Nem kölcsönbe kaptuk az isteni fényt – Krisztus feltámadásának misztériuma a Magyarság Házában

Kilenc művész kilenc festménye – kilenc látomás, amelyekkel először Budapesten, a Magyarság Háza Galériájának látogatói találkozhatnak 2024 márciusa és májusa között.

A kiállításmegnyitót közvetlenül megelőző hónapokban készült képek egyetlen témát járnak körül: Krisztus feltámadásának misztériumát.

Vajon hogyan hat ez a történelemben példa nélkül álló esemény a Kárpát-medence és a diaszpóra kortárs magyar képzőművészeire? Miként próbálják megragadni, érzékelhetővé tenni az elképzelhetetlent?

A Magyarság Háza Galériája nagy sikerű Krisztus-kiállításának második részében Ádám Attila (Horvátország), Baraté Ágnes (Németország), Gagyi Botond (Románia), Herman László (Szlovénia), Kalitics Erika (Ukrajna), Kovács Pécskai Emese (Szerbia), Pesti Emma (Szerbia), Szabó Márta (Szlovákia), Szabó Ottó (Szlovákia) olaj és akril technikával készült, időtlen és időn túli monumentális vásznai választ adnak ezekre a kérdésekre.

A felsorolt művészek közül heten kiállítottak a Krisztus születésének misztériuma című tárlaton is. A szakrális csoport most két művésszel, Ádám Attilával (Horvátország) és Szabó Ottóval (Szlovákia) bővült.

A megjelenteket Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója köszöntötte. Idézett Isten szolgája Márton Áron egykori gyulafehérvári püspök 1946-ban írt körleveléből: „A tömeg nem azonos a néppel. A nép saját erejéből él és cselekszik, a tömegeket kívülről mozgatják. A népet a meggyőződéses és felelősségük tudatában lévő személyek alkotják, a tömeget úgy terelik össze eléjük az emberek. A nép, mely méltó e névre, megfontoltan és közös elhatározás alapján cselekszik, a tömegek úgynevezett szava és akarata azonban szinte lélektani szükségszerűséggel egy ember vagy irány szava és akarata. A nép, mely méltó e névre, maga határozza meg a magatartását; a tömeg odamozdul, ahová az ösztöne vagy ügyes emberek hajtják. Ugyanaz a tömeg ösztönére hallgatva virágvasárnap Hozsannát, a közéje dobott jelszavak hatása alatt nagypénteken „Feszítsd meg!”-et kiáltott… a világ rendezése még nincs befejezve. Az Új Európa körvonalai is még elmosódottak.

Minket pedig a vihar nagyon megtépett…

Maradék erőnkből újabb kalandokra és könnyelmű kísérletezésekre már nem telik. Hogy a népünk számára tervezett társadalmi rend a történelem erőpróbáit és esetleges viharait kibírja, az igazság szikráján és erkölccsel cementezett alapot kell az épület alá vetnünk.”

Csibi Krisztina megdöbbentőnek nevezte Márton Áron csaknem nyolcvan esztendővel ezelőtt mondott szavainak aktualitását. Milyen egyszerűnek hangzik – igazság és erkölcs –, mégis milyen sok erőfeszítést kíván tőlünk az elérése, de már a megközelítése is, akár az egyiknek, akár a másiknak, a kettőnek együtt meg kiváltképp – hangsúlyozta a kulturális intézmény igazgatója. – Van azonban valaki, aki sokak számára jelent kapaszkodót ma is, „a 21. század közepe felé tartó, gyakran szétesettnek, reménytelennek tűnő világunkban: Jézus Krisztus”.

Ám ez a kiállítás nemcsak a hívőknek, a Krisztus-hívőknek szól, hanem azoknak is, akik „csupán” azért jönnek el ide, hogy megismerkedjenek a kiállított, külhonban élő magyar művészek alkotásaival – tette hozzá Csibi Krisztina.

Elmondta: a tárlat arculata Kiss Beatrix (Trixi) látványtervező munkáját dicséri ezúttal is, csakúgy, mint a Krisztus-kiállítás első részénél.

A kiállítás katalógusát, egy díszes albumot Somodi András grafikusművész tervezte; a címlapon olvasható a Krisztus-kiállítás ötletgazdája, Matúz Gábor néhány mondata, mely összefoglalja, kiknek ajánlják a tárlatot: „Azoknak, akik hisznek. Azoknak, akik nem hisznek. Azoknak, akik szeretnek. Azoknak, akik gyűlölnek. Mindenkinek, aki szeretetre vágyik”  – vagyis: mindenkinek.

A kiállítást a Vajdaságban élő Sándor Laura esztéta nyitotta meg. A művészet és transzcendencia kapcsolatát elemezve Hermann Hessét idézte. A német író és festő szerint

a művészet jelentése és lényege, hogy minden dolog mögött megmutassuk Istent.

Ebben a definícióban például a transzcendencia és a művészet szinte teljesen eggyé válik. Ha össze akarjuk hasonlítani, akkor a művészet és a vallásos kultúra – az Amerikában született, Angliában letelepedett költő, író, T.S. Eliot szavaival élve – ugyanannak az éremnek két oldala. Ugyanis mindkettő a világban megjelenő szépet hivatott felfedni, és végső soron mindkettő az igazságot, a lényegit, a rendet keresi.

Azonban erőteljes különbség van a hagyományos művészet és a modern művészet között – mutatott rá Sándor Laura. – Korábban két vezérfonala volt a művészetnek, amelyeket követhetett. Az egyik az egyházi művészet, amelyben a művész a vallásos liturgia szolgálója, és a műalkotások szent térben léteztek. A másik a világi művészet, amelyben eddig a hétköznapi ízlés volt az irányító; ma, amikor kortárs művészetről beszélünk, akkor annak teljesen egyértelmű az Egyház alól felszabadult autonómiája. Vagyis a művész az irányító. Ám szakrális művészet még mindig létezik, témái ugyanis nem tűntek el a kortárs művészetből sem. Az ember és a világ kapcsolata, valamint a művészi szándékok azok, amik megváltoztak. Ezen a ponton az ars sacra kategóriáját mindenképpen külön kell választanunk a vallásos művészettől. Mondhatjuk, hogy már külön utat járnak.

Miért van szükségünk vallásos műalkotások látványára? – tette fel a kérdést az esztéta. – Azért, mert „a mi jelenünkből, a mi nyelvünkön reflektálnak a megismerhetőn túlra, az áhított transzcendensre”.

Mit akarnak azok a művészek – az alkotók itt kiállított művei is –, akik a transzcendenssel foglalkoznak? Egyszerűen csak meg akarják tapasztalni a vallásosság ősi formáit. A kortárs vallásos művészet erőssége az őszinteség, mely minden alkotó saját, egyedi személyéből, élettörténetéből, elveiből és vallásos élményeiből fakad. „Ezt látom a Krisztus-kiállítás műalkotásain is” – mondta Sándor Laura. Hozzátette: ezek a művészek, akiknek tagjai különböző országokból, valamelyest eltérő kultúrákból érkeztek, egyszerre szűntek meg vallásosságban, nemzetiségben, rutinosságban és még sok másban különbözőek lenni, és

együtt próbáltak kapcsolódni egy elérhetetlen, megragadhatatlan, végtelen, tökéletes, szent dimenzióhoz.

A képek a részletező figuratívtól az absztrakt expresszióig, különböző valóságsíkokat ötvözve, „telis-tele esztétikai és etikai üzenetekkel vonultatják fel a néző előtt a különböző ódon, de a szenthez való kapcsolódás lehetőségeit”. Mindegyik művész értelmezésében közös a világ rendjének keresése, az éginek és a földinek az összekapcsolása, a megváltás ígérete és a fénylő igazság felfedése, továbbá a párhuzam Krisztus és a hétköznapi ember között. Egyik alkotás sem akar klasszikus kánont követni, hanem összeolvasztja a modern szellemiséget valamilyen öröktől fogva létező vallásos értékkel.

A Vajdaságból érkező esztéta előadó rendkívül jelentősnek nevezte, hogy a Magyarság Háza Galériája a két kulcsfontosságú misztériumot – a születést és a feltámadást – választotta a karácsonyi és a húsvéti kiállítások vezérfonalául. Leszögezte: „Nem kezdet és vég, amin elmélkednünk kell, hanem az üzenet és a feladat azok, melyekről a feltámadás misztériumán keresztül a művészi vizualitással bemutatott fogalmak és értékek árulkodnak.

A világnak mint rendezett egésznek akkor van értelme, ha az emberek között is összhang van. Az isteni fényt az ember kapta, és nem csak kölcsön.

Ha használjuk az ég adta tudást, és nem hagyjuk kialudni a világosságot, az győzni tud a sötét káosz fölött. Természetesen számos különféle út vezethet odáig, az erényes élet, a tudás átadása, vagy a szép megörökítése – csupán meg kell látnunk a lehetőségeket.”

A kiállításmegnyitó közönsége részleteket hallhatott a Monyó Project erre az alkalomra írt, Krisztus feltámadásának misztériuma című zeneművéből, a két szerző, Molnár Endre (Monyó) és Molnár Ilona (Baba) előadásában.

Fotó: Magyarság Háza Galéria/Matúz Gábor, Matúz Márton

Bodnár Dániel/Magyar Kurír