Nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük Krisztust – Beszélgetés Csókay Andrással, a NEK hírnökével

– Az eucharisztikus kongresszus hírnökeként rengeteg előadást tartott, tanúságtételt tett az elmúlt időszakban. Milyen érzések kavarognak most Önben, alig néhány nappal az eseménysorozat után?

– Életünk célja, hogy a bennünk élő Krisztushoz eljussunk. El tudunk hozzá jutni a mély bűnbánattal és a szenvedések által, ha nem Istent hibáztatjuk ezek miatt. Megtapasztaltam ezt a kisfiam halála után. Most viszont új élménnyel gazdagodtam:

a közösségi hit és öröm által is komoly esélyünk van arra, hogy felismerjük végre a bennünk élő Krisztust, és hagyjuk el a felszíni tudatosság állapotát.

Tudjuk azt, hogy Isten bennünk van, Krisztushoz kötjük ezt, mert általa ismertük meg az Atyát és magát a Szentháromságot. Krisztus mutatta meg nekünk az Atya arcát, de nem érzékeljük. Pusztán a gondolatok kavalkádja nem elég ahhoz, hogy felismerjük: a lényünk magva maga az Úr.

Nem érzékeljük ezt a forrást, mert az e világi dolgok, gondok, vágyak eltakarják előlünk, betonréteget vonnak fölé.

Ezt áttörheti a meditáció, az imádság vagy a mély bűnbánat, szenvedés. Most megismertem a közösségi hit és öröm forrását, a hatalmas tömeg által, a fakultációk, tanúságtételek, szentmisék révén. Ez csodálatos lehetőség az emberek számára, akiket nem sújt feltétlenül nagy szenvedés, vagy nem mélyülnek el a bűnbánatban, mert nem követtek el halálos bűnt.

Egyszerűen jelen voltak, és megéltük ezt a jó értelemben vett lelki cunamit, ami gyújtópontja lehet akár Európa hitbeli megújulásának is, ha sokan kitartunk ebben.

Ez után a kongresszus után nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük Krisztust, akár munkahelyen, baráti beszélgetésben, családban. Aki részt vett az eseményeken, az nem teheti meg, hogy ne evangelizáljon. Az ember kötelességének érzi Jézus felszólítását: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot az egész világon!”

– Személyesen milyen konkrét élmények érték Önt a kongresszus idején?

– Jó volt átélni a megbocsátás élményét, ami a kereszténység egyik nagy próbája, különösen úgy, ha nem kérnek bocsánatot. Már beszéltünk róla, és a Kurír le is hozta, ez teljesen személyes élmény. A bangladesi sziámi ikrek szétválasztása kapcsán több szakmailag és emberileg nehezen megmagyarázható dolog történt, és az emberben ez haragot váltott ki. Nemcsak arra gondolok, hogy a rendőrség félrevezetésével házkutatásig fajult el az ügy egy barátunknál, hanem felelőtlen kommunikációk, szakmai beavatkozások történtek.

– Milyen szakmai hibák, sérelmek történtek?

– Amikor kettévágtam a két kislánynak a csontos koponyáját, ott kitermelődött egy maréknyi csont, amiből fel kellett építeni a koponyatetőt, főleg egy hátsó védelmet, a fejtetőig, mert a gyerekek hanyatt feküdtek a műtét után. Ezáltal védtük volna az agyat a bőr alatt. Tudtam, hogy ez nagyon nehéz feladat, ezért az orvosi protokolltól eltérően Muhari-Papp Sándor Balázs festőművész barátomra bíztam, aki szobrászi ismeretekkel is rendelkezik, húsz éve együtt dolgozom vele bonc- és műtőteremben, ő rajzolta meg az innovációkat. Százszor elpróbálta próbababákon, friss elhunytakon, a kisujjában volt az egész. Máig érthetetlen módon, a megkérdezésem nélkül a műtét előtti este, amikor én már lefeküdtem pihenni, ezt a művészt a nem idegsebész kollégák negligálták. Nem állítom, hogy rosszindulatból, hanem a laikus orvosi hierarchia nem volt képes elfogadni, hogy egy művész fújja a sípot ebben a kérdésben, mert zsebre vágja az összes orvos kézügyességét, hiszen rengeteget gyakorolta. Balázst kirekesztették ebből, és emiatt egy elégtelen hátsó koponyavédelem készült el, aminek következében a hanyatt fekvő gyerekeknél – vagy akár forgatáskor tapintási mikrotramuák érték a bőr alatti agyat, ez is lehet az egyik fő oka, hogy a műtét utáni harmincharmadik napon súlyos bevérzés történt. Ezt pontosan már soha nem fogjuk megtudni, de az, hogy ez komolyan szerepet játszhatott ebben, az biztos. Az egész műtét még mindig az elmúlt ötven év sikeresebb operációi közé tartozik, mert az egyik gyerek nagyon jól van, a másik is él, nem tudjuk még, milyen lesz a végső kimenetel, milyen kilátásai vannak. Ezért hirdettem meg az imafelhívást, amiről Önök és a Mária Rádió is hírt adott. Érkezett egy nagyon komoly visszajelzés, közvetlenül az eucharisztikus kongresszus előtt: felhívott egy hölgy, azt mondta, mindig nagyon hideg, érzelemmentes volt a hite, misére járt, imádkozott, de soha nem volt istentapasztalata. Egy szentségimádás közben azonban megszólította az Úr Jézus, és közölte vele: „Nyugodj meg, meggyógyítom a kislányt.” Ebben reménykedünk, és itt van a közbenjáró imádság hatalmas ereje. Azt, hogy ez mit jelent, fizikai vagy lelki gyógyulást, üdvözülést, természetesen nem tudhatjuk.

– Szavaiból azt veszem ki, hogy minden sérelmen túl kell lépnünk, meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek…

– Ez a kongresszuson a fakultációk vissza-visszatérő momentuma volt, és azt hiszem,

ez Magyarország fejlődésének is a záloga, a megbocsátás gesztusa.

Ez nem azt jelenti, hogy buta keresztényként nem kritizáljuk a rossz cselekedeteket, de fel kell tételeznünk azokról, akik rosszat tesznek:

nem feltétlenül szándékosan teszik a rosszat, hanem mert képtelenek másként csinálni, a habitusuknál fogva.

Ez a kérdés több előadáson és a szentmiséken is előjött, így Ferenc pápa prédikációjában is. Elképesztően fontos a megbocsátás és a helyesen értelmezett ellenségszeretet,

ami nem balgaságot jelent, a bűnök elhallgatását, de megpróbáljuk nem elítélni a bűnöst, hanem Istennek fölajánlani.

Az ember ezáltal megnyugszik önmagával, kiűzi lelkéből a haragot, ami gátja a kreatív továbbvivő gondolkodásnak Isten felé...

– A Szentatya látogatása, homíliája hogyan érintette meg Önt?

– Nagyon nagy örömet és hálát éreztem. Mindannyiunkhoz, hívőkhöz, nem hívőkhöz eljutnak azok a rosszindulatú, sokszor gúnyos kritikák, amikkel a Szentatyát illetik. Megpróbáltam ezen a szemüvegen keresztül nézni, hallgatni Ferenc pápa beszédét. Azt kell mondjam, kifogástalan volt. A Szentatya nem véletlenül figyelmeztetett: ne arra figyeljetek, amikor hivatkoznak rám, hogy én ezt és ezt mondtam, hanem arra, amikor valóban én beszélek, mondok valamit. Ezt most megtapasztalhattuk a szentbeszédeiben és a megnyilatkozásaiban. Vegyük például a migrációt: a pápa soha nem támogatta az illegális migrációt. Annak idején a püspöki kar ad limina látogatásán is elmondta: minden országnak – így nektek is, figyelembe véve a történelmi múltatokat, a százötven éves török uralmat – a saját dolga, hogy mennyi menekültet tud befogadni.

A Római Katolikus Egyháznak a fejeként, aki a szeretetparancsot hirdeti, nem mondhat mást, mint hogy a szegényeket, az üldözötteket segíteni kell, akár befogadás formájában is.

Ez három nagyon fontos pont, de ha ezeket összekeverik és kifordítják, akkor a valóságtól teljesen elrugaszkodott kritikai hangok rengeteg embert megtévesztenek. A Szentatya Hősök terén elmondott beszéde kifogástalan volt. Soha nem kételkedtem benne, de most végre jó volt látni, hallani ezt a bizonyosságot. Utána beszélgettem olyanokkal is, akik kritizálni szokták a pápát, mondtam is nekik: „Tessék, itt van, figyeljétek, hogy mit mondott.” Ugyanígy, már a kongresszus után, Szlovákiából hazatérve, a repülőgépen tartott sajtótájékoztatón a Szentatya kiállt a hagyományos család és házasság mellett. Ez nem azt jelenti, hogy elítéli mint emberi személyeket az egyneműek házasságát sürgetőket, de az álláspontja egyértelmű ezzel a természetellenes dologgal kapcsolatban. Azt nyilatkozta, hogy Magyarországot nagyon becsüli, amiért kiáll a hagyományos családi értékek, a nemzeti értékek mellett.

– A sziámi ikrek kapcsán már érintette a kérdést: ha gondok, bosszúságok, sérelmek érnek bennünket, hogyan tudunk ezekhez krisztusi módon közeledni, hogy a bennünk élő Krisztus megbocsátó szeretete töltsön be minket? Pusztán kegyelem ez, vagy szükség van az akaratunkra is, hogy őszintén erre törekedjünk? És akkor megkapjuk a kegyelmet is?

– A napokban a gyóntató atyámnak tettem fel a kérdést; hosszú ideig nyaggattam erről: Igen, tudom, hogy Krisztus a kereszten az ellene legborzalmasabb bűnöket elkövetőknek is megbocsátott, konkrétan, akik megölték. Hogy valósul ez meg a hétköznapi gyakorlatban? És pont ezt mondta az atya: „Akard. Ennyit tudsz megtenni!

Akard a megbocsátást, a harag nélküliséget, ajánld fel a többit Istennek, és megkapod hozzá a kegyelmet.”

Az akaratot mindenképpen hozzá kell adnunk, mert ha nem akarunk szívből megbocsátani, elűzni lelkünkből a haragot, akkor visszautasítjuk a kegyelmet. A Szentatya mondta a napokban egyik homíliájában, talán Eperjesen: azért jött le közénk a Jóisten a Fiúban, és volt engedelmes, egészen a nagypénteki keresztáldozatig, hogy a legeslegkiszolgáltatottabb ember helyzetében is meglássa azt, hogy van segítség, van kiút, még ha olyan súlyos bűnöket követett is el, mint a jobb lator. Annál rosszabb helyzetet, mint amelyben a jobb lator volt a kereszten – tisztában volt azzal, hogy bűnös, és hogy kivégzik –, nehéz elképzelni. Mégis megkapja Krisztustól a megbocsátás kegyelmét, csak annyi kellett ehhez, hogy kiálljon Jézus mellett, és az értelem hite által meg tudott térni. Ennél biztatóbb dolog nincsen. Mindenki számára ott van a kiút, ami egyben az öröm útja is.

Ebbe a határtalan kegyelembe mindnyájan belekapaszkodhatunk, csak hirdetnünk kell, mert Európa lelkileg ott hever majdnem kimúltan az út szélén, és nem tud, de ami nagyobb baj, nem is akar felállni, kijutni a nihilizmusból.

Talán majd most, az eucharisztikus kongresszus után a lengyel, szlovén, szlovák testvéreink segítségével elindulhat egy új evangelizáció egész Európában.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó (archív): Ambrus Marcsi

Magyar Kurír