Éppúgy, mint tizenkét iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy évvel ezelőtt egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streamingcsatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.
2018. június 23. délutánja eleinte pontosan ugyanolyannak tűnt, mint a többi: a csapat összegyűlt suli után, hogy a foci-vb lázában égve együtt rúgja kicsit a bőrt. Manchester United-, háromoroszlános és brazil válogatottmezek villannak, néhány gyors passz, és meg is van az utolsó, mindent eldöntő gól. A fiúk hazatérés előtt még kihasználják a szabadidejüket, és benéznek a kacskaringós járatairól ismert, helyi látványosságnak számító mészkőbarlangba. Nem sejtik, hogy néhány perc múlva óriási eső zúdul a környékre, ami lehetetlenné teszi a kijutásukat. A szülők az esti szülinapi zsúr előkészítésekor eszmélnek: valami nincs rendben. Gyors körtelefon, s csakhamar már a helyi polgármester vizslatja aggódó tekintettel a barlang bejáratát, miközben érkezik a haditengerészet búvárkülönítménye. A vészesen pergő idő ezután a mentés lehetséges módjainak próbálgatásával és a megfeszített erejű összefogás bemutatásával telik, miközben rendre emlékeztetnek minket arra, hogy a srácok étlen-szomjan rekedtek a barlangban, s ha életben vannak is még, sok kilométernyi szűk, vízzel teli járat zárja el őket a külvilágtól.
A tizenhármak cselekménye nagyjából ezen a vonalon halad egészen a végkifejletig, s teljes játékideje alatt a mentési munkálatokra koncentrál. Ám mindezt annyira visszafogottan és lényegre törően teszi, hogy tulajdonképpen nem is kell foglalkoznia a már négy éve ismert végeredménnyel, így is mindvégig képes fenntartani a feszültséget. William Nicholson forgatókönyvének mértéktartása példás: narratív bukfencek helyett egyszerűen kronologikus rendben meséli el az eseményeket, információit pedig remek ütemben és mennyiségben adagolja. A film beavat a mentés logisztikájába, a búvártudományokba és a speciális nehézségekbe, de csak annyira, hogy a téma ismerőjének érezhessük magunkat, ami elég a finoman felvezetett feszültség ébren tartására. Üdítő, hogy A tizenhármak felnőttnek tekinti nézőjét, és a felesleget elhagyva, elegánsan utal minden szükségesre. Rick Stanton (Viggo Mortensen) és John Volanthen (Colin Farrell), valamint a később hozzájuk csatlakozó Harry Harris (Joel Edgerton) bekapcsolása külön bravúr: a speciális esetekre szakosodott barlangi búvárok eleinte alázatosan félrehúzódnak, majd okoznak egy kis kalamajkát, végül emberfeletti küzdelem árán véghez viszik a küldetést. Persze nem egyedül: barátaik mellett a haditengerészet, a helyi szakemberek, a hidrológus és csaknem ötezer önkéntes összefogásával valósulhat meg a csoda.
Ron Howard feltűnő odafigyeléssel elkészített, remek mozija azonban ezen a ponton felfedi apró, de lényeges fogyatékosságát, amiről – hollywoodi termék lévén – tulajdonképpen alig tehet: a thai srácok helyett voltaképpen a bajbajutottak megsegítésére szövetkező búvárok az igazi főszereplők. Az ő vívódásaikat ismerjük meg (a thai és a külföldi mentés között zajló kisebb villongások előterében), az ő tanácstalanságukat érezzük át igazán (olykor katartikus pillanatokkal), s az ő megkönnyebbült sóhajuk tudatja a nézővel: igen, sikerült. Működött ez már a több mint két évtizeddel ezelőtt készült Apollo 13 esetében is, ám ott Howard a fent keringő űrhajósok és az idelent dolgozó tudósok dilemmáit párhuzamosan mutatta meg. A tizenhármakat figyelve azonban könnyen támad az a benyomásunk, a srácok csupán eszközök ahhoz, hogy az európai ember bemutathassa rajtuk univerzális empátiáját és mentési szakértelmét.
Gyakran érvelnek a világban jelen lévő rossz elviselése mellett azzal, hogy a szenvedő egyfajta eszközként szolgál egy átfogóbb isteni tervben. A barlang mélyén didergő, ártatlan kiskamaszokat – legyenek tőlem bármily távoli kultúra szülöttei – én nem vagyok képes sem „Isten büntetésének” alanyaiként (merthogy ez is felmerül a filmben), sem egy kimagasló hőstett eszközeiként tekinteni. A keresztények Istene ugyanis személyt alkotott az ember képében, s bár mi kísértést éreznénk rá, ő nem hajlandó tárgyiasítani bennünket. Ahogy a próféta mondja: az ő útjai nem a ti útjaitok.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria