Nikosz Kazantzakisz: Isten Szegénykéje

Az idős, megöregedett Leó testvér, Ferenc első és mindvégig leghűségesebb követője idézi fel mindazt, amit átélt, megtapasztalt Isten Szegénykéje mellett több mint húszéves vándorlásuk, radikális Krisztus-követésük során.

Az ifjú Leó testvér szenvedélyesen keresi Istent: „Kolostorról kolostorra, faluról falura, egyik vadonból a másikba jártam, és kerestem az Istent. Nem házasodtam, nem voltak gyermekeim, mert kerestem az Istent. Karéj kenyér volt egyik kezemben, egy maréknyi olajbogyó a másikban, és bár éheztem, újra meg újra elfelejtettem enni, mert kerestem az Istent.”

Leó testvér istenkereső vándorlásai során eljut Assisibe, s itt találkozik az ifjú Ferenccel, aki a jómódban élő fiatalok központi alakja. Gyönyörű a hangja, éppen szerenádot ad Scifi gróf palotája előtt annak szépségéről híres leányának, Klárának. A dal egy fehér galambról szól, akit üldöz egy sólyom, s az ifjú hívja a galambot, jöjjön hozzá, keressen menedéket a keblében. Klára fel sem ébred, egyáltalán nem reagál Ferenc énekére, Leó lelkét viszont mélyen megérinti a dal: „… váratlanul megéreztem, hogy az én lelkem a galamb, a sólyom a Sátán, s ezen ifjú kebel, amelyben menedéket találok.”

Ferenc ekkoriban még könnyelmű ifjú, „selyemben, húsban fetreng”, életvitele hedonista, az Isten jeleire érzékeny lelkű Leó azonban ösztönösen megérzi benne a jövendő szentet: „Egész teste illatot árasztott, illatot, mint a méz, mint a viasz, mint a rózsa. Beszívtam azt és megértettem: a szentség illata ez. Amikor felnyitsz egy ezüst ereklyetartót, ezt az illatot árasztják a szent csontjai.”

Leo testvér elnyűtt, rongyos köntösét Ferenc lába elé teríti. Ferenc azonnal megérzi, hogy valaki küldte hozzá Leót, csak még azt nem tudja, kicsoda. A jólétben élő Ferenc nem meri bevallani, hogy a mennyország hiányzik az életéből, s magyarázkodni próbál: „A mennyország túl magas nekem. A föld jó, kivételesen jó.” Leó testvér válasza az, ami gyökeresen megváltoztatja Ferenc életét: „A mennyország bennünk van, ifjú uram!” Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „… az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).

Nikosz Kazantzakisz Szent Ference nem a legendákban ábrázolt jámbor lélek, szüntelenül gyötri önmagát, naponta küzd meg démonaival, hogy megvalósíthassa Jézus intelmét – „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Ferenc számára nincs középút. Vallja: „Leó testvér, aki a világ mai állapotában erényre törekszik, annak erényesnek kell lennie a szentség fokáig, sőt azon is túl, aki pedig bűnre törekszik, annak bűnösnek kell lennie az állatiság fokáig, sőt azon is túl. A középút ma már nincs többé.”

A tökéletességre törekvő Ferencet szüntelenül kínozza a kérdés, hogy amit tesz, az megegyezik-e Isten akaratával? Meggyőződése, hogy kényelmes úton nem juthatunk el a mennyek országába, az üdvözüléshez a meredek út vezet, kereszttel a hátunkon. Ferenc lelkét betölti a szeretet, s az irgalom, de Krisztus radikális követésében nem ismer megalkuvást, s ezért mindenkivel vállalja a konfrontációt. Elkerülhetetlen az összetűzés közte és csak a matériában élő, kizárólag az üzleti hasznot szem előtt tartó apja, Bernardone Péter között. Férjével szemben Ferenc anyja, Pica, éppen ellenkezőleg, folyamatosan törekszik a szentségi élet megvalósítására. Ez a kétféle világkép szöges ellentétben áll egymással, s Ferenc rengeteget szenved attól, hogy a saját lelkében sem tudja összebékíteni a szüleit: „Õk ketten évek óta birkóznak bennem… ez a harc betölti egész életemet… Apám így kiált bennem: ’Szerezz pénzt, gazdagodj meg… vásárolj címert, légy nemesember. Csak a gazdagság és előkelőség méltó a világra. Ne légy jó, mert ha már egyszer jó vagy – véged! Anyám pedig, nehogy apám meghallhassa, lágyan és félve ezt rebegi bennem: ’Légy jó, fiam, és veled lesz áldásom! Szeretned kell a szegényeket, alázatos szívűeket és az elnyomottakat. Ha valaki megbánt, bocsáss meg neki.”

A regény egyik csúcspontja, amikor III. Ince pápa fogadja az alázatos lelkű, rongyos öltözetű Ferencet, aki azt kéri Krisztus földi helytartójától, hogy „A tökéletes Szegénységet, a tökéletes Engedelmességet, a tökéletes Szeretetet” hirdethesse. A pápa haragos, már-már ellenséges Ferenccel szemben, s bár megdöbbenti, hogy vele azonos álmot látott, szinte egy időben, a Laterán megdőlt harangtornyának – jelképesen az egész egyház – helyreállítására egy égi hang Ferencet szólította fel, szigorúsága nem enyhül. A lélek jó ismerőjeként, felismeri a Ferenc lelkében dúló harcot: „Sem gőgöd, sem alázatosságod nem ismer határokat. Isten és a Sátán birkózik benned, és ezt te tudod!” Ferenc válasza azonban egyértelműen alázatos, bizalma maximális a pápában, mert valóban Krisztus földi helytartóját tiszteli benne: „Igen, Szentatyám, tudom, és ezért keresem nálad az üdvösségemet. Nyújtsd felém kezedet: segíts! Nem vagy-e a Keresztény Világ feje? És én? Nem veszélyben forgó lélek vagyok-e vajon? Segíts!”

Ferenc célja azonban a lehetetlen elérése, ezért később azt mondja Leó testvérnek, hogy a pápa „… okosan beszélt…, megfontoltan, mennyi önbizalommal! Aki őt követi, nem kárhozik el, de nem is lesz képes sohasem átugrani a sáron, ami az ember. Ami minket illet, Leó testvér, az a célunk, hogy átugorjunk a sáron, ami az ember!”

Áthidalhatatlan ellentét van Ferenc és a spanyol szerzetes, Domonkos között abban a kérdésben, hogyan viszonyuljon a keresztény ember a világban naponta megtapasztalt rosszhoz. Isten Szegénykéjével szemben Domonkos Isten Oroszlánja, már a külseje is – „Arca kemény és zord, szemei: mint két parázsló széndarab” – tökéletesen az ellentéte az alacsony, a rengeteg böjtöléstől csontsovánnyá fogyott, szeretetet és szelídséget sugárzó Ferencnek. Domonkos hirdeti: „Az emberi természet gonosz…, ravasz és démoni!... amire szüksége van, az erő. Ha a test az üdvösség útjában áll, meg kell semmisíteni, hogy a lélek megmentessék. Máglyákat fogok gyújtani…” Domonkos szelíd, védtelen báránynak tartja Ferencet, aki az emberek, vagyis a farkasok közé csöppent, „És föl fognak falni, mielőtt a magasba emelkednél… jól ismered a szeretetet, de ez nem elég. Meg kell tanulnod, hogy a gyűlölet is Istentől való, a gyűlölet Isten szolgálatában áll.” Ferenc azonban borzongva tiltakozik ez ellen: „Nem úgy akarom megölni a bűnt, hogy vele együtt a bűnöst is megölöm: nem akarok háborút viselni a gonoszok és a hitetlenek ellen. Prédikálom majd a szeretetet, és szeretni fogok; prédikálom a megbékélést, és testvéri szeretetet gyakorolok mindenki iránt, aki csak él a földön.” Ferenc egyetemes szeretete még az önteltségében és önimádatában elsőként Isten ellen forduló Sátánra is kiterjed: „Sokszor megesik, hogy térdre borulva imádkozom Istenhez: bocsásson meg megtévedt testvérünknek.”

Ferenc a saját sorsából, korábbi, bűnös életéből vezeti le, hogy Isten kegyelme végtelen. A Teremtő határtalan jóindulatának tartja, hogy Lucifer csillaga tündöklőbb, mint a mennyei Atya üzenetét a világ Megváltójának születéséről Máriához vivő Gábriel arkangyalé: „Nincs keményebb büntetés annál, Leó testvér, mint jóindulattal válaszolni a rosszakaratra. Nem ugyanezt tette velem is az Isten, velem, a hitvány, nyomorult, semmirekellő Luciferrel? Ahelyett, hogy sújtó villámával hamuvá égetett volna, egy éjjel, miközben dalolásztam – megtömve étellel, itallal, gonosz vágyakkal –, mit tett velem? Álmomban elküldte Szent Damiánt, és megparancsolta, hogy vállaimmal támasszam meg a Templomot.”

Ferenc a saját közösségén belül is ellenlábasra lel, Éliás testvér személyében. Ferenc azonnal megérzi a hatalmas termetű, tudós Éliáson, hogy zavart fog okozni békés, testvéri közösségükben, mégis befogadja. Sőt, arra inti az Éliásban azonnal Júdást felismerő Leó testvért, hogy vesse ki szívéből az indulatot, a rossz érzést Éliással szemben, mert ez nem Istennek tetsző cselekedet.

Éliás testvér akaratos, erőszakos személyiség, a saját céljainak megfelelően magyarázza Krisztus tanítását. Ferenc számára mindennél előrébb való az evangéliumi szegénység és egyszerűség. Éliás azonban mindkettőt elveti, arra hivatkozva, hogy az immár több ezer főt számláló közösség vezetése más módszereket igényel, mint kezdetekben. Éliás racionális, pragmatikus érveket hangoztat, szerinte az idők változásával nekik is változniuk kell. Hirdeti, hogy már „Nem különcök vagyunk, hanem katonái egy zsoldos hadseregnek, mely háborút visel… „Megváltoztak az idők, és megváltoztak az emberek; más lett a mennyország, más lett a föld. A régi igazságok badarsággá váltak.”

Éliással szemben Ferenc mindvégig rendíthetetlenül ragaszkodik a valódi evangéliumi lelkülethez, számára egyedül Krisztus szavai és cselekedetei az irányadók. Szelíden, de határozottan figyelmezteti Éliást: „Éliás testvér, attól félek, hogy félrevezeted a nyájat. Az útnak, amelyről beszélsz, nem háborúság, hanem Gazdagság a neve. Istenhez nem vezet széles út; egyedül a szűk ösvény vezet az Õ házához, a Paradicsomba. A széles út a Sátán útja.”

Ferenc azonban nem szegül szemben a végsőkig Éliással, amikor látja, hogy a közösség közül sokan követik, önként lemond a vezetésről. Számára egyetlen szempont létezik, hogy Krisztust kövesse, akaratának megfelelően. Hatása messze sugárzó, az emberek mindenütt szentként tisztelik, útját megtérések kísérik, mint a félelmetes hírű Farkas bandavezéré, aki a jobb latrot hozza fel példának (Lk 23,39-43) arra, hogy legyen bár bűnnel tarkított az életünk, „Az utolsó pillanatban, amikor közeleg a halál, úgy kell intézned, hogy Krisztus Urunk jobb oldalára kerülj és ne a balra!..., különben véged!”

Ferenc számára egyetlen öröm létezik az életben, „ha azt tesszük, amit Isten akar.” Szembeállítja egymással Isten igazságosságát és szeretetét, s figyelmeztet: „Isten szeretetében kell az embernek reménykednie. Jaj lenne nékünk, ha csak igazságos volna!”

A Nikosz Kazantzakisz által ábrázolt Szent Ferenc „a kötelességét teljesítő ember példája, az emberé, akinek szakadatlan és páratlanul kegyetlen küzdelemmel sikerül teljesítenie legfőbb kötelességét: valamit, ami magasabbrendű még az erkölcsnél, az igazságnál s a szépségnél is: azt a kötelességünket, hogy átlényegítsük az Isten által ránk bízott anyagot, s átváltoztassuk lélekké.” (Szent István Társulat)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír