Nigériai napló (3.) – Szent helyek, ahol árvákat és magukra hagyott időseket fogadnak be

Miután legyőztük a helyi poros, kátyús utakat, ijedtséggel vegyes ámulattal szemléltük az utak mentén a zsúfolt, kaotikus nigériai valóságot, a Mária, Krisztus Anyja Szeplőtelen Szíve kongregáció nővéreinek házába érkeztünk, ahol egymás mellett van az idősek otthona és az árvaház, az udvaron keresztül átjárhatunk az egyikből a másikba. Ismét leckét kaptunk alázatból, a 81 éves, ma is energikus Rose Mariette nővér csak sokadik kérdésemre árulta el, hogy az intézményt ő alapította 1995-ben, amikor látta, milyen nagy szükség van rá, hogy valaki gondozásba vegye a fiatal leányanyák által elhagyott újszülötteket.

A helyi kultúrában nagy szégyen, ha valaki hajadonként szül. Sokan az abortuszt választanák, a nővérek nekik kínálnak alternatívát azzal, hogy megszülhetik a gyermeküket. Néhány gyereket évek múlva visszafogadnak a családba, akiket nem, azokat pedig örökbe adják. A beteg, fogyatékos és viselkedészavaros gyerekek maradnak, róluk a nővérek gondoskodnak egészen addig, amíg önálló életet tudnak élni: tanulnak, munkát találnak. Nagy szükség van itt minden adományra, hálásan fogadták a sok élelmiszert, amit vittünk nekik.

A nagyobb gyerekek azonnal örömmel fogadtak minket, birtokba vették a focilabdát, Andrással és Emmanuel atyával játékba kezdtek, később pedig a Magyarországról, barátaink adományaként hozott kifestőket és ceruzákat is lelkesen próbálgatták. Ők azok, akik maradtak, akik nem kellettek senkinek, mert betegek (például HIV-pozitívak), vagy egyszerűen csak problémásak. A nővérek szerető gondoskodása mellett iskolába járhatnak, szakmát tanulhatnak. A 18 éves, értelmes és angolul szépen beszélő Mary Rose megosztotta az álmát: Kanadában szeretne tanulni mérnöknek, és visszajönni, segíteni a népét. Barátnője, Jessica ügyvéd akar lenni. „Imádkozunk értük” – mondta a nővér, amikor arról kérdeztük, vajon milyen lehetőségeik nyílnak erre.

Az udvaron áthaladva hangulatos, vidám afrikai zene hallatszott. Óriási meglepetésünkre az idősek otthonából jött, ahol minket vártak hangszerekkel, énekekkel. Még a százéves néni is lelkesen rázta a kiszáradt lopótökre felfűzött magvakból készült hangszert. Olyan fergeteges hangulat kerekedett, hogy nem lehetett ellenállni, Abigail nővér énekére mi is táncra perdültünk. Nem hittem volna, hogy éppen az elhagyott idősek között érezzük meg először, milyen is egy afrikai örömünnep.

Basil atya szokásához híven bemutatott minket, pironkodva hallgattuk, amíg Csókay András ki nem segített a méltatások tengeréből:

Akárhányszor idejövünk hozzátok, tanulhatjuk tőletek a mély hitet Jézusban. Minden misszió után mélyül a hitünk, ajándékot adtok ezzel nekünk.”

Réka végigvizsgálta az összes lakót, vérnyomást, vércukorszintet, oxigénszaturációt mért és rákérdezett a betegségeikre. Kontrollvizsgálatra jött, hiszen évek óta jár hozzájuk, ezért örültek ennyire a visszajáró, hűséges segítőnek. Fáradhatatlanul haladt, minden idősre sor került, a fiatal afrikai nővéreken látszott, hogy tiszteletből tartanak csak ki, már nagyon elfáradtak a végére. De fontos volt, hogy mindenki sorra kerüljön, hiszen egy alkalommal tudtunk csak kimenni. Este Réka összekészíti a szükséges gyógyszereket és másnap küldi a betegeknek.

Amíg a vizsgálatok zajlottak, volt idő beszélgetni is – ami azért nem olyan egyszerű, mert a helyi angolt a legtöbben úgy beszélik, hogy még a névelőket sem értem belőle, de szerencsére egy fiatal gondozó, Angela a segítségemre sietett és fordított nekem igbóról vagy angolról angolra. A százéves néni mellett húszéves lakó is van, mert a nővérek fogyatékkal élőket is befogadnak. A 61 éves Szonomor mikrobiológusnak tanult, tanított is, de megbetegedett, elvesztette a munkáját, nyomorban élt egyedül, mielőtt bekerült az otthonba. A legtöbbeknek van családjuk, de sajnos Nigériában is elkezdődött az a folyamat, hogy a fiatalok a városba költöznek, és csak az idősek maradnak a vidéki házikóban. Ha már nem tudják ellátni magukat, nincs, aki gondoskodjon róluk. Így járt a nyolcvanéves Jennet, akinek három gyereke él Anambrában, és sok sorstársa is. Az otthonban a nővérek szeretettel veszik őket körül; az is fontos nekik, hogy az ellátáson túl vidámságot csempésszenek az életükbe.

Augustin születése óta gyengénlátó. Egy operációnak köszönhetően éveken át látott, de az iskola vége felé megvakult. Lagosban folytatta a tanulást a vakok iskolájában, megtanulta a Braille-írást. Kérdeztem, van-e könyve, amit olvashat és elmondta, hogy nincs, nagyon szeretne egy Braille-írással íródott Bibliát. Utánajártam, sok-sok kötetet tesz ki, amit nehéz lenne kivinni repülőn, de talán legalább az evangéliumokat megszerezhetnénk neki angolul.

Teréz anya nővéreinek házában folytattuk a látogatást, ide is adományokkal érkeztünk, amit hálásan fogadtak, meg is tanulták gyorsan, hogy mondjuk magyarul: „Köszönöm”. Ők is újszülötteket gondoznak, illetve nehéz helyzetbe jutott anyákat fogadnak be, akik szülés után ott hagyhatják gyermeküket, akiknek találnak örökbefogadó szülőt, jellemzően országon belül. Találkoztunk egy fiatal várandós anyukával, aki egy autóbalesetben elvesztette férjét és egész családját, ő maga is komolyan megsérült. A hat nővér – akik közül egy sem nigériai származású – tizennégy csecsemőt és kisgyereket gondoz a rájuk jellemző önzetlen gondoskodással, és a négyéves Maria Gorettit, akit súlyos fogyatékosságával senki nem akart örökbe fogadni.

Csoda, hogy a világ számos szegletében élnek szerzetesek, szerzetesnővérek, világi hívők, akik vállukra veszik ezeket az elesetteket és nem teherként, hanem ajándékként hordozzák.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír