Nigériai napló (7.) – Történetek az Afréka Alapítvány missziója és az igbó nép életéből

Nigériai programunk következő állomásaként ismét ellátogattunk az onitshai árvaházba és az idősek otthonába, ezúttal a Hungary Helps Program képviselőivel, Kovács-Pifka Péter vezérigazgatóval és Zelei Péter programvezetővel, akik átadták a magyar  adományt: öt éven át biztosítják az idősek és az árva gyerekek egészségügyi ellátását, a kicsik tápszerét, valamint a nagyok tandíját.

Korábbi naplójegyzetünkben már elmeséltük, hogy a Mária, Krisztus Anyja Szeplőtelen Szíve kongregáció nővéreinek házában egymás mellett van az idősek otthona körülbelül negyven lakóval, és a mintegy harminc gyereket befogadó árvaház, az udvaron keresztül átjárhatunk az egyikből a másikba.

Érkezésünkkor nagy ünnepséget rendeztek: nemcsak a ház lakói jöttel ek, hanem más iskolás gyerekek is, hogy itteni szokás szerint tánccal, énekkel köszöntsenek. Tápszert, rizst és más tartós élelmiszert adtak át át a Hungary Helps képviselői, majd mindannyian átmentünk az idősek otthonába. Már nem lepődtem meg, milyen fergeteges hangulat fogadott, a százéves néni most is teljes beleéléssel rázta a csörgődobot, mindenki hangosan, vidáman énekelt, aki tudott, táncra is perdült, aki nem, a kerekesszékben a kezével mozgott ritmusosan a zenére. Az ápolók és a szerzetesnővérek sem maradtak restek, ropták a táncot.

Szép bizonyítéka annak, hogy az időskor is tele lehet életörömmel.

Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van” (Lk 17,20) – mintha megvalósult volna ez a misztérium.

Furcsa jelenet, táncoló öregek, kicsit viccesnek is tűnhet, de sokkal inkább csodálatra méltó, sőt, maga az örömhír. Ezek az idősek az afrikai társadalom igazi számkivetettjei, sajnos egyre kevésbé ritka kivételek, mert a nagycsaládok már itt sem mindig gondoskodnak az öregjeikről. Sánták, vakok, betegek, szegények, mégis az élet öröme tölti be őket.

A látogatás után tovább indultunk Ifite-Ogwariba, ahol ismét egy olyan kezdeményezést láttunk, ami csak Afrikában létezhet ilyen formában. Egy tágas, üres területen elkezdtek építeni egy templomot plébániával és egy iskolát, majd amikor a kevés pénzük elfogyott, abbahagyták az építkezést; ha újabb komolyabb támogatás érkezik majd, újrakezdik. Hiszik, hogy felépül a nagyszabású épületkomplexum, pedig külön nehézség, hogy több száz méter mélyről lehet csak vizet nyerni majd… vagy onnan sem.

Nem egészen értettük, miért épül a puszta közepén egy nagy templom, Basil atya, az onitsai érsek alkancellárja pedig nem értette, miért csodálkozunk. Kiderült, hogy a falu népe – 800 ezer lakosú faluról van szó, Debrecen lakosságszámának négyszerese – kérte az érseket a templom építésére, mert csak nagyon kicsi templomuk van, messze ettől a területtől. Miután megkapták jóváhagyását, ezek az igen szegény emberek összeadták a pénzt és megvették a területet. Egy olyan helyen, ahol a közelben ugyan nem láttunk házakat, de nagyon sokan élnek az erdőkben, és számukra ez a távolság nem okoz gondot. A plébánia majdnem készen van, a templomnak az alapkövét tették le, az iskolának már látszanak a körvonalai. Biztos vagyok benne, hogy ekkora szervezőkészséggel és a még annál is nagyobb hittel Okeke érsek és paptársai előbb-utóbb megnyitják a templomot, az iskolát.

A kórházba fáradtan érkeztünk, de annyira különleges látvány fogadott, hogy azonnal felélénkültünk. Sátrak alatt vártak a helyi törzsi vezetők, köztük az első sorokban a legöregebbek. Barázdált arcok, színes fejfedőkben, komoly tekintettel. Hálásan köszönték az Afréka Alapítvány és a magyarok segítségét, majd hagyományos módon csípős földimogyorókrémbe mártott tojásgyümölccsel kínáltak. Még szoknunk kell ennek a leginkább padlizsánhoz hasonlító, itt gyümölcsszámba menő növénynek az ízét, de az már látszik, hogy megosztó: van, aki rá sem tud nézni, másoknak pedig kifejezetten ízlik. Nem úgy, mint a fufu (növényekből készült, fehér, gyúrható massza) és a hozzá készült leves, amire egyértelműen rá sem tudunk nézni, hiába kínálják a legnagyobb szeretettel. Szerencsénkre a kórház mellett lévő házban élő szerzetesnővérek remekül, a mi ízlésünk szerint főztek, ahogyan a S. Borromeo kórház területén is teszik ezt két hete vendéglátóink: hagyományos jollof rizs afrikai harcsával vagy csirkével, spenóthoz hasonlító zöldség, főzőbanán, lecsó, tojás, babos ételek váltogatják egymást az asztalunkon.

Fodor Réka, azaz Afréka – vagy ahogyan itt nevezik, Doktor Réka – ingyenes rendelésére ismét kétszáz ember érkezett ebben a szegény régióban, ahol nagyon kevés ember tudja megfizetni a kórházi költségeket, ezért inkább csendben meghalnak, legfeljebb népi gyógymódokkal próbálnak szembenézni a maláriával, tífusszal… Átgondolt terv szerint segít itt az Afréka Alapítvány: felépült egy radiológiai központ és az egyszemélyes betegszobákat kínáló Afréka Ház. Ez utóbbi azért fontos, mert nincs állami egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás, a kórháznak a működéshez bevételre van szüksége, és ha van, aki fizet ezért a különleges szolgáltatásért, a bevételből lehet fejleszteni.

* * *

Este indultunk hazafelé azon az 50 kilométeres úton, ahol több checkpointnál is fegyveresek ellenőrizték az áthaladókat – a mi biztonságunk érdekében, mégis eléggé csökkentette a biztonságérzetünket. Főleg mert tudtuk, hogy az út mentén fekvő falvak lakói néhány hónappal ezelőtt egymásra támadtak, lerombolták egymás házait és sokakat meg is gyilkoltak.

Szerencsére az érsek vendégeiként különlegesen vigyáznak ránk, de turistaként nem szívesen járnék errefelé. Nigéria egyébként olyan, mintha több különböző ország lenne, ez az országrész lényegesen biztonságosabb az északi részeknél, ahonnan a keresztények a Boko Haram támadásai elől délre menekülnek. Kicsit távolabb ezen a környéken is előfordul, hogy nomád fulani pásztorok erőszakosan támadnak emberekre, házakat rombolnak le, kifosztják a magtárakat. Az Okeke érsek beiktatásának huszadik évfordulójára rendezett szertartáson egy másik, a nyugati részen fekvő ibadani egyházmegye püspökével beszélgettem, aki azt mesélte, hogy náluk teljesen harmonikus a muszlimok és keresztények együttélése, az iszlám vallási vezető a jó barátja, fiatal korában az ő családjánál lakott: ma is Dominus vobis cum köszöntéssel üdvözli, a katolikus püspök pedig Szálem alejkummal válaszol.

Védett közegünkből kevés feszült helyzettel találkozunk Nigériában, de azért néha szembejönnek a kényes kérdések. A szemináriumban, a nővérképzőben és a koncelebrált szentmisén a papok között is látunk albinókat. Nigériában a legnagyobb az arányuk, több mint kétmillióan élnek az országban, eddigi ismereteim szerint meglehetősen diszkrimináltan: sokakat el sem fogadnak a szüleik, másokat nem fogadnak be az iskolákba, vagy úgy hiszik a hagyományos kultúrában, hogy rontást hoznak. Az Egyházban teljesen elfogadottak, de kiváncsi lennék, vajon a szolgálati helyeiken hogyan fogadják el őket.

Annyi érdekes kérdés lenne, a sikert és gazdagságot hirdető szektákról, a szegénységről és a vállalkozási kedvről, a muszlimokkal való együttélésről, a kaotikus közlekedésről, a gyerekek jövőjéről, az idősek szerepéről a társadalomban, de azt majd csak könyvekben és az interneten kereshetem meg, itt az érsekség területein kívüli világra csak autóból tekinthetünk rá.

Egy nigériai írónő, Buchi Emecheta magyarul is olvasható könyve, A menyasszony ára például bepillantást ad az igbó falvak életébe még abból az időből, amikor a hagyomány erősebb volt a kereszténységnél. Wole Soyinka Nobel-díjas nigériai író új kötetében az előzetes ismertetések szerint szó esik a mindent elborító korrupcióról, a terrorizmusról, hamis prófétákról, szervkereskedelemről, hatalmi harcokról… És mindez ezzel a címmel: Történetek a föld legboldogabb népének életéből (Chronicles from the Land of the Happiest People on Earth). Ez remekül kifejezi azt az ellentmondást, aminek mi is tanúi voltuk az elmúlt két hétben ebben a szép és szegény afrikai országban, ahol annyi mosolyt láttunk, amennyit otthon egy életen át sem.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita (Chi-Zitere)

Magyar Kurír