Ha a kedves Olvasó nem hallotta még a film vagy rendezője nevét, az nem tudatlanságának bizonyítéka: a Szürkületet, ahogyan alkotója életét is, sok rejtély övezi. Még az is nehezen fejthető fel, mikor látott először ezüstvásznat a Dürrenmatt novellája alapján készült film. Rendezője már 1987-ben hozzákezd a munkálatokhoz, s a kamera végül hosszú kihagyásokkal csaknem egy évig forog. Bemutatják végre, az 1990. novemberi Filmvilágban értő kritika jelenik meg róla, díjat kap a Magyar Filmszemlén, majd gyorsan eltűnik a mozik kínálatából. Fehér György még egyetlen nagyjátékfilmet forgat (Szenvedély, 1998), majd négy évvel később tragikusan korán meghal. Művészetét azóta is egy betiltott főiskolai vizsgafilm, néhány remekbe szabott tévéfilm és két egész estés mozifilm őrzi – gyakorlatilag hozzáférhetetlenül.
Ez a makacs csend nyugtalanító: miközben néhányan (főként szakmabeliek és elszánt filmrajongók) csodálattal beszélnek róla, a nagyközönség gyakran kerülőutakon, egy-egy tévéfilmjének emlékezetes jelenetét felidézve ismerkedik vele, utólagos rádöbbenéssel. Fehér adaptált Shakespeare-t, Ben Johnsont, Molière-t, Dosztojevszkijt, és több alkalommal színházban is rendezett. Hatása azonban csak akkor érthető meg igazán, ha elővesszük talán legcsiszoltabb remekművét, a Szürkületet.
A nyitóképsor kivehetetlen sötétségben indul. Vészjósló generálbasszus festi alá a lassan kibontakozó mintázatot, melyről csupán néhány percnyi filmidő elteltével tisztázódik, hogy tulajdonképpen egy erdő felülnézetből.
Meghatározhatatlan a helyszín és az idő: tompa szürkeség mindenütt, rendületlenül zuhogó eső, mélyen barázdált arcok.
A nehézkesen pöfögő, harmincas évekbeli autók, a hosszú ballonkabátok és a hagyományos paraszti életforma bizonyos elemei láttán azt gondolnánk, a két világháború közti Magyarországon járunk, ám ez is illúzió: Fehér eltávolít a jelentől, de nem egy meghatározott múltba, hanem sajátos történelmen kívüliségbe vezet minket. Oda, ahol a hegyi makadámutak sötétlő fenyvesek közé visznek, a civilizáció nyomait csupán néhány szegényes viskó jelzi, a sár pedig egyre csak dagad.
Nyomozók (Haumann Péter, Derzsi János) érkeznek a kietlen vidékre: szörnyű gyilkosság történt, az elkövető azonban eltűnt, a tanya lakói hallgatnak. A detektívek sem bőbeszédűek, ám egyből láthatjuk, hogy eltérő módszereket alkalmaznak a titokzatos bűntény felderítésére: az egyikük józan észszerűséggel, a másikuk érzelmi beleéléssel próbál eredményre jutni.
A Szürkület hangvétele a néző számára sem könnyíti meg a befogadást: Fehér az elbeszélés elsőbbségét hirdető (s mára már teljesen uralkodóvá vált) filmnyelvet egyetlen mozdulattal félredobja, és nézője türelmével kezd incselkedni. Delejező képsorokat komponál, lenyűgöző atmoszférát teremt, és a kamerát több helyen egyszerűen ottfelejti – az utastérben, a szobában, az erdőszélen, miután szereplői távoztak onnan. Lassú, mégis koncentrált tempója, szikár fogalmazásmódja nézőjével felfedezteti majd rendre vakvágányra futtatja ki a cselekmény vélhető fordulatait – zavarba ejtő magatartás ez, a tétova keresgéléshez hasonló.
Rendezőnk hűvös szenvtelenséggel mutatja karaktereit, mintha egy gigantikus terepasztal kicsinyke szereplői volnának. Tőlük sem tudunk meg sokkal többet: az eleinte koronatanúnak tűnő kislány végül nem árul el semmit, a jól értesült „falu bölcse” hasztalan általánosságokat mormol, a gyors siker reményében elfogott gyanúsítottról pedig hamar kiderül, hogy nem segíti a nyomozást. Azonosulni egyikükkel sem tudunk, ugyanakkor nem is gyűlöljük őket: tartunk tőlük. Félelmetes világidegenség telepszik ránk.
Ekkorra már a rejtély megoldásának igényét is rég feladjuk, miközben kétségbeesetten keresünk kapaszkodókat az értelmezéshez. Ám Fehér igazi célja pontosan ez: hatásvadász krimi helyett valójában valami egészen másról akar beszélni – pontosabban hallgatni.
Amíg a társadalmi és kulturális csatazaj (akár három évtizede, akár most) egyre erősödik, a Szürkület a kíméletlen némaságával tüntet: egy Isten nélküli világról tudósít vérfagyasztó kimértséggel.
Ám ez nem Tarr Béla földi Kárhozata: a bedeszkázott égbolt itt nem apokaliptikus tragédia, hanem hűvös tárgyilagossággal tudomásul vett evidencia. A fokozatosan beálló vaksötétben pedig az elemi valóság is megismerhetetlenné válik. Nem használ sem logika, sem beleérzés, marad a tapogatózás. Rettenet ez a javából, melyet a kora újkor első moralistái érezhettek: ha nincs mérce, összemosódik törvény és törvényszegés. Ha nincs üdv, relatívvá válik erény és bűn. Új barbárság vár ránk?
Szöveg: Paksa Balázs
Fotó: Filmarchiv.hu; Országos Széchényi Könyvtár
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata a 2020. november 1-jei Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria