Nem talicska limlomra, egymásra van szükségünk – Interjú Böjte Csaba ferences szerzetessel

– Gyermekkorában hogyan élte meg a karácsonyt, miként emlékszik vissza az ünnepre?

– Miután apukám meghalt, anyukám visszament a nagyszüleimhez, és vele én is. A karácsony előtti nagytakarítás nagyon bennem él, amikor pihe-puha lesz a padlón lévő szőnyegektől elkezdve minden, és igazából nem kell sietni. Elég hamar megláttam, hogy szenteste nagytata szólaltatta meg a karácsonyfán a csengőt, de ennek ellenére jó volt belekapcsolódni ebbe a játékba. Ajándékoknak is örülhettem, de igazán nagy dolgot soha nem kaptam: általában könyveket Verne Gyulától és más hasonlókat.

Van azonban a gyermekekről és a karácsonyról egy másik történetem is, amit szeretnék elmondani, ebben felszentelt papként szerepelek. Volt nálunk a gyermekotthonban egy családból három gyerek, akiknek a szülei nagyon egyszerűek voltak a maguk szellemi és fizikai mivoltában. Elzüllötteknek nem lehet őket nevezni, inkább csak olyan téblábolóknak. A gyermekek mondták, hogy olyan jó lenne, ha karácsonykor hazamehetnének. Akiknek lehetett, mi mindig is megengedtük, hogy elmenjenek ilyenkor a nagyszülőkhöz, a rokonokhoz, barátokhoz. December 24-e volt, csak az esti szentmise volt előttük, s mivel vajdahunyadiak voltak, gondoltam, én is meglátogatom az ottani idős ferences atyát, ameddig a gyerekek a szüleiknél vannak. El is vittem őket a szülőkhöz, nagy volt az öröm, én meg elmentem kávézni egyet a szerzetestársammal. Amikor aztán visszamentem, megdöbbenten láttam, hogy a szülők igazából egy kommunizmus alatt épült betongarázsban laknak, amin csak egy kis födém van, alatta meg a szerelőgödör. Egy gyertya pislákolt, és fűtés sem volt, de nem volt nagy-nagy hideg, mert a kicsi zárt teret hamar beleheltük. A telefonom fényében láttam a mennyezetre cseppekben kicsapódó párát, az ajtónál állt a bácsi, tördelte a kalapját, mint aki nagyon szégyelli magát, de nem volt részeg. Míg mi elbeszélgettünk, az anyuka bent ült, a három gyerek az ölében, átölelték a nyakát. Néztem ezt a végtelen semmit, se karácsonyfa, se sütemény, az ünnepnek semmi nyoma. Közben meg az egyik gyerek, aki másodikos lehetett, ragyogó szemmel megszólalt: „Csaba testvér, mi nem ünnepelhetnénk itthon anyukáékkal?” Az édesanya a két ölelő karját tudta adni a gyermekeinek, közben nálunk a gyermekotthonban kölyökpezsgő, vacsora, kalács, mindenféle sütemény, jókedvű társaság várta őket, a három gyerek mégis a vér szerinti családjával való együttlétet választotta. Akkor gondoltam, ezt jó lenne elmondani mindenkinek, mert nagyon

sokszor azt hisszük, hogy egy-egy talicska limlommal boldogabbá tudjuk tenni egymást. Pedig igazából egymásra van szükségünk.

Ezt most a Covid-osztályos betegágyamban is nagyon átéltem Budapesten: nem valami kell, hanem valaki. Elsősorban a teremtő Istennel és utána a testvéreimmel, a családommal, a szeretteimmel, a rokonaimmal való személyes kapcsolat. A betegágyamon is akkora öröm volt nekem, ha valakivel tudtam telefonon egy pár szót váltani.

Át kellene gondolni ezzel a koronavírussal terhelt időben, meg amúgy is, hogy igazából bármit csinálunk, azt a rozsda megeszi, az idő szétrágja. Egyedül a szeretteimnek, a barátaimnak a halhatatlan lelke fog velem szembejönni az utolsó ítéletkor.

Nem mondom, hogy ruha, ház, bútor nem kell, de ez mind csomagolópapír. Fontos, de nem ez a lényeg, hanem az, aki benne van: te, a testvéred, a férjed, felséged.

– Ez az imént említett család egyszerűségében nagyon közel áll ahhoz a betlehemi istállóhoz, amelyben Jézus a világba megszületett.

– Az első betlehem szegénységében Mária, József és a pásztorok nagyon boldogok voltak, örültek, mert jó együtt lenni. Jusson eszünkbe, Jézus arról beszél, hogy ahol ketten-hárman együtt vagytok, ott vagyok köztetek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha egyedül vagy, akkor ne lehetne veled Jézus Krisztus, de istentiszteletet is nagyon nehéz egyedül tartani, ha nincs ott a hívő nép.

Karácsonykor nem az a fontos, hogy mi miben hiszünk, hanem hogy Isten miben hisz. Ő bennünk, emberekben hisz.

Sebezhetően, magatehetetlenül eljön közénk, mert bízik mibennünk. Nem mennyei testőrökkel, felfegyverkezve érkezik ebbe a világba, hanem teljesen egyedül, kiszolgáltatottan, és ránk bízza magát.

Ez a bizalom ma is megvan: Jézus Krisztus nem mondatná el velem napról napra a Miatyánkban, hogy jöjjön el az ő országa, hogyha ez megvalósíthatatlan lenne. Milyen szülő vagy tanár az, aki a gyermekével valami futurisztikus utópiát kergettet! Bűnös dolog lenne. Jézus Krisztus, amikor meghirdette, hogy az ő országa, a szeretet országa jöjjön el közénk, akkor egy olyan ajtón kopogtat, amin van kilincs, ezen az ajtón az emberiség keresztül tud menni. Úgy látom, hogy a kétezer év alatt rengeteget haladtunk ebbe az irányba.

Gyerekek kérdezték múltkor, hol a szeretet, amit Jézus meghirdetett. A közegészségügyet, közoktatást, közvilágítást, közbiztonságot soroltam fel. Azt szoktam mondani, hogy azok az emberek, akik magukat harcos ateistáknak tartják, sokszor azok is – anonim – keresztények. Mert talán a templomba semmi pénzért be nem mennének, de ha valaki bajban van, annak keresztény módjára segítenek. Úgy gondolom, a papoknak és az Egyháznak sem kellene túlságosan szigorúan ítélkezniük, mikor arról van szó, hogy ki mennyit jár templomba vagy nem jár.

Jézus Krisztus nem egyenruhában járt, nem volt zászló a kezében, hanem azt mondta, hogy lépj rá a szeretet útjára.

– Hogyan készülnek Csaba testvérék a karácsonyra, hogyan ülik meg?

– Nem visszük túlzásba az ünneplést: van egy finom vacsora, karácsonyfa, ajándék, és valamilyen módon a gyerekek is kiveszik a részüket az ajándékozásból.

A gyermekek levelet szoktak írni az angyalnak, jó pár éve anonim angyalok teljesítik ezeket a kéréseket. Az egyik évben ugyanis nálunk járt egy kedves ismerősöm Budapestről, Érsek Emese, és nagyon tetszettek neki ezek a levelek. Ezért párat elvitt, felrakta az internetes oldalára, a barátai meg vállalkoztak arra, hogy egyik vagy másik gyereknek örömet szereznek azzal, amire vágyik. Az anonim angyalok, akik egyre többen lettek, nem verik magukat óriási költségbe, általában öt-hatezer forintnyi kis csomagot raknak össze, de így névre szólóan hozhatja az angyal az ajándékokat. Ez nekem nagy könnyebbség, hiszen volt, amikor háromezerötszáz gyermek lakott a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban.

Ugyanakkor azt gondolom, nemcsak az a fontos, hogy kapjunk, hanem hogy mi is átéljük az ajándékozás örömét, hogy mi is ajándékká váljunk. Jézus Krisztus nem hozott magával mindenféle mennyei kütyüt, pedig biztos izgalmas lett volna, ha Józsefnek hozott volna egy láncfűrészt, Máriának meg valami konyhai szerszámot, hogy ne kelljen annyit kínlódnia. De nem hozott semmit, ő maga volt az ajándék. A 21. század embere, azt mondják, identitáskrízisben van, nem tudja, mi az élete célja. Jézus Krisztusnak az az identitása, hogy Isten ajándéka. Ahogy a Szentírás mondja: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda ajándékba. Milyen jó lenne, ha ez a szép isteni vonás felragyogna az én életemben is! Isten úgy szerette ezt a világot, hogy megajándékozta Böjte Csabával (itt mindenki behelyettesítheti a maga nevét)!

Az az én hivatásom, az az én életem célja, hogy általam az Isten a gyerekeket, a felnőtteket megsimogassa, jó szóval szóljon hozzájuk, áldás legyen. Ennél szebb hivatást nem erőst tudok elképzelni.

Ha egy virág hervadozik, öntözd meg! Ha a hidegben a kis madárka kopogtat az ablakon, adj neki enni. Ha valaki bajban van, nyúlj a hóna alá, mondj legalább egy viccet neki, kacagtasd meg, töröld le a könnyeit! Nem ért valamit, magyarázd meg!

Merjünk ne csak ajándékot adni, hanem mi magunk Isten ajándékává, áldásává válni.

– Hogyan tudják ezt megélni a gyerekek?

– Az idén biztos, hogy nem tudjuk megvalósítani, de volt olyan év, amikor a Déva melletti fegyintézetbe látogattunk el. Mondtam a gyerekeknek karácsonykor, hogy ma megajándékozzuk magunkat, na mivel, az ajándékozás örömével. Mindenki csinált egy kis csomagot, amiben volt egy kis gyümölcs, egy kis piros szív és jelképes virágok. Elmentünk húszan a börtönbe a háromszáz néni és a harmincvalahány tizenhat év fölötti elítélt közé, énekeltünk nekik, imádkoztunk, boldog új évet kívántunk, és kiosztottuk az ajándékokat. A gyerekek olyannyira lázba jöttek, hogy rájuk kellett szólni, nem az a lényeg, hogy teleszemeteljük a fegyházat mindenféle kis játékkal. Szimbolikus volt ez az ajándék, de hatalmas élmény volt mindenkinek, nekem is. Az árva gyerekek egy része nem attól árva ugyebár, hogy meghalt a szülő, hanem hogy be van zárva…

– És idén mik a terveik? Hogyan lehet ünnepelni egy ilyen bizonytalan helyzetben?

– A jelenlegi helyzetben azt sem tudjuk, hogy nyilvános szentmisét lehet-e majd bemutatni. Nagy titok emiatt az idei karácsony. Így nagy terveket, álmokat nem szövök, de azt gondolom, nekünk az a dolgunk, hogy megpróbáljuk a meglévő keretek között kimutatni az egymás és a gyermekeink iránti szeretetünket.

A Hargitán a fenyőtől azt tanultam, hogy a sziklák között növekvő gyökere, ha nekimegy egy kőnek, nem áll meg duzzogva, hanem valamerre elkanyarodva halad tovább.

Ezzel a zegzugos gyökérzetével belekapaszkodik a sziklákba, így amikor jön a vihar, épp ezáltal könnyebben meg tudja őrizni az egyensúlyát. Nem vagyok biztos abban, hogy a nehézségek föltétlenül rosszat tennének nekünk. A súlyemelő is, attól, hogy emelgeti a súlyokat, nem gyengébb és hitványabb lesz, hanem bajnok.

Fotó (archív): Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.