Nem lehet megérintődés nélkül végezni – Dénesné Fekete Hédi a lelkigondozói szolgálatról

Dénesné Fekete Hédi személyes érintettség okán választotta a kórházi lelkigondozói hivatást; munkájával azt szeretné másoknak nyújtani, amire neki lett volna szüksége a megpróbáltatások idején.

„Három felnőtt gyerekem van, akikkel kiskorukban igen sok kórházi megpróbáltatást éltem meg, ez volt a hitem próbájának időszaka.” Helyzetét tovább súlyosbította édesapjának megbetegedése. „Pont amikor már egy kicsit fellélegzett a család, édesapám onkológiai beteg lett. A kezeim között halt meg. Éreztem, hogy valamit tennem kell, hogy szükséges a változás.

Olyan hivatást szerettem volna választani, ahol patronálhatok, ahol azt a szerepet nyújthatom, amire nekem hozzátartozóként szükségem lett volna, de nem kaptam meg.

Napra pontosan édesapám halálának első évfordulójakor érkezett meg a hír hozzám, hogy egyházmegyénkben elindul a kórházi lelkigondozói szolgálat, ahová várják a jelentkezőket. Ennél nagyobb hívást nem tudtam volna elképzelni. És bár tízszeres volt a túljelentkezés, nagy örömömre bekerültem a csapatba.”

Beer Miklós püspök kezdeményezése akkoriban úttörőnek számított hazánkban. A főpásztor szerette volna, hogy Salgótarjántól Szolnokig az összes létező egészségügyi intézményben jelen legyen ez a szolgálat, amely nemcsak a betegeket és a hozzátartozókat segíti, de a dolgozókat is tehermentesíti. „Eleinte nem örültek az egészségügyi dolgozók, hogy lelkigondozók kerülnek a kórházba, és sokan a Katolikus Egyház terjeszkedését vélték felfedezni a szolgálatban. Ezért azon is kellett dolgoznunk, hogy beépüljünk, hogy érezzék a dolgozók: nem csak a betegeknek és a hozzátartozóknak jó, hogy jelen vagyunk, mivel ők is bármikor fordulhatnak hozzánk.”

A lelkigondozói képzés végzésekor Dénesné Fekete Hédi egy idősotthont választott gyakorlati helyéül, hogy jobban megértse az ápolási osztályra kerülők helyzetét. „Annyira megszerettem az idősotthont, hogy a mai napig járok oda; kéthetente utó-lelkigondozást végzek.” Nem csak számára, a családja számára is életformává vált a kórházi szolgálat, mivel gyermekei gyakran tértek be, hogy a különböző ünnepségeket fellépésükkel színesítsék.

Munkája során az ökumené, a keresztény felekezetek közötti egység is megvalósul. A kórházban, ahol szolgál, katolikus miséket és református istentiszteleteket tarthattak, heti váltásban, ami eleinte újdonságnak számított, viszont hitelesebbé tette szolgálatukat, hogy nem csak a Katolikus Egyház nevében vannak jelen. Fontos elismerés volt számukra, amikor 2016-ban „a kórház lehetőséget adott imaszoba kialakítására, amely a csend birodalma, a lelkigondozottakkal való találkozás kis szigete lehet. Egy nem vallásos vezetésű, szűkös hellyel rendelkező kórházban nagy dolognak tartom, hogy kaptunk egy külön helyiséget a gyümölcsöző munkára”.

A lelkigondozók is érzékelik, hogy változik a világ, hiszen szolgálatuk kezdetén még sok idős ember volt hagyományosan vallásgyakorló, ezzel szemben a mostani idős generáció már hit nélkül nőtt fel, így nagyobb az evangelizációs terep. Ugyanakkor Dénesné Fekete Hédi is hangsúlyozza, hogy

a lelkigondozás lényege a szükséget szenvedő ember melletti jelenlét, amely által Isten szeretét közvetíthetik.

„Minden életút, minden szenvedés, minden tapasztalat más, és amit megosztanak velem a betegek, az raktározódik, érlelődik bennem. Nem lehet megérintődés nélkül végezni ezt a szolgálatot. A haldoklók látványa az élni akarást, az élet szeretetét erősíti meg bennem, a szenvedés látványa pedig azt, hogy mindig érkezik egy segítő kéz a Jóistentől, csak fel kell azt fedezni.”

Dénesné Fekete Hédit lelkigondozói hivatása a mindennapokban is elkíséri. „A magánéletem és a hivatásom összefonódik, mert az agyam akkor is lelkigondozóként működik, amikor a vegyesboltba megyek vásárolni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha a buszpályaudvaron összefutok valakivel, mély beszélgetésbe és a lelki sebek felnyitásába kezdek, de a látásmódomat abszolút átformálja a hivatásom. Annak ellenére, hogy sok szenvedést látok a kórházban, tudom, hogy

nem lehet annyira elsüllyedni az életben, hogy Isten ne tudjon kihúzni, akár életet ad, akár halált.

Engem a kórházi lelkigondozói munka kiegyensúlyozottabbá, emberebbé, megállapodottabbá tesz, és úgy érzem, ebben a hivatásban a helyemen vagyok.”

A Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálatának másik munkatársával, Szita Tamásné Andrea lelkigondozóval készült beszélgetés ITT olvasható.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír