Nem kiszolgálóeszköz – Dobos Evelin filmes világa

A színésznővel a koreai filmművészetről, a képekkel történő filmes és közösségi médiás kommunikációról, a legbelső gondolatok kitárásáról is beszélgettünk, és közben azt is megtudtuk, hogy a kínai közönség miért „dobta le miatta az ékszíjat”.

– A fesztiválsikerek után szeptember 12-én került a hazai mozikba a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című egész estés, fekete-fehér életrajzi játékfilm, amely Michael Curtiz, vagyis Kertész Mihály Oscar-díjas magyar származású amerikai filmrendezőről szól. Ön a rendező Kitty nevű lányát alakítja benne. Hogy érzi magát mostanában?

– Nagyon jól, nem is lehetnék boldogabb, hiszen a Curtiz a közelmúltban országos moziforgalmazásba került, rengeteg városban vetítik. Számtalan közönségtalálkozón jártam, amelyeken nagyon színvonalas kérdéseket kaptam. Tehát, úgy érzem, beérett a sokévi munkánk.

– Miként érintik a sikerek, amelyek elsősorban Nemes Jeles László Napszállta című, a századelőn játszódó filmjében, valamint a Topolánszky Tamás Yvan által rendezett Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című, a második világháború idején játszódó biopicben megformált szerepeiért találta meg?

– Az utóbbi filmet rengeteg helyen bemutatták, s ezáltal én is eljutottam a világ számos országába. Egy éve jártunk a montreali filmfesztiválon, ahol fődíjat kapott, de ott lehettem a torontói bemutatón is. Ha jól emlékszem, a kanadai várost Peking, majd Washington követte, aztán ismét Toronto.

– Számtalan fesztiválszereplésre elkísérte az alkotást. Montrealban nem csupán részt vett a bemutatón, hanem riportot készített a közmédia műsorának. Melyik fesztiválút volt a legemlékezetesebb?

– Valóban sokfelé jártam a két film miatt. A montreali mustra volt életem első A-kategóriás filmfesztiválja, ahonnan másnap repültem a világ egyik legrangosabb szemléjére, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra. Mégis úgy gondolom, hogy a legnagyobb élményt Peking jelentette. Torontóban és Montrealban azt éreztem, hogy nagyon tudnék ezeken a barátságos helyszíneken élni, Peking viszont igazi „kultúrsokk” volt számomra. Tavasszal két hetet töltöttem ott, ezt megelőzően még nem jártam Kínában. Persze vannak elképzeléseink arról, hogy milyen lehet ez a hatalmas kelet-ázsiai ország, de igazából nehéz felkészülni rá. Kínán belül huszonhárom tartomány, öt autonóm jogállású terület található, ezek egytől egyig önálló kis világok a földkerekség legnagyobb országában. Pekingben elsősorban filmesekkel ismerkedtem meg, ők meséltek arról, hogy az egyes tartományokban miként változnak a természeti adottságok, hogy régiónként mennyire eltérő a konyha és a nyelv. Pekinget persze nem lehetne klasszikus szépségnek leírni: szürke, szocialista város. Egyébként a városkép a szó minden értelmében szürke. Amikor kint jártam, a szmog nem volt elviselhetetlen, de a helyiek elmondták, többször volt már olyan, hogy a légszennyezettség miatt a füstködben húsz méter volt a látótávolság. Elmentem Tiencsinbe, kipróbáltam a két város közötti nagysebességű vonatot: átlagosan háromszáz kilométeres sebességgel száguldottunk, húsz perc alatt már százötven kilométerrel odébb voltunk. Nem tudtam elég videót készíteni, mert mire igazán belelendültem, megérkeztünk, és le kellett szállnunk! (Nevet.) A kínaiak végtelenül kedvesek, az utcán sokan megnéztek és megszólítottak. Mindenki fotózkodni akart velem, elvégre európai vagyok, világos a hajam, a szemem pedig kék. Magától értetődik, hogy ettől ledobták az ékszíjat. Buslig Szonja kulturális attasé és a családja befogadott magukhoz: programokra hívott, elkísért a Nagy Falhoz. Mellesleg náluk töltöttem a húsvétvasárnapot. Nem mindennapi élmény a világ másik végén, egy idegen kultúrában húsvéti füstölt sonkát és hímes tojást látni. 

– A 9. Pekingi Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be a Napszállta című filmet, amellyel Nemes Jeles László kiérdemelte a legjobb rendezőnek járó elismerést. A Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című filmet a mustra panoráma szekciójában vetítették. Milyen kapcsolódási pontokat talált az ázsiai közönség a két európai-amerikai témájú kosztümös filmdrámához?

– Imádom az ázsiai filmeket, rajongok a koreai filmekért. Az ázsiai filmkultúra képviselői olyan filmnyelvet beszélnek, amit senki sehol máshol. A filmről alkotott képük annyira sajátos, hogy egyszerűen nem lehet más kultúráéhoz hasonlítani. Úgy szeretem, hogy nem művészieskednek! Legyen szó krimiről, horrorról vagy vígjátékról, alapvetően nem dialógusokból, hanem képekből bomlik ki a cselekmény. Totált mutatnak, demerung van, nincs párbeszéd, mégis mindent értünk. Nagyon okosak. Az ázsiai filmek gyönyörűek, gyönyörűek! A Kertész Mihályról szóló filmünk fekete-fehér, mellesleg Hollywood aranykorába viszi a nézőt, ráadásul magyar vonatkozású, hiszen Kertész az Osztrák‒Magyar Monarchia Budapestjén, magyar zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, s csak az 1920-as években emigrált Ausztriába, majd az Egyesült Államokba. E sarokpontok miatt tartottam tőle, miként veszi be ezt a filmet a kintiek gyomra. A Q&A (kérdezz-felelek beszélgetés – M. M.) döbbentett rá, hogy teljesen felesleges volt minden aggodalmam. Rajongtak a filmért. Zavarba ejtő volt, hogy jobbnál jobb kérdésekkel bombáztak. Nagyon asszociatív kérdéseket tettek fel, nem győztem jegyzetelni Topolánszky Tamásnak, a rendezőnek, illetve a házastársának, Sümeghy Claudiának, a producernek. Megtapasztaltam azt a kínai sajátosságot is, amelyet rajongásnak hívnak. Egy csapásra hirtelen nem is tudom hány, de legalább száz új rajongóm lett. Jó érzés volt ebben a szeretetben fürödni, az érdeklődésük középpontjában állni. Mindezt a végtelenül jó érzést, amelyet életem végéig nem felejtek el, egy közel hatvan éve halott magyarnak köszönhetem. 

– Milyen mértékű rajongással találkozott?

– Sok művészt nagyon nagyra tartok, mégis sajátosan állok a rajongáshoz mint témakörhöz. A kérdések mellett leginkább azt tapasztaltam, hogy százával megugrott a követőim száma az Instagramon.

– Hektikusan, de többnyire aktívan posztol ezen a közösségi médiafelületen, ahol mintegy ötezren követik érdekesebb napjainak eseményeit. Mégsem klasszikus Insta-felhasználó. Miért nem?

– Kezdjük ott, hogy az Instagram egyértelműbb célt szolgál, mint „nagy testvére”, a Facebook. Ott ismerősnek jelölhetsz embereket, itt viszont követhetsz másokat anélkül, hogy bármiféle ismeretségi viszonyban kellene lenned velük. Nagyon szeretem a mémeket, kifejezőnek tartom őket, a legjobban sikerültek képesek feldobni a napomat. Biztos vagyok abban, hogy szinte mindenki látott már tökéletes mémet, ami pont olyannak mutatja azt a bizonyos élethelyzetet, amiben benne vagyunk, amilyen, és pont annyi szóból áll, amennyi kell hozzá. Ilyenkor úgy érzem, más is átéli azt, amit én. Van egy nagy kedvencem. Egy ránézésre féléves kisgyerek ül a kanapén, fásultan néz maga elé, alatta pedig a szöveg: „Amikor nagyon rossz napod volt, de nem tudod elmondani senkinek, mert még nem tudsz beszélni.” Egyébként képekben szeretek kommunikálni, nem vagyok az a le- vagy kiírós fajta. Világéletemben félénk voltam az ilyen megnyilatkozásokban. Kitegyem, ne tegyem ki, ez mindig zavarba ejtett a Facebookon. Miért akarnám félig idegenekkel megosztani a legbelső gondolataimat, kérdeztem magamtól sokszor. Ugyanakkor emlékszem, amikor az iWiW-ről átváltottunk a Facebookra, nem volt még privát üzenet, hanem egymás falára írtunk: „Holnap a második óra elmarad.” „Bogi, holnap hozd már be a tornazsákomat!” Meg hasonló gimnáziumi élet-halál információkat.

Visszatérve az Instára, megértem, ha valakinek fura, hogy rapszodikusan használom, de nem kiszolgálóeszköz vagyok. A profilom az online, publikus emlékkönyvem. Nem osztok meg rajta mindent. Ellenben rengeteg kajaposztot teszek ki, így volt ez akkor is, amikor Pekingben jártam. Azokat a tartalmakat nagyon szerették. Sok lány akkoriban rám írt, hogy nem is látszik rajtam, mennyit eszem, és kérték, áruljam el, mi a titkom. Biztos van benne egyfajta alkati adottság is, de emellett rendszeresen edzek. Az edzésről viszont soha nem teszek ki képet. Ha orvoshoz megyek, akkor sem fényképezek. Zamárdiban augusztus végén megjártam az ügyeletet, órákig várakoztam, és kértem az orvost, hogy írjon fel valami antibiotikumot, mert most éppen nincs nálam gyógyszer, pedig égető szükségem lenne rá. Meg sem fordult a fejemben, hogy képet készítsek ebben a szituációban. A való életben és a virtuális térben sem másnak, hanem magamnak szeretnék megfelelni.

– Meglátásom szerint bizonyos mértékben mindenki vágyik arra, hogy felismerjék és megállítsák az utcán, ugyanakkor Sofia Coppola filmje, a Valahol megmutatja a hírnév nehezen elviselhető árnyoldalait is. Sztáralkatnak tartja magát?

– Már miért vágyna mindenki arra, hogy sztár legyen? Én nem igazán vágyom erre, de a figyelem, az elém táruló lehetőségek nagyon jólesnek. Lehet, később őrültségnek fogom tartani az itt elmondottakat, akkor majd revideálom az álláspontomat. Mindenesetre jó munkákban szeretnék részt venni, ez érdekel, nem a felhajtás. A nyár végén nyolc napot a barátaimmal töltöttem a Balatonnál, összevissza mászkáltunk a környéken. Egyszer, miközben a vízben pancsoltunk, odajött hozzám egy lány, és nagyon kedvesen elmondta, miért kedvel. Zavarba hozott, de jól el vagyok az ilyen történésekkel. Ugyanakkor a balatoni éjszakában kipécézett magának egy vadidegen férfi. Három barát ül egy asztalnál, meghitten csevegünk. Erre odalép hozzám egy idegen, leül mellénk, észre sem veszi, hogy egy idő után kellemetlen a beszélgetés. A barátaim egy bizonyos pont után megunták, erélyesen kérték, hogy távozzon. Én viszont kedvesen érzékeltettem vele ugyanezt, erre elment. Ez a kis intermezzo elgondolkodtatott azon, mi a különbség az indulat és béketűrés között. Nyilván a barátaim sem tromfolták le, de én udvariasabban is elértem ugyanazt, amit ők, csak nekem három perccel több időbe telt. Néha odajönnek hozzám ismeretlenek, és elmondják, hogy az Egynyári kaland milyen sokat jelentett nekik vizsgaidőszakban, hogy egyik-másik munkám kihúzta őket a pácból. Ezek nagyon jóleső visszajelzések. Mégis úgy érzem, mindig a nulláról kell kezdenem. Ez alatt azt értem: teljesen mindegy, hogy mi hogyan sikerült korábban, mert minden alkalommal ott lebeg a fejem felett Damoklész kardja. Mellesleg senkit sem akarok megbántani, nem szeretném, ha a pincér felsóhajtana a távozásom után. Vagy elküldene melegebb éghajlatra. Én csalódtam már olyan művészekben, akikért korábban rajongtam.

– Szégyellős?

– A Napszállta castingja során, az egyik fordulóban verset kellett volna szavalnom, de az  inamba szállt a bátorság. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy a film és a média nem az a szakma, ahol ez belefér. Bizonyos szempontból szégyenlős vagyok, de ezt le kell győzni. A fotózást sem viselem túl jól, például azt, hogy most képek készülnek rólam ehhez az interjúhoz, pedig viszonylag sokat aludtam, talán normálisan fel is vagyok öltözve, sminkeltem is. Mások viszont fesztelenül odaverik magukat a korláthoz, mosolyognak jobbra, balra. 

– Milyen karakter Kitty, a legendás filmrendező lánya, akit Ön alakít a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című filmben?

– Talpraesett, kitartó, határozott. Az apja fiatalon hátat fordított neki és az édesanyjának. Magyarországról ugyan elköltöztette őket, de nem tartotta velük a kapcsolatot. Az én életemben is nagyon hasonló a helyzet apafronton. A sírás, amit a forgatáson hozni kellett, szívből jött.

– Kertész Mihály autokrata filmrendező volt: megalázóan bánt a stábtagokkal, semmibe vette a színészek kéréseit, tárgyiasította a nőket, közülük sokkal viszonya is volt. Nehéz mai szemmel megítélni a személyiségét?

– Meghatározó alkotó volt, ez a mából nézve is látszik. „A legnagyobb rendező, akiről soha nem hallottál.” Steven Spielberg egyszer így jellemezte. Ez mindent elárul arról, hogy milyen keveset tudunk erről a nagyágyúról, aki tulajdonképpen iparos módjára gyártotta a filmeket Magyarországon, Ausztriában. Mert aktív volt már a némafilmes korszakban is, hát még a régi Hollywoodban. Százhetvennyolc filmet forgatott, gyakorlatilag pénteken befejezte az egyiket, hétfőn pedig már kezdett egy másikat. Sok városi legenda terjed arról, milyen volt a kapcsolata a különböző részlegekkel, milyen keményen bánt a színészeivel, hogy számára a film volt az első, nem simogatta a stábtagok lelkét. Nem volt konfliktuskerülő. Nagyon rosszul beszélt angolul, és ez a filmünkben szellemesen jelenik meg. Hiszek a „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” létjogosultságában, ugyanakkor beszédes, hogy az egész világ ezzel a nehéz természetű alakkal akart dolgozni. Csak Errol Flynnel tizenegy filmet készített – mondanom sem kell, hogy életük végén alaposan összevesztek.

– A film megidézi az 1940-es évek filmnyelvét: fekete-fehér, a Birdman (A mellőzés meglepő ereje) operatőri munkájára emlékeztető hosszú snittek vannak benne, egyes jelenetekben gomolyog a cigarettafüst. Vonzódik az ó-hollywoodi mítoszhoz?

– Letűnt kor gyermeke vagyok, ezt már a beszélgetésünk tárgyát képező két film előtt is így gondoltam. Végtelenül vonz ez a régi világ, a sajátos miliő. Szerintem a leghálásabb színészi feladat az időutazás.

– Kik azok a klasszikus női filmsztárok, akik inspirációt jelentenek önnek?

– Elsősorban Lauren Bacall. Ez az amerikai díva karakán, karizmatikus nő volt, akinek ahhoz, hogy hatást váltson ki, nem is kellett megszólalnia. Ma is vannak ilyen alkatú és képességű női színészek, a magyarok közül Kerekes Vica nevét említhetném. De egy hatvan-hetven évvel ezelőtt készült filmet nézni mégiscsak más. Olyan sajátos misztikum lengi körül az akkori filmeket, ami semmihez sem fogható.

– Vevő ma erre a közönség?

– Úgy látom, igen. Nem titok, hogy a mi filmünk elsősorban egy bizonyos szubkultúrát szólít meg, de őszintén mondom, nekem sokat jelent, ha értő közönség elé kerül a munkánk.

Fotó: Lambert Attila  

Mészáros Márton

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. október 6-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.