Nem vagyunk egyedül – A vad robot című animációs filmről

Kultúra – 2025. január 27., hétfő | 11:20

Egész véletlenül figyelemmel kísérem a box office adatokat: elégedettséggel láttam, hogy A vad robot az év első napjaiban még szerepel a legnézettebb filmek között a hazai mozikban. Persze, már nem a top tízes listán (október végén, a bemutatója utáni napokban másodikként került fel a mozijegyeladási toplistára), de még jelen van.

Természetesen nincs semmi meglepetés abban, hogy világszerte a Disney-produkciók voltak a 2024-es év legtöbb bevételt hozó filmjei. 1,6 milliárd dolláros csillagászati összeggel a tavalyi év legnagyobb „kasszarobbantójaként” az Agymanók 2. című animáció áll az élen, a második a Deadpool & Rozsomák című Marvel-borzalom, a negyedik pedig a polinéziai törzsfőnök lányáról szóló mese, a Vaiana második része. Amúgy a világ harmadik legtöbb bevételt hozó alkotása szintén animációs vígjáték, csak a szerethető Gru 4 az Universal istállójából kezdte meg vágtáját. Az amerikai animációsfilmes veterán, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodatCroodék) új munkája, A vad robot labdába sem rúghatott. Szégyenkeznie azért nem kell: négyszeresen kitermelte a szalonképes költségvetés árát.

De akkor miért nem nézzük falkában? Miért nincsen sem a világ, sem a hazai mozis adatok legleglegjei között? Talán (ál)naiv a kérdés: Sanders egy barátságról, összefogásról és körforgásról szóló, értő és érzékeny animációt készített, amely hű maradt Peter Brown magyarul is olvasható, azonos című könyvéhez. A történet a szeretni tudás képességének szenteli magát: Rozzum 7134, a Universal Dynamics technológiai vállalat robotja egy tájfun következtében lesodródik egy teherszállító hajóról, majd egy emberektől háborítatlan szigeten köt ki, ahol kénytelen felnevelni egy kislibát, miután véletlenül megöli annak hozzátartozóit („történet egy kis baleset: kiirtottam a családját”).

Roz – ez főhősünk beceneve – nem tudja lerázni magáról a tojásából most kikelt vadlúdcsemetét. Nem programozták be anyaságra, mégis a gondját kell viselnie. Ha a Libuska 0001 névre keresztelt csöppség őszig nem tanul meg enni, úszni és repülni, akkor neki annyi, jelenti ki Stikli, a magát „helyi lúdszakértőként” feltüntető róka. Roz nem túl rugalmas, érzelmeket és árnyalt gondolkodást például nem tápláltak bele, ráadásul mindent elhisz, amit mondanak neki. (Az örökbefogadottjának adott név is azt szemlélteti, hogy alapjáraton csak négyszögletesen tud gondolkodni.) Hónapok kitartó munkájával azonban felülírja a kódjait, s a csibész róka segítségével elindítja a felnövés cseppet sem kíméletes útján pártfogoltját, aki immáron a Derűcsőr nevet viseli.

A vad robot könyvként 2016-ban jelent meg az Egyesült Államokban (magyarul Szaszkó Gabriella fordításában tavaly óta érhető el, akárcsak a trilógiává terebélyesedett regény második része, A ​vad robot szökése). Megkapta az Év gyermekkönyve díjat és más kitüntető címeket, s egy sor nyomtatott lap és online portál mellett a New York Times bestsellere is lett. Kevés az olyan terjedelmes és tartalmas mesekönyv, ami úgy beszél aktuális és örök témákról, mint Brown munkája: alapvetően a kulturális értelemben vett „másság” fogalmát birizgálja, de a globális klímaválság aggasztó valósága és a technológia térnyerésével járó kiüresedés is betüremkedik abba a paradicsomi környezetbe, amelynek minden zegzugát felfedezzük. Aztán ott van az említett szülővé válási folyamat, amely a gondoskodáson, az elfogadáson, a megértésen és a másik előtérbe helyezésén keresztül teljesül be; megsüvegelendő, hogy nem egy szokásos anyafigurával járjuk be ezt az ívet. Nem szakmaiatlanság bevallani: már az előzetes annyira megragadta a figyelmemet, hogy elolvastam a mozi alapjául szolgáló gyermek-/ifjúsági regényt. Érdekelt, hogy érdemes-e elvinnem a filmre Jánost, legkisebb – most tízéves – barátomat, akiről korábban már említést tettem a Mértékadó hasábjain.

Nem is tudom, miért éreztem szükségét a könyv adta megerősítésnek. A vad robot ugyanis kimagasló film. A DreamWorks megőrzésre érdemes – a japán mester, Mijazaki Hajao klasszikusait és a Disney régi, nagy produkcióit kiindulási pontként használó – képi világot kanyarított a történethez: azt a komplett, érintetlen univerzumot, amelynek létezését aligha remélhetjük a valóságban. Egyáltalán nem mondhatnánk, hogy „rozsdásan” halad a cselekmény, hiszen Derűcsőr elvándorlása után sem ül le a történet, csak ekkor már nem Roz anyává válása, hanem a megváltozott élethelyzete áll a középpontban. Főhőseinknek nagyszerű vagy népszerű színészek kölcsönzik hangjukat: Roz az Oscar-díjas kenyai színésznő, Lupita Nyong’o, Stikli a chilei származású Pedro Pascal, Derűcsőr az angol Kit Connor hangján szólal meg, miközben Hosszúnyakat a szintén brit Bill Nighy, Rózsafarkat pedig a kanadai Catherine O’Hara kelti életre az eredeti változatban. A magyar szinkron talán még játékosabb: a nemzetközi szereplőgárda teljesítményével egyenértékű a „bádoglény” sokáig érzelemmentes, majd a világra rácsodálkozó énjét és a karakterfejlődés részleteit érzékeltetni tudó Nemes Takách Kata, de akár Dévai Balázs, Nagy Gereben, Márton András és Nagy-Kálózy Eszter hangjátéka is.

Könnyen magunkra ismerhetünk a filmben. A vad robot azokat a kérdéseket teszi fel nekünk, amelyek részben vagy egészben meghatározzák az életünket: ismerjük-e az eredetünket; mi a célunk ezen a bolygón; hibáznánk-e, ha komoly érzelmeket mutatnák ki; mit jelent az összefogás, ha egy nemes ügy vagy a túlélésünk a tét; mikor és hogyan éri meg elengedni valamit/valakit; van-e ereje a történetmesélésnek? A forgatókönyv – akárcsak az alapmű – annyira sokrétű, hogy egy ilyen horderejű vállalkozás megtekintése után nem lehet csak úgy folytatni a napot. Bárcsak példát vennénk azokról az érzelmi készségekről, amelyeket Roz kifejleszt magában!

Egyértelmű lehet: nemcsak az a fontos, hogy a negyedik osztályos is bőséges figyelemmel ülte végig a filmet, hanem az is, hogy a felnőttek közül többünknek potyogtak a könnyei. Azért pedig, hogy a film az elhallgatás vagy a mismásolás helyett a komikum erejével beszél a halálról, piros pont jár!

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria