Nibelungék Székesfehérváron – Szikora János rendezésében mutatták be A Nibelung-lakóparkot

Szikora János rendező a Vörösmarty Színház művészeivel, illetve Selmeczi Bea dramaturg közreműködésével alkalmazta színpadra Térey művét. Az így megvalósuló színdarab nemcsak bemutatja, de életre is kelti a germán eposzi alapokra sokban építő szöveget. A mai környezetbe helyezett történet a hatalom és a pénz természetét, az azokért vívott csatározásokat meséli el, melyek végül az emberi minőség elvesztéséhez vezetnek.

A kortárs környezetbe helyezett mítoszi történetben egy szűk, befolyásos elit tagjainak élete tárul elénk. Siegfried, a karizmatikus hős meghódítja a szép és gazdag Brünnhildét, és átadja neki a gyűrűt, amely a tőke, a befolyás őrzője. Vagyis a hatalom gyűrűje, ahogyan a tolkieni megfogalmazás szólna. A harc ezért a gyűrűért folyik. A mondabéli istenekként megjelenő nagyvállalkozók, akiknek jobbára csak a szeretőjük libidójának alakulása, a szórakozás, illetve egyébként is nagy hatalmuk kiterjesztése jár az eszükben, ezért csapnak össze. A Gibichung család a Nibelungok ellen támad, miközben a szimbolikus beszédben a gazdasági elit tagjai mint istenek jelennek meg. Harcuk – akár a germán mítosz esetében – a vég közvetlen közelségét jelzi. A morálisan pusztuló világ már fizikailag is hanyatlani látszik, úgy tűnik, az embernek sem morális lényként, sem létformaként nem lehet benne helye többé.

A mű összetettségét mutatja, hogy szövege számos, előképként is megjelenő irodalmi művel áll párbeszédben. Már a cím is mutatja, hogy a germán hőseposz, a Nibelung-ének és Richard Wagner Nibelung-tetralógiájának mezejében mozog a dráma. Szép számmal találni benne áthallásokat a világirodalom olyan fontos műveiből, mint a Faust vagy a Peer Gynt, de magyar irodalmi intertextusok is előfordulnak. Térey János szövege – melyben a rímeknek is fontos szerep jut – a reneszánsz drámai hagyomány ékesszólását és a gettórap trágárságát egyenjogúként fogadja magába. Soraiban úgy fér meg egymás mellett e két beszédmód, hogy fennköltségük, modernségük és esetenkénti obszcenitásuk is segíti a megértést. A beszédmódok egymásba keveredése olyan, jelentéspontosító gesztusokat is lehetővé tesz, melyek egy homogén stílusban kevésbé lennének megvalósíthatók. A körmönfont megfogalmazásokkal elmaszkolt közlések erős ellentétben állnak a felháborodottsággal vagy elkeseredéssel átitatott felkiáltásokkal.

Kifejezetten bátor megoldás a rendezőtől, hogy a nyelvezetében pezsgő mű színpadra állításakor a vizualitásra helyezi a hangsúlyt; az előadás ugyanis multimédiás megoldásokkal erősíti a látomásszerű történetmesélést. A teret tagoló ledfalakon megjelenő látvány néhol a berendezés részeként hat, máshol illusztratív jellegű. A díszletet Szendrényi Éva tervezte, a filmjelenetek pedig Lelkes Botond munkái.

A kezdő jelenetben exkluzív környezet tárul a néző elé. A sötétzöld falakon Francis Bacon ír származású brit festő nagy hatású alkotásai lógnak, közöttük üzletemberek, ügyvédek és modellek illegetik magukat. A darab egy későbbi pontján, amikor Hagen terrortámadásokkal igyekszik elpusztítani rokonait és korábbi üzleti partnereit, a ledfalakon valódi terrortámadások képei jelennek meg. A darab ezzel a fikciós mezőn kívülre, a közös élményvalóság terepe felé mozdul, ami kizökkentő hatással jár, ám az egyenletesen jó színészi munka képes ellenpontozni ezt. Gáspár Sándor alakítja a számító Hagent. Hataloméhes apját, Alberichet Trokán Péter formálja meg, a karizmatikus Siegfried szerepében Sághy Tamás látható, szeretőjét, Brünnhildét Ballér Bianka játssza. A sokszereplős darabban a rövidebb ideig színpadon lévő szereplők közül külön kiemelendő a zenei betétekben közreműködő Kőrösi András, Kuna Károly és Kádas József.

A néző az előadás elején még csak kapkodja a fejét. A számtalan színpadi jelet (kirívó öltözetek, zenei betétek, villódzó képek, bonyolult térhasználat) nincs idő dekódolni, értelmezésük primer szinten marad. Ez azonban célzatos megoldás. Az alkotók nem azt akarják elérni, hogy a darab nézője elemeire bontva aggasson fogalmakat a színpadi jelek mindegyikére, hanem hogy átérezze a hangulatot, a cselekmény érzelmi és racionális tétjeit. A mítosz elmesélésmódját éppen ez teszi érvényessé. A francia filozófus, kritikus, Roland Barthes fogalmazta meg a mítoszról, hogy az nem történeti, hanem ideológiai ihletettségű mű. Ez azt jelenti, hogy kulturális jelenségként szemlélendő, mivel azt a hatást kelti, mintha az adott jelenség öröktől fogva jelenvaló lenne. A germán – illetve wagneri – alapokra épülő Térey-mű éppen ilyen, ez indokolhatja a rítusszerű előadásmódot.

Az előadás technikailag eleve formabontó, s a zárlatban tovább fokozza ezt a hatást egy humanoid robot feltűnése, ami a darab csúcspontját is jelenti. Az egymással viaskodók halála után a gyűrű a robot ujjára kerül, a Nibelungok pusztulásával és az azt övező felfordulással pedig kiteljesedik a poszthumán jelen. Továbbra is a barthes-i mítoszfejtésnél maradva: az előadás e pontján a végletekig tökéletesített mesterséges tőkelogika lép az ember helyére. A robot jelenléte erős színpadi jelként pontosan artikulálja mindezt, a technológia éppen annyira vált ki döbbenetet, amennyire megrázó az üzenete. A színpad a zárlatkor már üres, a csendben csak a robot motorjának duruzsolása hallatszik. Ezzel a befejezéssel az előadás nem csupán a modern mítoszt zárja le, hanem markáns állítást is tesz az ember utáni korszakról: a humán értékek pusztulását követően már nem hősök, hanem algoritmusok öröklik a világot.

Szerző: Szabó Benedek

Fotó: Vörösmarty Színház

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.