Német László SVD – Csiszár Klára: Gyógyító szeretet – Bevezetés a katolikus missziológiába

A szerzők a külföldi szakirodalom és saját tapasztalataik alapján adnak bevezetést a katolikus missziológiába mint teológiai tudományba, bemutatva annak kezdeteit, fejlődését, kiemelt témaköreit, valamint aktuális kihívásait. A kötet főcíme azért Gyógyító szeretet, mert ahogyan a két szerző rámutat: ez fejezi ki legjobban azt, amit a missziós munkának „szentháromságos alapokon állva közvetítenie kell a világba. Isten folyamatosan végtelen szeretetét akarja ajándékozni az embernek és a világnak azért, hogy élete legyen és teljes legyen”. A könyv írói szerint napjainkban a missziológiának kapcsolatban kell lennie más tudományok művelőivel, termékeny párbeszédre kell törekednie velük, melyben a missziós teológia és általa a missziós gyakorlat alakulhat és fejlődhet. A téma kutatóinak mindenképpen figyelembe kell venniük azt, amit más tudományok, főként a humán- és társadalomtudományok a jelenkorban elértek.

A kötet szerzői megismertetik az olvasót a missziós teológia bibliai alapjaival. Kifejtik: az ószövetségi szövegek célja és teológiai mondanivalója alapján úgy látszik, hogy Isten minden népet, minden nemzetet el akar érni, egyformán gondját akarja viselni a népeknek, még mielőtt egy bizonyos nép kiválasztásának folyamata megkezdődik. Feltűnőnek tartják, hogy a nemzetek családfáján, amelyet a Teremtés könyve a 10. fejezetben mutat be, nem található meg Izrael neve, ami azt jelentheti, hogy ez a nemzet akkor még nem létezett, Isten „működött ebben a világban, a világ történelmében, a nemzetek és a fajok között már azelőtt is, hogy Izrael megjelent volna a történelem porondján”. Ilyen értelemben Isten megváltói működése visszavezethető az úgynevezett Proto-evangéliumra (Ter 3,15), ahol Isten – még ha bünteti is az embert a bűnbeesés miatt – megígéri, hogy megváltáshoz vezeti. Ezt az ígéretet erősíti meg a Teremtő, amikor a vízözön után közli Noéval és utódaival, a jövőben „nem az emberiség elpusztításán fog dolgozni” (Ter 9,8; 11,16), épp ellenkezőleg: azon lesz, hogy az emberek keressék és megtalálják, és életüket az Ő parancsai és elvárásai szerint rendezzék. Ábrahámnak pedig megígéri: neki és utódainak különleges hivatásuk lesz, hiszen Isten bennük és rajtuk keresztül áld meg majd minden népet és nemzetet (Ter 12,3).

Elemezve a missziós teológia bibliai alapjait, a szerzők megállapítják: az ószövetségi könyvekben nem találunk kifejezetten missziós parancsot vagy küldetést, de megtaláljuk azokat az igazságokat, amelyek az újszövetségi missziós felfogás alapjainak tekinthetők: Isten az egész teremtett világ Istene, mindenkinek felajánlja a megváltást. Ő az egész történelem Ura, és Isten az, aki gondoskodni fog minden ember, így a nem zsidó nemzetek üdvösségéről is, mert Isten irgalma nem ismer határt.

Az Újszövetség missziós alapjait vizsgálva a kötet írói kifejtik: az evangéliumokban egyrészt egy olyan Jézussal találkozunk, aki meg van győződve arról, hogy küldetése minden emberhez és nemzethez szól, nem csak Izraelhez. Máté 8,11-ben arról beszél, hogy sokan jönnek még majd Keletről és Nyugatról, hogy helyet foglaljanak az Atya házában, de nem azok, akik számára ez fenn lett tartva. Amikor Jézus megtisztította korbáccsal a templomot, leszögezte: „az Atya háza minden nép imaháza” (Mk 11,27). Meggyógyította a kafarnaumi római százados gyermekét és a kánai asszony fiát is (Mt 5,21.28; Mk 7,24–30).

Másrészt találunk olyan szövegeket is, ahol Jézus világosan beszél arról, hogy az ő küldetése csak Izrael gyermekeihez szól (Mt 15,24 és az ezzel párhuzamos szövegek). Amikor pedig tanítványait szétküldi a világba, lelkükre köti, hogy „a pogányok házaiba és a szamariaiaknak falvaiba ne térjenek be” (vö. Mt 10,5–15).

Jézus ugyanakkor Máté 25,34-ben kizár mindenféle megkülönböztető jelzőt, és egy univerzális, tehát minden emberre vonatkozó ítéletről szól, és arról, hogy mindenki meg van híva az Atya örök országába. Alátámasztják Jézus univerzális gondolkodását a csodái is, melyek Isten országának beköszönését jelentették (Lk 7,22). „Bár az adott történelmi pillanatban ezeknek eszkatológiai jelentőségük van, rámutatnak, hogy Isten országa már itt, a földön is jelen van eseményekben és jelekben. A teljes gyógyulás, melynek előképét a csodákban fedezhetjük fel, csak a végső időkben, az üdvösségben fog beteljesedni” – írják a szerzők. Hozzáfűzik: a harmadik jellegzetes, Jézustól származó cselekedet, amely egy univerzális missziós tervre utal, a tizenkét tanítvány kiválasztása volt. Akkoriban az volt az elfogadott szokás, hogy a hallgatók választották ki azt a rabbit vagy prófétát, akit követni akartak, Jézus viszont maga választotta ki a tizenkét tanítványt. Küldetésük nincs egyetlen népre leszűkítve, hanem minden emberhez szól, és ez már az evangélium elején nyilvánvaló lesz, amikor Jézus „emberhalászokká” teszi tanítványait (Mk 1,17). Univerzális értelemben van tehát szó emberekről, és nem kizárólagosan a választott népről. A feltámadás után pedig a megdicsőült Jézus Krisztus jelenik meg a tanítványoknak, és ezt nyilvánosan is megvallja: „enyém a hatalom”. Mennybemenetele előtt pedig így búcsúzik tőlük: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Én pedig veletek leszek mindenkor, a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Széles körű kutatásaik alapján a szerzők megállapítják: a missziós tevékenység az Egyház természetéből következik. A missziók érdeke sürgeti, hogy „minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt. De ha még nem képesek az egy hitről teljes értékű tanságot tenni, legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük”.

Közli a kötet a Tanítóhivatal néhány, témával foglalkozó dokumentumát és pápai megnyilatkozásokat is.

Német László SVD – Csiszár Klára:
Gyógyító szeretet – Bevezetés a katolikus missziológiába
Szent István Társulat, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír