Nem mi találtuk ki, a Szentlélek ajándéka volt – Születésnapi beszélgetés a 75 éves Sillye Jenővel

– Hetvenöt év gyönyörű kor. Ilyenkor az embernek nyilván sok minden eszébe jut. Kezdjük a legmesszebbről: hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Arról a tragédiáról már többször beszéltem, hogy négyéves voltam, a bátyám pedig két évvel idősebb, amikor édesapám közölte édesanyámmal, hogy elválik tőle, mert beleszeretett egy másik nőbe. Így is történt, édesanyám összeomlott ettől. Hazamentünk hármasban nagymamámhoz, az ő édesanyjához. A szüleim válása nyilván megviselt, mégis gyönyörű gyermekkori élményeim voltak. Édesanyámék kilencen voltak testvérek, a legtöbben családos emberek, de néhányan még nem. Otthon laktak, és nagy szeretettel vettek körül minket ezek a nagybácsik. A családosok közül ketten vidéken tanítottak; az egyik Ferkó bátyám, akinél sokat nyaraltunk hármasban, nagymama, a bátyám és én. Ő az Alföldön tanított, Karcagon, Tetétlenen, a felesége is pedagógus lett. A másik nagybácsim, Józsi bácsi Tamásiban tanított. Mindkét helyen a szeretet légköre vett körül bennünket. Józsi bácsi a feleségével többször feljött Budapestre, nálunk laktak ilyenkor, és egyszer elvittek minket csónakázni a Városligeti tóra. Nagy lelkesen mentünk bátyuskámmal. Jóska bácsi még azt is megengedte, hogy evezzünk. Miklós bátyám azonnal lelkesen húzni kezdte az evezőt. Áthajókáztunk a tó hídja alatt, és én egyszer csak gondoltam egyet, felálltam a csónakban, megfogtam a hídnak a pillérét, amit elértem. Apró gyermek voltam, de olyan alacsonyan voltak ezek a pillérek, hogy elértem. Bátyuskám nem figyelt erre, húzta tovább az evezőt, én meg hanyatt estem a vízbe. Nem lett semmi bajom, Jóska bátyám nagyon aranyos volt, rám adta a ballonkabátját, mintha hálóinget viseltem volna. Azonnal hazaindultunk, nem laktunk messze, a Huba utcában, a kármelita templom mellett, nagymamánál. Kellemes élményként maradt ez meg bennem, de Jóska bátyámékban is, hogy milyen emlékezetes fürdést csaptam a Városligeti tóban.

– A kármelitákhoz járt kisgyermekként templomba?

– Nagyon sokat ministráltam ott. A nagyfiúk öltöztettek fel minket, erősen megszorították a pocakomon a ministránsruhát, egyszer rosszul is lettem ministrálás közben, de ez nem vette el a kedvem a további ministrálástól. Kisgyerek voltam még, és bosszantott, hogy minden komolyabb dolgot a nagyobb fiúk végeztek el az oltár körül. Egyszer jelentkeztem, hogy szeretném én átvinni a könyvet a túloldalra. Ez még a zsinat előtti időszak volt. A könyvet, a könyvtartóval együtt kellett átvinni az egyik oldalról a másikra. Nagy büszkén feltogyogtam, már ez veszélyes volt önmagában, hogyan lépkedek a földig érő ministránsruhámban a lépcsőn, de feljutottam azért valahogy, megfogtam a könyvet, de lefelé már baj volt. Ráléptem a szoknyám szélére, legurultam, és a nagyoknak kellett mindent helyrehozniuk. Engem is feltámogattak, de nagyon égett a fejem. Na ekkor egy darabig tényleg nem vágytam arra, hogy ministráljak, de azért ez nem tartott sokáig.

Egyébként nagyon nagy szeretettel voltak irántunk az atyák, például Gábor atya, aki szerzetes volt, és megengedték neki, néhány társával együtt, hogy ott maradhassanak templomi szolgálatra. A kármelita rend karizmatikus személyisége volt, a régi, népgyógyító szerzetes, pap. Hangosan kiabálva prédikált – nem voltak még erősítők a templomban –, neki viszont hatalmas hangja volt. „Édes, kicsi Jézus!” – ez ordítva szakadt ki belőle, de nagy szeretettel, meg az, hogy „édes kis Szent Terézünk”. Ezek mind bennem maradtak, hiába vagyok már hetvenöt éves, örömmel gondolok vissza ezekre.

Mindig a szeretet vett körül, a legnehezebb helyzetekben is.

– A zenével mikor került kapcsolatba?

– Akkor már gimnáziumba jártam, a Béke téri Szent László-templomban ministráltam. Ez rendkívül érdekes helye volt a magyar Egyháznak. Angyalföld veszélyes és veszélyeztetett helynek számított, az atyákat büntetésből helyezték oda; László Gábor atyát például odavitték, miután szabadult a börtönből. A börtönben úgy megkínozták, hogy megnémult. A Regnum papja volt, nagyon veszélyes volt akkor idetartozni. A regnumi atyák fantasztikus módon tudták megszólítani a fiatalokat. Mi, ministránsfiatalok ott maradtunk a sekrestyében a misék után is. Hol Luzsénszky atyához ültünk be, hol másik atyához, de nem küldtek el, foglalkoztak velünk, óriási kegyelem volt ez. A gonoszok folyamatosan figyelték a papokat, mindent elkövettek, hogy elvegyék a kedvüket a fiatalokkal való lelkipásztorkodástól. Az egyik este László Gábor atya vezetésével titokban, halkan osontunk át a sekrestyéből az oltár elé, nem gyújtottak világot, csupán egyetlen szál gyertya égett előttünk. Letérdeltünk, imádkoztunk, nem tudom, hogy mit, Gábor atya szavaira sem emlékszem már, a lényeg az volt, hogy ebben a mély csöndben oda tudjuk tenni az életünket Jézus elé az oltárnál. Utána ugyanilyen mély csendben vonultunk ki. A fiataloknak kellenek az ilyen romantikus élmények. Itt szerettem meg igazán az egyházzenét. Jött egy karnagy úr, Tóth József atya, akit akkor éppen kirúgtak valahonnan, mert ifjúsági kórust szervezett. Persze a Béke téri templomban is megszervezte a kórusát, amelynek én is tagja lettem. Innen később ő Újpestre került, ahova követtem.

– Itt ismerkedett meg Julcsival, a feleségével, akivel már több mint ötven éve házasok.

– Így van, az Úristen útjai egészen különlegesek, sosem tudjuk előre, hogyan próbálja eligazítani az életünket. Nekem óriási ajándék volt az Úristentől, hogy Julcsikám lett a feleségem. A mai napig boldog házasságban élünk.

– Mint olyan sokan a hatvanas években, Ön is már egészen fiatalon elkezdett gitározni, szerette a Beatlest, az Illést, az Omegát, pengette a húrjain a számaikat, nyilvánvalóan tehetséges volt, mégsem beatzenész lett, hanem evangelizáló zenész. Hogyan történt ez?

– Nagyon szerettem a beatzenét, de ezzel együtt is megmaradtam vallásos fiatalnak, és nagyon fontos volt számomra a templomi kórus is, amelynek tagja voltam. Akkoriban még a Szabad Európán keresztül, a luxemburgi adóról hallgattuk a külföldi beatszámokat, a magyarokat a hazai rádió is játszotta. Emlékszem, amikor hallgattam a Beatlest vagy a Rolling Stonest, drága jó nagymamám kérdezgette: „Kisfiam, te szereted ezeket a Bikliszeket?” „Mama, nem Bikliszek, hanem Beatlisek!” „Jól van, kisfiam, hát ha szereted ezeket a Bikliszeket, hallgasd őket!” Valóban szerettük őket. Az itthoniak közül pedig az Illést, az Omegát és a Metrót, nem is emlékszem többre a hatvanas évekből. Jó dalok voltak ezek, Bródy akkor még nagyszerű szövegeket írt, Szörényi Leventének egészen sajátos hangzású énekhangja volt, beleszeretett az akkori ifjúság. Az Illés együttestől nem lehet elvitatni, hogy óriási hatása volt a magyar fiatalokra. Szerettem őket, de azért távol volt tőlem ez a világ, nem jártam koncertekre, klubokba. Más úton indultam el, és megint csak a kegyelem működött. A plébánián az egyik atya – a nevére már nem emlékszem, mert sűrűn helyezgették el őket, egyik helyről a másikra – megismertetett Duval atya dalaival.

– Aimé Duval francia keresztény dalszerzőről van szó, akit hazájában Isten gitárosának neveztek?

– Igen, szenzációs jezsuita pap volt, és a liberális Franciaországban gitárral a kezében énekelt Isten dicsőségéről, szeretetéről. Már családos ember voltam, amikor évekkel később kezembe akadt a Miért oly hosszú az éj? című önéletírása, amelyben őszintén leírja, hogyan küzdött meg az alkohollal. Akkor döbbentem rá, hogy az említett atyának köszönhetően hallottam már a sanzonjait, merthogy ebben a műfajban alkotott.

A lényeg az volt számomra, hogy van egy irányzat az úgynevezett könnyűzenében, amely a hitvallásról szólt, az imáról, és ezt az ember minden korban, stílusban meg tudja fogalmazni, ha akarja.

Ez belülről jövő vágy, jó értelemben vett lelki kényszer, hogy én így szeretném dicsérni az Istent.

Bennem is így született meg ez a vágy, már nagyon fiatalon, hogy ha lenne gitárom, én is ilyen énekeket írnék, a beatzene dallamára. Sajnos nem kaptam zenei képzést, ahhoz túlságosan szegények voltunk. A második gimnázium elvégzése után a nyári keresetemből vettem egy NDK gitárt. Beiratkoztam a zeneiskolába, és ott kaptunk mindenféle képzést, klasszikus gitárból is. Egy fiatal tanárunk volt, megtanított minket a ritmusokra és az akkordokra is, le tudtuk játszani az új, divatos számokat. Megmozdult a lelkemben a zenei álom, de az érettségi környékén ideiglenesen leálltam, sokat kellett tanulnom. Jelentkeztem az egyetemre, a bölcsészkarra, de nem vettek fel. Elvittek két évre katonának. Akkor már megint lelkesen gitároztam. Összejártunk a kórusbeli barátaimmal, nagyon jó közösség volt, otthon éreztem magam ebben a közegben, nagyon sokat jelentett számomra. Tóth József atya összefogott bennünket, nagyobb ünnepeken rendszeresen énekeltünk a kórussal. Mellette pedig összejártunk, együtt imádkoztunk, dicsértük az Úristent. Közben pengett a gitár is, együtt énekeltünk Illés- meg Omega-dalokat is.

– Az első dal hogyan született meg?

– Julcsikámnak akkor még udvaroltam. Az egyik fiútestvére összeveszett az anyukájával és a kislánnyal, akinek udvarolt. Fiatalon előfordul az ilyesmi. Kiöntötte nekem a szívét, nem tudtam neki sokat mondani, de meghallgattam szeretettel, nem hülyéskedtem el vele a dolgot, mint általában a srácok zrikálják egymást ilyenkor. Hazavittem a gondját, és azt kérdeztem magamban: hol van a szeretet ilyenkor? Üldögéltem, pengettem közben a gitárt, jöttek a szavak, velük a dallamvezetés is, így született meg a Hol van a szeretet? című dalom: „Van nekem egy barátom, / szegényt nagyon sajnálom. / Nem értik meg vágyait, / tönkreteszik álmait… / Ó, hol van, mondd, a szeretet, / testvér a testvért miért bántja meg… / Anya nem érti meg gyermekét, / az ember miért tépi egy / másik ember álmát szét?” Egyszerű kis szöveg volt, de amikor újra összejöttünk, mondtam, hogy írtam egy dalt. Igen? Hát akkor énekeld el. Hú, mi lesz ebből, gondoltam. De nagy szeretettel fogadták. Többször kérték, hogy énekeljem el még egyszer, tanuljuk meg. Ekkor rádöbbentem, hogy érdemes ezeket a gondolatokat megfogalmaznom, leírnom. Lehet, hogy nem leszek Bródy János vagy Adamis Anna, sem Szörényi Levente, sem Presser Gábor, akik akkor nagy zenészek voltak számomra,

én a Jenő vagyok. A dolgom, hogy a magam gondolatait fogalmazzam meg. A barátaim mindig nagy szeretettel fogadták a dalaim.

– Később már nemcsak a barátai, hanem nagyon sokan.

– Igen, talán így volt. Idővel azt is kérdezgették, miért írtad ezt a dalt, mire gondoltál közben, mit akartál ezzel, és akkor kénytelen voltam beszélni is erről a dologról. Persze ez hosszú évek során alakult ki. Az olyan stílusú, tartalmú dalokban, amiket én írtam, óriási hiány volt azokban az időkben, és a papok felismerték: ez hatalmas evangelizációs eszköz lehet az ifjúság felé. Fiatalok voltunk, lelkesek. Megkeresett bennünket Luzsénszky atya; nekem ajándékozta az egyik könyvét, így dedikálta: „Szeretett fiamnak, Jenőnek”. Biztatott: csináljátok, zenéljetek, mi, papok, nehezen tudunk közel kerülni a fiatalokhoz, ti viszont ott vagytok köztük és velük, a ti feladatotok, hogy vigyétek és adjátok tovább a hitet, amit ti megéltetek már. Ez hatalmas bátorítás volt, nagyon sok pap biztatott bennünket, volt mellettünk. Nem akarok neveket említeni, mert biztosan kihagynék valakit, és azt nagyon szégyellném. Nem magunk találtuk ezt ki.

Hiszem, hogy a Szentlélek ajándéka volt ez a mi generációnknak. Egy üldözött, megtaposott Egyházban, amikor a lelkiséget és a szerzetességet megpróbálták szétverni, jött néhány fiatal, akik hatalmas lelkesedéssel és lendülettel elkezdték hirdetni az Úristen üzenetét.

Csodálatos ajándéka volt ez az életemnek. Julcsikámmal mindennap megköszönjük az életünket az Úristennek, gyerekeinket, unokáinkat, de természetesen azt a szolgálatot is, amit Vele és az Ő Egyházában végezhettünk.

– Azért az nem lehet mindennapi élmény, amikor színpadon áll, kezében a gitárral, körülnéz, és a gyerekeit, unokáit, az időtlen idők óta önnel együtt zenélő társait látja…

– Ez valóban fantasztikus érzés. Sokan mondják, hogy olyan jó látni benneteket, gyerekeiddel, unokáiddal együtt. Ott van mellettem persze a lányom is és a feleségem. Ő már nem mint a zenekar tagja, hanem velem együtt énekel és imádkozik, mint olyan sokan. És nem azt kérdezi, hogy papa, nem nőtt még be a fejed lágya, hanem azt mondja: olyan jó, hogy még mindig tudjuk ezt csinálni!

– A mai világban szinte a fénynél is sebesebben változnak a dolgok, ön viszont hosszú évtizedek óta együtt zenél Borka Zsolttal és Pirositz Györggyel, az önöknél sokkal fiatalabb Takács Antallal pedig húsz éve. Mi ennek a titka?

– Zsolt, Piro és én sógorok is vagyunk, nagyon erős köztünk a családi kötelék. Bármennyire támadják is sokan a hagyományos családot, az hatalmas erő. Mi ezt mindig komolyan vettük. Ez egy erős kisközösség, és persze a sógorom, Dugó, Gerber Gyuri is hozzánk tartozik. Neki kicsit más a karizmája, az Ignáci Lelkiségi Központ képzése alapján végzi lelkigyakorlatok kísérését és lelkivezetést, de a mai napig sokszor énekelünk együtt. A gyerekeink egészen kicsi koruktól belenőttek ebbe. Biztosan kellett persze ehhez a papjaink nyitott szívűsége is.

Ahová hívtak, mindenütt szeretettel fogadtak bennünket. Mindenhová vittük magunkkal a gyerekeinket, ezért akartak apával együtt zenélni. Később az unokáink is.

A szobában ülve, a kis gyerekgitárjukkal énekelték a Hozsanna, Hozsanna helyett, hogy uzsonna, uzsonna!. Mert nekik ez volt érthető. Ez egyébként az Értem is meghalt a kereszten egyik nagyon hangsúlyos, klasszikus éneke, a bevonulás. Nagyon együtt voltunk, és ez kincs volt számunkra. Valószínűleg azért is alakult ez így, mert az én életem fájdalmasan kezdődött, nekem és a bátyámnak is fontos volt mindig a család, úgy kell élnünk, hogy az Úristen áldása legyen rajtunk és a gyerekeinken is.

– Hetvenöt éves. Éltesse az Isten továbbra is! Túl van betegségeken, műtéten, hála Istennek jól érzi magát, változatlanul sok helyen lép fel, végzi a zenei evangelizációt. Mondhatjuk azt, ugyanazt teszi, mint egész életében…

– Ez hihetetlen ajándék az Úristentől. Még Erdélybe is hívtak az idén, de ezt már nem mertem elvállalni. Hála Istennek tényleg jól vagyok, az Úristen megadta a gyógyulás ajándékát. Rábíztam magam teljesen a betegségeim idején is, és imádkoztam, és sokan imádkoztak értem, sőt még a vérüket is adták a műtét előtt. Persze azért vigyáznom kell magamra. Csodálatos, hogy együtt vagyok a feleségemmel, a zenészbarátaimmal, hűségesek, segítenek. Amióta a szemem romlása miatt bevonták a jogosítványomat, a fiaim visznek kocsival a fellépésekre, de előfordult az is, hogy Dávid unokám vitt, vagy valamelyik zenésztársam. Ebből is látszik, hogy a család az Úristen gyönyörű ajándéka. Amikor az ember megfárad, és vannak dolgok, amiket már nem tud megcsinálni, akkor jön egy új generáció, aki átveszi, és segít, velünk együtt végzi. Ott vannak a zenei szolgálatban is, velünk együtt énekel az egész templom. Közben pedig fantasztikus élményekben van részünk.

A közelmúltban meghívott egy atya vidékre. Mondtam, hogy nekem már megterhelő egyedül utaznom. „Hozhatod az egész családodat, nálam még nyaralhattok is.” „De atya. Nem lesz ez megterhelő? Sokan vagyunk!” „Dehogy lesz megterhelő!” „Na de mivel tartozom?” „Ne viccelj, én hálás vagyok neked! Emlékszem, hogy még a Petőfi csarnokban is ott voltam, hallgattalak benneteket: »Ha leszáll az éj, gyújtsd meg a gyertyát. / Indulj el, őrizd a lángját!... Mi arra születtünk, hogy az éjbe fényt vigyünk, ó-ó! / Mi vagyunk a fény gyermekei!« Akkor született meg bennem a végleges döntés: pap leszek!”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó (archív): Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír