Nem kell elnézést kérned, hogy meg fogod szúrni az ellenfeled – Interjú Dejcsics Konráddal

– Egy vívó százat csinál? Pannonhalma sorra hozza el az érmeket a diákolimpiákról. Hogyan került be az iskola életébe a vívás?

– Történelmi előzménye van ennek. 1939-ben indult az első tanév a gimnáziumban. Fényképek bizonyítják, hogy a testnevelés keretében már akkor is vívtak a bencés diákok. Két szerzetes is volt a vívók között: Pálmai Godofréd és Szennay András főapát. 2006-ban kezdtük föleleveníteni ezt a hagyományt. Csodálatos időszak volt. Idén szeptemberben lesz tizenöt éve, hogy újrakezdtük a vívásoktatást az iskolában. Az akkori igazgató, Hardi Titusz atya elé tártam a kérésemet, és azonnal igent mondott. Ez volt a válasza: Csináld, támogatlak.

A testnevelő kollégák által kialakított, már meglévő oktatási rendszer volt annyira rugalmas, hogy be tudta fogadni ezt az új kezdeményezést.

Eleinte az edzések előtt minden alkalommal ki kellett ürítenünk egy osztálytermet, és darabonként szedtük össze a vívófelszerelést is. Hamarosan azonban segítséget kaptunk a győri vívóktól, így szinte egyik pillanatról a másikra sikerült felszerelkeznünk. Akkoriban mintegy húsz diák járt az edzésekre, most nyolcvan, a hetedikesek pedig órarendi keretben, bontott csoportokban, heti két órában vívnak. A főapátság fenntartásában működő más iskolákban is bevezettük a vívást. 2014-től erősít bennünket Polgár Pál, a Magyar Vívó Szövetség korábbi főtitkára. Ő lett a vívómesterünk, és nagy lendületet adott mindannyiunknak, nem csak a gyerekeknek. A szerzetesek életében is jelentős változás állt be: Pali bácsi hatására többen elkezdtek rendszeresen futni, ma már tízen vagyunk.

–  A Tenkes kapitányának vagy Obi-Wan Kenobinak köszönhető a pannonhalmi vívóélet?  

– Édesapámnak és édesanyám egy munkatársa fiának. A családunk sokat tett a sportpályafutásomért. Édesapám életéhez hozzátartozott a mozgás, birkózó volt és karatézott. A családunk sokat biciklizett.  Egyszer meglátogattuk azt az ismerős fiút, aki vívó volt a Szombathelyi Haladásban. Láttuk a fegyverét, a felszerelését és az érmeit. Ez annyira megragadott, hogy tízéves koromban én is vívni kezdtem. Addig atletizáltam, futottam és távolugró voltam. A gimnáziumot a győri bencéseknél végeztem, ott nem foglalkoztam a vívással, de

éjszakánként gyakran álmodtam, hogy vívok.

Az egyetemen aztán újrakezdtem, és ma is hozzátartozik az életemhez ez a sportág, bár több időt töltök a futással. De álmomban ma is sokszor látom magam vívni.  

– Mi fogta meg ebben a sportágban és miért szereti ma is?

– A vívás gondolkodó sport. Tisztában vagy azzal, hogy mit tudsz? Képes vagy előre látni, túl tudsz járni a másik eszén? Hogy a tested mire képes, milyenek a reflexeid, milyen a formaérzéked, mennyire vagy laza – ezek adottságok, amelyeken lehet javítani. Ám a vívás komplex gondolkodás is és játék az ellenféllel. Parád, riposzt – védés és visszatámadás. Megfogom a másik pengéjét és visszaszúrok. Fontos az is, hogy meg kell tanulnunk kikapcsolni a reflexeinket. Például azt az ösztönös reakciót, hogy ha valaki közelít felém, és meg akar szúrni, akkor automatikusan hátralépek.  A vívás megtanít arra, hogy ha támadnak, előre is léphetek. Vagy ott van egy másik reflex: ha közelít felém a penge, ráhúzom a kezemet. Pedig valójában úgy is háríthatok, hogy a pengém először az ellentétes irányba indul el; ez a körhárítás, ami nagyon hatékony. Ezeknek a természetessel ellentétes mozgásoknak számomra van egy bizonyos természetfeletti tartalmuk. Ha kikapcsoljuk az ösztönös védekező mechanizmusainkat, többre leszünk képesek.

Az élet más területein is érdemes átgondolnunk a menekülőútjainkat, így meg tudunk nyílni más, nagyobb összefüggések előtt.  Szerintem ez az igazán izgalmas ebben a sportban.

– De azért le kell győzni a másikat.

– Így van. A félelem nem előny ebben a sportágban. Céltudatosság és jó adag önérvényesítés is kell ahhoz, hogy valaki jó vívó legyen. A mesterünk azt szokta mondani, a pannonhalmi diákok olyan jól neveltek, hogy előre bocsánatot kérnek az ellenféltől, amiért meg fogják szúrni. De a jó vívók megszúrják. A vívás nekem leginkább játék. Játszom a fejemben mindazzal, amit megtanultam. Merem-e kombinálni, szokatlan lépésekben alkalmazni, amit tudok? Találékony, kreatív és szabad vagyok-e? És képes vagyok-e túllépni a megtanultak határán? Számomra ez az, ami izgalmas.

– Mi a legnehezebb a vívásban?

– Talán az, hogy nagyon jelen kell lenni minden pillanatban, és nem csak testben. Koncentrált figyelemre van szükség, különben könnyen elveszíti az ember az asszót. A gyerekeknél gyakran tapasztalom, hogy fellépnek a pástra, de fejben nincsenek ott, és az első öt szúrást úgy bekapják, hogy azt sem tudják, hol vannak. Azt is meg kell tanulni, hogy bár a félelem, az izgulás, a megfelelési vágy és a teljesítményvágy képes az embernek erőt adni, mégis ki kell zárni vívás közben, mert akadályoz.

Az Istennel való viszonyunkban is ott van a megfelelésvágyunk, és nagyon hozzánk tartoznak a szorongásaink is, de akadályozhatnak bennünket abban, hogy valóban találkozzunk Istennel.

Ezeket nem elfojtani vagy legyűrni kell, hanem tudomásul venni, megengedni és elengedni. Az összpontosítást igénylő sportok, mint amilyen a vívás, arra mutatnak példát, hogyan lehet mindezt, még a félelmet is, elengedni egy adott pillanatban. Aki igazán tehetséges, az felszabadul, és élvezi is a játékot.

– Egy vívóteremben sokszor parázs hangulat uralkodik, és néhány szúrás után nemritkán már erőből megy a küzdelem.

– Bennem olykor a kudarc érzése tör fel, de ezt éppen úgy el kell engedni, mint az indulatot. Mesélnek nagy kardozókról, akik úgy tudtak egy utolsót vágni az ellenfelükre, hogy piros csík maradt a hátukon. Ezek nem szép történetek.

Az asszó előtt köszönünk egymásnak, és az asszó után kezet kell fogni az ellenféllel, bármi történt is. Ebben is nagyon hasonlít a vívás az életre.

Vannak bennünk indulatok, de hogy mit kezdünk velük, az rajtunk múlik, a mi döntésünk. Ha haragos vagyok vagy indulatos, akkor is ott állok a cselekvés kapujában. A felelősségemhez és az emberi méltóságomhoz hozzátartozik, hogy nem lépek át egy bizonyos határon. A sportban is így van, ez a fair play.

– Mennyire eredményes a vívópályafutása?

– Nem voltak kiemelkedő eredményeim. Szerencsére a vívás olyan sportág, amelyben mindenki megtalálja a saját versenyét, amit megnyer. Nem voltam jó versenyző típus. Mindig nagy kudarcnak éltem meg, ha nem én nyertem, de hogy abbahagyjam, az meg sem fordult a fejemben. Egy-egy elvesztett mérkőzés után le kellett ülnöm, és csendben dolgoznom a vereséggel. Nagy belső utat kellett bejárnom, míg megtanultam, hogy

egy vereségben nem az életem ment tönkre, nem az értékességem kérdőjeleződött meg, pusztán annyi történt, hogy nem sikerült jó eredményt elérnem.

Valaki ezt könnyebben bírja, más kevésbé. Nekem nehezen ment. 

– Hogyan gondolkodnak az iskolában az élsportról?

– Ezen a téren hajthatatlan vagyok. A vívásban a versenysportot támogatom, hiszen ez egy olyan sportág, ami versenyrendszerben működik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a pannonhalmi vívók jó eredményeket érnek el a magyar versenyeken.  Az iskolai sportolásban persze azért ott van a könnyedség is. Inspirálni, bátorítani, támogatni szeretnénk a gyerekeket, másfelől pedig felfedezni, hogy kinek hol vannak a határait. Ez egy nagyon izgalmas dolog. Úgy gondolom, hogy

a túlzott elvárásoknak és a kényszernek nincs helye Pannonhalmán. Azt szeretnénk, hogy mindenki megtalálhassa a maga útját a vívásban.

– Milyen érzés, és mit ad hozzá az életükhöz az, hogy közösségben sportolnak?

– Mi, szerzetesek futunk és kondizunk is együtt. Brúnó testvér a Testnevelési Egyetemen végzett, és a szerzeteseknek is tart edzést. A sport olyan nyelv, amelynek segítségével a nagyon különböző élethelyzetekben lévő emberek is megérthetik egymást. Kiemelkedő vívóink otthonos helynek tekintik Pannonhalmát. Járt itt Szász Emese, Mohamed Aida, Szilágyi Áron. Ultrafutóink is már ötödik alkalommal jönnek el hozzánk.

Pannonhalma egyik küldetése éppen az, hogy híd legyen az emberek között. A sportolókkal hihetetlenül izgalmas párbeszédet tudunk folytatni.

Évről évre visszatérnek hozzánk olyan emberek is, akik nem járnak templomba, és korábban soha nem voltak még kolostorban. Nálunk részt vesznek a liturgián, és boldogok, amikor hallják, hogy a misén imádkozunk értük. Nem győzünk válaszolni a kérdéseikre, amelyek az életünket firtatják. Mi, szerzetesek is mindig nagyon várjuk azokat az alkalmakat, amikor ritkán látott sportoló barátaikkal találkozhatunk, beszélgethetünk. A világnak egészen más szegletében élünk, de közös nyelvet jelent számunkra a sport, a közös izzadás. Mi, szerzetesek kinyílunk az ő életük valóságára, és a mi életünk is érdekessé válik számukra.

Polgár Pali bácsi a vasárnap reggeli vigíliára is elviszi a futókat, mondván: ha meg akarod érteni Pannonhalmát, akkor ott kell lenned az imán a szerzetesközösséggel. Felkínálom neked az életformámat, és ha látsz benne fantáziát, akkor gyere közelebb, és ismerd meg jobban. A közösség ugyanakkor a túlzásoktól is megóv.  Amikor maratonra készültem, Hugó perjel atya egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Jó lesz, ha meglesz ez a verseny, mert a többiek kicsit keveset látnak.” Ez a néhány szó elég volt ahhoz, hogy megértsem, hol van a helye az életemben a sportnak, az edzésnek, és hol a közösségnek, az istenszolgálatnak. Akkoriban időt kellett találnom a versenyre készülésre, és ez kicsit átrendezte a szerzetesi életemet. Értékes volt számomra ez a visszajelzés, amelynek hatására világossá vált bennem, hogy ez az életforma egy cél eléréséig fenntartható, de utána nem.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 9-i számában jelent meg.