból is jobban szeretem azt, ami őszinte, helyenként akár ostorozó. Lássuk be, hajlamosak vagyunk belesüppedni a kényelmes kereszténységbe, hiszen mi itt szabadon gyakorolhatjuk a hitünket. Ebből kellene felrázni a hittársainkat is, hogy ne vegyük mindezt természetesnek. 

– Készül új lemez? 

– Zenésztársaimmal, Györki Szilvia dobossal és Keveházi Tamás gitárossal összeraktunk tíz dalt, mióta basszusgitáros nélkül vagyunk. A tervek szerint a nyár végén, ősz elején rögzítjük, és valamikor decemberben várható a netes megjelenés. Az eddigiekhez hasonlóan a keresztény üzenet mellett lesz bennük egyfajta reflektálás is a világban zajló folyamatokra.

Szerző: Kovács Gergely

Fotó: Jakkel Rudolf, Molnár Péter

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.