Nincs vége a Gutenberg-galaxisnak – Beszélgetés a friss Pro Cultura Christiana díjas Sarbak Gáborral

– Kérem, beszéljen kicsit a gyermekkoráról és pályája indulásáról.

– Egyik nagyapám úri szabó volt, a másik állatorvos, apám jogász, anyám gazdasági hivatalban dolgozott. Pécsett születtem, nevelkedtem, a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ami a háború előtt ciszterci iskola volt. Egykor Babits Mihály, majd az édesapám is ide járt. Ott is érettségiztem 1973-ban, innen kerültem Budapestre, az ELTE-re, és az Eötvös-kollégiumban lakhattam, ahol a szabad bejárású könyvtárat és a kollégistáknak biztosított külön képzést élvezhettem. 1979-ben friss latin diplomával már a Mezey László professzor irányította kutatócsoportban kutathattam a latin kódextöredékeket. Azóta is a latinnal foglalkozom, szakterületem a középkori latin emlékek kutatása maradt, akár teljes kódexekről, akár csak a kódexekből fennmaradt töredékekről van szó. Ehhez járult hamarosan a pálos rend középkori írásbelisége iránti érdeklődés, ami adott esetben átnyúlt és átnyúlik a 16–17. századi latin és német nyelvű pálos nyomtatványok világába. Ezek kutatása egyfajta nyelvi rugalmasságot, állandó nyitottságot kíván, azaz folyamatos (szak)szótárhasználatot, mert meg kell tanulni a liturgikus latin nyelvet, a rendkormányzati irodalom erősen jogi nyelvezetét, a korszak teológiai kifejezéskészletét, tehát mindazt, ami a középkori latin sokszínűségét jellemzi. Mindezek biztos nyelvi alapját a klasszikus latin biztosítja, amit – véleményem szerint – meg kell tanulnia mindenkinek, aki a középkor sokrétű latinjával kíván foglalkozni.

– Hogyan ébredt fel Önben már gimnazistaként a latin nyelv iránt az érdeklődés, olyan szinten, hogy aztán a hivatásává vált ez?

– A gimnáziumban latint tanultam, az érettségi környékén volt egy kedves, idős tanár bácsi, akihez sűrűn elbicikliztem, hóban, sárban, különórákat vettem tőle, és az ő példáján, hozzáállásán keresztül nagyon megkedveltem a nyelvet és a kultúrát, azután már nem volt kérdés, hogy erre a szakra jelentkezem.

– Csak azért kérdezem, mert 1945 után a hatalom szinte teljesen visszaszorította a latin nyelvet, holt nyelvnek minősítve.

– Ez így volt, hadd ne részletezzem most az okokat. Ma viszont azt látom, hogy a latinnal sokan foglalkoznak, többen végeznek az egyeteme(ke)n klasszika-filológia szakon, mint korábban. Ne felejtsük el, hogy a latin nyelv már Krisztus előtt sok évszázaddal kialakult, virágzott akkor is, amikor már senkinek sem ez volt az anyanyelve (gondoljunk csak a középkori latin költészet máig eleven alkotásaira) és például a 20. század hatvanas éveiben is még latinul oktatták sok helyen a teológiát. Aki a magyar történelem elmúlt fél évezredével foglalkozik és netán egy levéltárban dolgozik, annak egyaránt kell bírnia a németet és a latint. Talán mondhatjuk, hogy valamiféle reneszánsza van a latin nyelvnek, több fiatal ismerősöm folyékonyan beszéli is.

– Az előbb már említette, hogy kiemelt kutatási területe a középkori latin nyelvű kódexek és kódextöredékek. Milyen üzeneteket hordoznak ezek a ma emberének?

– Abból indulnék ki, hogy szinte mindenki érdeklődik a saját múltja, esetleg felmenői múltja iránt, és ha tovább lépünk, akkor a tágabb környezetének a múltja iránt is. Rá kell jönnünk arra, hogy évszázadokkal korábban is hús-vér emberek éltek, sokszor ugyanolyan jellegű gondolatokkal, vágyakkal, fájdalmakkal és örömökkel. Több évtizede a magyar földön megszerveződött pálos rend középkori történetével foglalkozom, így megvan az a személyes kötődés, ami mindezt indokolja. Az általam vizsgált kódexeket (sokszor pálos) szerzetesek vagy nem szerzetesek másolták vagy éppen írták. Volt, aki a munkáját befejezve a mű végére odaírta a nevét, és vérmérsékletétől függően még azt is, hogy bizony elege van már a munkából, ihatnéka van, mert kiszáradt a torka, és nyilván bort akart inni, nem vizet. Adott esetben a világi másoló (scriptor) egy szép lányt kívánt volna munkája jutalmaképpen, vagy egyértelműen kifejezte, hogy mennyire utálja mesterét (nyitott kérdés marad, vajon neki tudomására jutott-e ez).

Az élet sokszínűsége megragadható a kódexekben, és ez hihetetlenül izgalmassá teszi az egészet.

A másik oldalon pedig nyelvi szempontból érdekes, hogy hogyan, esetleg milyen irodalmi minták szem előtt tartásával adja elő a középkori világi vagy egyházi szerző a saját mondandóját. Az izgalmas gondolatok mellett emberi sorsok, történetek rajzolódnak ki a kódexekből.

– Hogyan fordult érdeklődése a pálosok felé?

– Erre nyilván azt kellene válaszolnom, hogy Pécsett volt a pálos templom, amelyik már a nevével is fenntartotta a rend emlékezetét, és én ezért kezdtem el velük foglalkozni, de nem így történt. Miután elvégeztem az egyetemet, a Mezey László irodalomtörténész, paleográfus által alapított Fragmenta codicum kutatócsoportnál (jelenleg MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport, Sarbak Gábor a vezetője – a szerk.) kezdtem el dolgozni, és ő egyszer megemlítette, hogy a 16. század húszas éveiben Gyöngyösi Gergely, a magyarországi pálosok általános perjele, azaz rendfőnöke megírta latinul a pálosok történetét Vitae Fratrum címmel, amit le kellene fordítani. A kiadói szerződés birtokában neki is álltam a munkának, meg nem is, ahogyan ez szokott lenni bölcsész embernél, azaz mindig várunk egy kicsit, mígnem legnagyobb meglepetésünkre a magyar fordítás 1983-ban megjelent a Magvető Kiadó gondozásában. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején nem volt jellemző, hogy két szerződés párhuzamosan fusson, tehát valamit valahol nagyon elnéztek. Erről tehát lecsúsztam, arra azonban, hogy nagyon bánkódtam volna, nem emlékszem... Az eredeti latin szöveget viszont már jól megismertem, gondoltam, írok róla egy ismertetést, amiből végül kritika lett.

Ekkor kezdődött az egész: fejjel beleestem a ,,verembe”, és innen csak akkor tudok kikeveredni, ha foglalkozom a pálosok történetével, ami a mai napig tart, és ha Isten megsegít, egy ideig még tartani fog, mert vannak még megírásra váró adósságaim.

– Mire gondol? Ha jól tudom, egyháztörténészként a pálosok 1786 előtti történetével foglalkozik.

– Engem elsősorban a pálosoknak a középkori Magyar Királyság alatti története, irodalmi tevékenysége érdekel, ami a török hódításig tart, mert az oszmán uralom idején a kolostorok gyakorlatilag elnéptelenedtek, és a rendi súlypont fokozatosan egyre inkább északra, lengyel földre tolódott, ahol Częstochowa akkor már komoly kolostor volt, mellette pedig más kolostorok is működtek. Szeretnék több latin nyelvű forrásszöveget kiadni a megfelelő magyarázatokkal ellátva a pálosok középkori történetéről könyvformában is (lehetőleg az online hozzáférést sem zárva ki). A felkészültségemet egy teljes rendtörténet megírásához elégtelennek érzem, tehát a Kisbán Emil által 1938–40-ben közreadott (jóindulatúan, ám erős kritikával kezelendő) kétkötetnyi pálos történetet nem tartom megismételhető teljesítménynek, talán így nincs is erre szükség. A rend életét azonban saját alkotmányuk (constitutiones) és az írásbeliséghez való viszonyuk alakulása mentén egészen a trienti zsinat határozatainak a gyakorlatba való átültetéséig végig kellene követnem. Ehhez a pálos írásbeliségnek nemcsak a fennmaradt, hanem a kizárólag csak említésből ismert, mára elveszett alkotásait is számba kell vennem és értékelnem.

Érdemes figyelni arra is, hogy a rend történetének első szakasza a török uralom kiteljesedéséig tartott nagyjából a 16. század derekáig, a második akkor kezdődött, amikor már visszatérhettek, és eltartott egészen a II. József-féle feloszlatásig, a legújabb kori pedig a harmadik szakasz, ami a 19. század végén induló hazatelepítési, hazatelepedési kísérletekkel vette kezdetét. Hát ez egy eléggé szaggatott történet, de hála Istennek, ma ismét bízhatunk a folyamatosságban. Mindeközben kitapintható, hogy

a rend spiritualitása – érdekes és egyben megnyugtató jelenség – mindegyik korszakban megtalálta azokat az értelmes hangsúlyokat, amelyek a hosszú távú továbbélést és a rend ,,társadalmi hasznosságát” biztosították.

– A pálosok az egyetlen, ma is működő magyarországi alapítású szerzetesrend. Mit kell tudnunk az alapítóról, Boldog Özsébről?

– Boldog Özséb (Eusebius) alakja rendkívül érdekes, és újabban több dolgozat által is tárgyalt téma lett. Személye csak a 16. század elején jelenik meg a rendi irodalomban, addig nem említik, ezért kultusza sem lehetett. Ezzel szemben a rend névadója, életmódjuk mintája, Remete Szent Pál a középkor embere számára valós jelenség volt, hiszen nem kisebb tekintéllyel bíró személy, mint Szent Jeromos írása adott róla hírt. Erős a gyanúm, hogy az egész Özséb-féle história abba a késő középkori, majd kora újkori áramlatba illik bele, hogy minden rendnek fel kellett mutatni egy tekintélyes alapítót, névadót, mindenki által ismert és elismert hivatkozási pontot. A pálosok Thébai Remete Szent Pálja, valamint a liturgikus kalendáriumukban szintén megtalálható Szent Antaljuk népszerűek voltak a középkorban, lehetett rájuk hivatkozni annak ellenére is, hogy ma az irodalomtörténet a Szent Jeromos-féle Remete Szent Pál-életrajzot a szerzetesrend történetével foglalkozó rendi irodalomtól eléggé eltérően tárgyalja. A magyarországi pálosoknak kellett tehát egy olyan középkori rendalapítót, „rendszervezőt” találni, akinek az alakja köré sok mindent fel lehetett építeni: aki minta lett a rendi egység számára, és saját élete példája nyomán indokolt egyfajta tanultságot, irodalmi érdeklődést amellett, hogy a remete életmód elsősége sohasem vált kérdésessé. És akkor ebből lett egy Özséb. Nyilván kellett lenni egy meghatározó személyiségnek, aki renddé szervezte a remetéket, aki lehet, hogy Eusebius volt, de az is lehet, hogy más.

Mindaz, ami Gyöngyösi Gergely előbb említett Vitae Fratrumában le van írva Özsébről, az a középkori hagiográfia toposza.

Ezek szerint Özséb már gyermekként a komoly dolgokat szerette, a játékok helyett inkább a könyvekkel foglalkozott, művelt volt, járatos az egyházjogban, alázatos volt és jámbor. Az az igény teljesen érthető, hogy kell valaki, aki személyében mintegy megtestesíti mindazon erényeket és törekvéseket, amelyekre az egész rend története választ tud adni: ez nem egyedül a pálosok sajátossága. Ha megnézzük a ferences rend történetét, akkor látjuk, hogy Szent Ferenc nem akart rendet alapítani, és mihelyt lehunyta szemét, örökségét követői szinte azonnal egymástól eltérő módon kezdték el értelmezni. Homály tehát van, csak a ferencesek később más utat jártak be. Érdekességképpen hadd említsem meg, hogy a ferenceseknél az 1263-ban tartott pisai nagykáptalan előírta, hogy a renden belül a Szent Bonaventura-féle Ferenc-életrajzot kell hivatalosnak tekinteni, három évvel később pedig az ettől eltérő életrajzok megsemmisítéséről határoztak. A pálosok ilyen jellegű döntésére csak a 16. század elején értek meg a feltételek: elrendelték, hogy kizárólag a Hadnagy Bálint-féle, 1511-es kiadványban ránk maradt Remete Szent Pál-életrajzot szabad terjeszteni.

– Ön az 1999 óta megjelenő, Középkori keresztény írók sorozat szerkesztője. Kik azok az írók, akik különösen közel állnak Önhöz és miért?

– Természetesen a sorozat minden egyes darabja kedves nekem. Az imént említett Bonaventura-féle Szent Ferenc-legenda (Legenda maior) e sorozatban található kötetével együtt nagyon fontosnak tartom, hogy minél több jó fordítás lásson napvilágot, hiszen a gondos magyarázatokkal ellátott források a legalkalmasabbak arra, hogy bevezessék az érdeklődőket a középkor nagyon is változatos és ellentmondásoktól sem mentes világába. Engedtessék meg nekem, hogy felsoroljam a kiadványokat: az első és a második keresztes háború korának forrásai, Jan van Ruusbroec A lelki menyegző című írása vagy az Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló források, Salisburyi János Metalogiconja, Hadewijch misztikus írásai, Johannes Scotus Eriugena A természetről című művének első könyve vagy Canterburyi Szent Anzelm összes művei talán sikerrel érzékeltetik egy tőlünk időben és gyakran felfogásban is már távoli világ összetettségét.

A középkor „modernsége” nélkül nem alakulhatott volna ki a modern Európa.

Az európai történelem sokszor nem éppen dicséretes irányváltozásai taglalásába inkább nem merek bocsátkozni.

– A mai kor embere szinte minden értéket megkérdőjelez a múltból, sőt, sokan hangoztatják, hogy a múlttal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ön, aki egész életében a múlttal foglalkozik, hogyan vélekedik erről?

– Nem mindenkit érdekel a múlt, ez teljesen természetes jelenség. Ismerek olyan, humánusan gondolkozó, tisztességes embert, aki szerint nem kell a múlttal foglalkozni, őt csak a mai valóság érdekli. Én azonban úgy érzem, teljességünkhöz tartozik, hogy lássuk, régen hogyan gondolkoztak az emberek, és időnként lássuk be, hogy olyan dolgokra panaszkodunk, amikre már a középkorban is panaszkodtak. A világ a feje tetejére állt, vagy borzasztó, hogy milyen tiszteletlenek a mai gyerekek... Az ipari forradalom után a városokban siránkoztak az emberek a szmog miatt, amiatt, hogy jönnek az autók, az egészségtelen sebesség véget vet a világnak. A középkorban is volt panaszáradat: a városokban nem lehet élni, iszonyú a bűz, a zaj. Rá kell ébrednünk, hogy alig van valami, ami új lenne a nap alatt. Mint ahogy az a gyanúm, hogy a történelem menetének a változásait nem biztos, hogy mindig érdemes fejlődésnek nevezni. Amikor az emberek fogadkoznak, hogy tanultak a múltból, hamar kiderül, hogy ez csak vágyálom, mert a fájdalmat mindenki hamar elfelejti, és néhány évtizeddel később már ő okoz fájdalmat a szomszédnak. Valamiféle spirituális előrehaladás azonban biztosan van, és ez az, ami igazán érdekes az emberben, függetlenül attól, hogy melyik korban él.

– Mire gondol?

– Ugyanazt a kérdést meg tudjuk közelíteni más, adott esetben nagyon is szokatlan oldalról, és tudunk rá katolikus választ adni, az alapokat megtartva, és mégis modernül, érthetően megfogalmazva.

A régiek azt mondták: a kutató ész elől nem lehet elzárni semmit. Ez nagyon fontos, ne féljünk a kérdésektől.

– Ön egész életében könyvek, kódexek között élt. Elnöke a Szent István Társulatnak, az Apostoli Szentszék hazai kiadójának. Egyre gyakrabban halljuk, olvassuk, hogy a nyomtatott könyvek ideje lejárt, vége a Gutenberg-galaxisnak. Mi a véleménye erről?

– Nincs vége, ám rögtön merészen hozzá kell tennem, hogy szerintem biztosan nincs vége.

Egy könyv illata, lapozása olyan élmény, gyönyörűség, amit nem pótolhat a legtökéletesebb monitor sem.

Ne felejtsük el azt sem, hogy egy pergamen- vagy papírkódex fennmaradt több száz éven keresztül, Gutenberg Bibliájának nincsen semmi baja. Azt, hogy egy elektronikus dokumentummal mi lesz ötven év múlva, nem tudom, nem értek hozzá. Szemtelenül mondom, remélem, egy részük elvész, mert nem érdemes arra, hogy megmaradjon. Ami pedig értékes, azt az online forma mellett nyomtassuk ki, őrizzük meg, hogy legyen – konzervatív módon gondolkodva – reményünk arra, hogy az érdeklődők megnézhessék ötven év múlva is. Egy szép gondolat kifejtése szép tipográfiával, papíron azért csak jobban mutat…

– Mit jelent Önnek a Pro Cultura Christiana díj?

– Ilyenkor azt illik mondani, hogy teljes meglepetés, nem számítottam rá. Ez így igaz. A jövőben (most úgy vélem), sokszor eszembe fog jutni, hogy ha egy mértékadó intézmény képviselői úgy vélik, hogy látható módon kiálltam katolikus értékeink mellett, létrehoztam valamit, amit érdemesnek tartanak jutalmazni, akkor ez súlyosan kötelez. Emellett még

azt tartom nagyon komoly dolognak, hogy pálos konfráter lehetek, ami a rendhez való különleges kötődésem kifejezése. Azt hiszem, ezek a súlyos és szép dolgok tartanak engem lelkiismeretben „fogva”, és ennek nagyon örülök.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír