Női hangok a megújulásért – Az irgalom, a cselekvő szeretet és az egység útján

A konferencián Nobilis Márió teológus, a Fokoláre Mozgalom papi önkénteseinek felelőse vázolta fel azt az egyházi, társadalmi hátteret, melyben a három nő – Slachta Margit, Madeleine Delbrêl és Chiara Lubich – hivatása megszületett, formálódott. Németh Emma SSS Schlachta Margit (1884–1974), Paksy Eszter Madeleine Delbrêl (1904–1964), Román Zsuzsa Chiara Lubich (1920–2008) alakját mutatták be.

A megújulás női hangjai

Nobilis Márió Az Anyaszentegyház zsinati útja címmel címmel adott folyamatrajzot. E folyamat csúcspontja a II. Vatikáni Zsinat volt, de gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. A zsinatot XXIII. János pápa hirdette meg 1959-ben, a megújulás szellemében. Választ keresett a modern világ kihívásaira és egy hosszú teológiai fejlődés betetőzését jelentette, amely a forrásokhoz való visszatérést (ressourcement) és a világgal való párbeszédet állította középpontba.

A zsinat nem szakított a múlttal, hanem mintegy hivatalosan jóváhagyta a már meglévő megújulási törekvéseket, és ezeket az Egyház életének fő irányvonalává tette.

A folyamat hosszú távú előzményei egészen a francia forradalom utáni időszakig nyúlnak vissza, amikor az Egyház és a modern állam között erős feszültség alakult ki. A válasz sokáig a védekezés volt: az ultramontanizmus és az I. Vatikáni Zsinat a pápai tekintély megerősítésére törekedett, miközben a neoskolasztika uralta a teológiai gondolkodást. Ugyanakkor már ekkor megjelentek a nyitás jelei is, különösen XIII. Leó pápa működésében, aki a Rerum novarum révén megalapozta a katolikus társadalmi tanítást, és ösztönözte a biblikus kutatásokat. Ebben az időszakban szólt Lisieux-i Szent Teréz prófétai hangja – női hang a megújulás küszöbén – is, aki a janzenizmus szigorával szemben az Isten irgalmas szeretetét és a „lelki gyermekség” útját hirdette, előkészítve az életszentség egyetemes meghívásának későbbi zsinati tanítását.

A XX. század első felében új lendületet kapott a megújulás. A Nouvelle Théologie teológusai a Szentírás, az egyházatyák és a liturgia forrásaihoz tértek vissza, bár munkájuk gyakran ellenállásba ütközött a római kúria részéről, például XII. Piusz pápa idején. Ezzel párhuzamosan a világi hívek szerepe is megerősödött a Katolikus Akció és más mozgalmak révén. A liturgikus mozgalom a részvételt, a tudatosságot hangsúlyozta, az Egyházra mint misztériumra – Krisztus jelenléte köztünk – tekintett. Ebben a közegben jelent meg Slachta Margit, aki a keresztény feminizmus képviselőjeként és politikusként a hit társadalmi és közéleti érvényesítéséért küzdött, valamint Chiara Lubich, aki az egység lelkiségével és az evangélium mindennapi megélésének hangsúlyozásával előlegezte meg a zsinat ökumenikus és közösségi nyitását.

A II. világháború utáni évtizedekben a „világ jelei” egyre sürgetőbbé tették a megújulást. A szekularizáció, a városiasodás és a fogyasztói társadalom kialakulása nyomán felbomlott a hagyományos vallásosság, az Egyház sok helyen elvesztette kapcsolatát a társadalom jelentős rétegeivel. Franciaországban ezt már „missziós területként” kezdték értelmezni. Ebben a helyzetben Madeleine Delbrêl példája mutatta meg, hogy a hétköznapi élet, a párbeszéd és a nem hívők közötti jelenlét is az életszentség útja lehet – ez a szemlélet közvetlenül előkészítette a zsinat világ felé fordulását.

A II. Vatikáni Zsinat végül e hosszú folyamatok szintéziseként jelent meg. Hivatalosan is megerősítette a liturgia megújítását, a világi hívek szerepének felértékelését, a Szentírás központi jelentőségét és az Egyház új kapcsolatát a világgal. A prófétai alakok életében már korábban megjelentek ezek az irányok: Lisieux-i Szent Teréz az életszentség egyetemességét, Slachta Margit a keresztény jelenlétet a társadalomban, Madeleine Delbrêl a modern világgal való szolidaritást, Chiara Lubich pedig az egység és az evangéliumi élet központi szerepét testesítette meg.

A II. Vatikáni Zsinat új korszakot nyitott az Egyház életében: kilépést a bezárkózásból, és nyitást a világ felé.

Ahogy Ferenc pápa is hangsúlyozza, az Egyház feladata, hogy az Atya szeretetének élő jelévé váljon a világban, és megújult lelkesedéssel tegyen tanúságot hitéről.

A legnagyobb igazságtalanság az egyenlőtlenekkel egyenlően bánni

Németh Emma szociális testvér, közgazdász előadásában az igazság és szeretet, az igazság és irgalom prófétájaként mutatta be a Szociális Testvérek Társaságát alapító Slachta Margitot. Margit testvér vallotta, az igazságosság csak az örökérvényű igazságon alapulhat. „Az igazság alkutlan és kérlelhetetlen, az irgalom határtalan. Ha érvényesül, megáldja a földet”. Alakjában párhuzamosan él a másik emberért és a nemzetért való felelősség.

Slachta Margit megélt két világháborút, a német és szovjet megszállást, gazdasági világválságot, az ország szétdarabolását és romba döntését, és a hazájából való száműzetést, 90 évesen az USA-ban halt meg.

Társadalmi szolgálatát azzal az éleslátással végezte, amely az „idők jelei” mögötti mélyebb igazságokra figyelt, s ebből kiindulva cselekedett. Meghatározó szerepe volt az Egyház társadalmi tanításának, különösen a Rerum novarum és a Quadragesimo anno, amelyek irányt adtak számára, ugyanakkor gondolkodása sok tekintetben meg is előzte korát, s nézetei mintegy megjelentek későbbi enciklikákban.

Szolgálatának középponti elve az irgalom volt. „Jézusom, irgalom!” – választott jelmondata olyan életszemléletet jelent, amely a világ nyomorúságát látva sem esik kétségbe, hanem Isten irgalmára támaszkodva cselekszik.

Az irgalom nála nem érzelmi reakció, hanem aktív, formáló erő: az embertársak felé forduló, felemelő szeretet, amely képes a jót keresni és kibontakoztatni még nehéz körülmények között is.

Ezzel szorosan összefonódik az igazság és szeretet egységének elve: az igazság szeretet nélkül kegyetlenné válhat, a szeretet igazság nélkül pedig üressé. Ez a meggyőződés határozta meg közéleti szerepvállalását is, amikor kiállt az emberi méltóság, a természetjog és a keresztény erkölcsi rend mellett, még akkor is, ha ez szembement a politikai vagy társadalmi fősodorral.

A szeretet és igazság egysége konkrét cselekvésben valósult meg.

Számára a szeretet nem maradhatott meg a szavak szintjén: tettekben kellett megnyilvánulnia, különösen a legkiszolgáltatottabbak védelmében. A munkaszolgálatosok melletti kiállása vagy parlamenti felszólalásai mind azt hangsúlyozták, hogy az emberi jogok Isten adta, elidegeníthetetlen jogok, amelyeket semmilyen ideológia vagy törvény nem írhat felül.

Szociális munkájában újító szemléletet képviselt. Meggyőződése volt, hogy a karitatív segítség önmagában nem elegendő: nemcsak a szenvedést kell enyhíteni, hanem annak okait is fel kell tárni és meg kell szüntetni. Ezért a társadalom egészének átalakítására törekedett: a közvélemény formálására, a képzésre és a törvényhozásra is nagy hangsúlyt fektetett. A szeretet nála eljutott a társadalmi struktúrák szintjére, ahol a megelőzés és az igazságos rend kialakítása vált céllá.

Különösen fontos terület volt számára a nők helyzetének javítása. Keresztény feminista gondolkodóként a nők jogait úgy védte, hogy közben nem állította szembe őket a férfiakkal. Az egyenjogúságot nem végcélnak, hanem eszköznek tekintette a személy kibontakozásához, és hangsúlyozta a jogok mellett a felelősséget is. A társadalmi igazságosság nála mindig figyelembe vette a különbözőségeket: vallotta, hogy az egyenlőtlenekkel való egyenlő bánásmód a legnagyobb igazságtalanság.

Mindezt áthatotta rendíthetetlen elköteleződése az igazság mellett.

Hite szerint az erkölcs egységes: ami rossz a magánéletben, az rossz a közéletben is.

Ez a belső szabadság és függetlenség tette képessé arra, hogy a legnehezebb történelmi helyzetekben is megőrizze tisztánlátását és bátorságát. Munkássága arra mutat rá, hogy a társadalom valódi megújulása nem pusztán külső reformokból fakad, hanem az ember belső, lelki megújulásából, amely az igazság felismerésére és megélésére irányul.

Szereti az ajtót, mely az utcára nyílik

Paksy Eszter, az Új Város Könyvkiadó vezetője Madeleine Delbrêl életét ismertette. Művészkörökben forgolódó édesapja mellett ő is sokrétű kapcsolatba került a művészettel: festett, zenélt és verseket írt, később pedig irodalmat tanult a Sorbonne-on. 1924-ben azonban olyan meghatározó élmény érte, amelyet később így fogalmazott meg: „Elvakított az Isten”. Ennek előzménye, hogy szerelme belépett a domonkos rendbe. Ő, aki addig úgy gondolta, talán nincs is Isten, mégis – mintegy biztos alapon – imádkozni kezdett. Ez a keresés végül hitre vezette, és felismerése után életét teljesen Istennek rendelte.

Néhány társával együtt megfogalmazódott benne, hogy a cserkészetben megtapasztalt közösségi és tevékeny élet örömén túl többet szeretnének tenni. Ezért szociális munkába kezdtek, és Ivry-sur-Seine-ben telepedtek le, amely Párizs peremvidékének számított, erősen munkás jellegű, kommunista vezetésű környezet volt. Delbrêl szociális munkát tanult. Jó kapcsolatot ápolt a kommunista városvezetéssel is. Bár a marxizmus gondolata megkísértette, végül

felismerte, hogy a legnagyobb szegénység nem az anyagi nélkülözés, hanem a hit hiánya. Képes volt mindenkivel együttműködni a közjó érdekében, miközben megőrizte függetlenségét és belső szabadságát.

Ebben az időszakban Franciaország szembesült a társadalom mély átalakulásával, és az Egyház részéről megindultak azok a kezdeményezések – például a munkáspapok mozgalma –, amelyek célja a dolgozó emberekkel való kapcsolat helyreállítása volt.

Delbrêl és társai laikus közösségben éltek, sajátos „világi szerzetesi” formában. Munkásságukat elismerték, és úgy tekintettek rájuk, mint akik képesek irányt mutatni.

Delbrêl számára az utca vált az életszentség helyévé: ott találkozott Istennel, a hétköznapi élet sűrűjében.

Úgy vélte, hogy a kereszténységét elveszítő világban újra fel kell fedezni Krisztust. Szerette „az ajtót, amely az utcára nyílik”, mert számára a város – a tömeg, a metró, a mindennapi nyüzsgés – lett a „sivatag”, az Istennel való találkozás helye. Életében minden a misszió részévé vált: a lépcsőház, a telefoncsörgés, a munkahely, az iroda. Az egyensúlyt a belső lendület tartotta fenn; képes volt a tömegben is csendben lenni, és életét az ima és a cselekvés egysége jellemezte. Vallotta, hogy minden találkozás lehetőség Isten felé. Bár közössége később nem maradt fenn, írásai és lelkisége ma is ismert és ható örökséget jelentenek.

Jézussal az ember mellett

Román Zsuzsa orvos, fokolarina A társadalom megújítása az emberi kapcsolatokon keresztül címmel Chiara Lubich életét és lelkiségét mutatta be. Középpontba állította a Fokoláre Mozgalom karizmáját, amely az egység karizmája: bemutatta a mozgalom lelkiségét, közösségi szemléletét és a párbeszédre való törekvését.

Chiara Lubich édesapja szocialista meggyőződésű volt, akit a becsületesség jellemzett, édesanyja pedig mélyen hívő. Chiara a családból hozta a szociális érzékenységet és a másként gondolkodók elfogadásának fontosságát. Tanítónőként dolgozott, és Jézus példáját követve a testvéri szeretet vezette el a közösségi élet felé, amelyet nemcsak eszményként, hanem konkrét gyakorlatként is megélt.

Életében meghatározó volt Isten gondviselő szeretetének megtapasztalása az evangéliumi életben. Ebből született meg lelkisége: Isten akaratának teljesítése és a felebarát szeretete. Ez a szeretet mindenki felé nyitott, konkrét formában jelenik meg: beleérző, kezdeményező, és mindig a jót keresi a másik emberben. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez komoly kihívás, hiszen a mindennapokban nem könnyű így élni.

A közösségi lelkiség alapja az a hit, hogy Jézus jelen van ott, ahol kölcsönös szeretetben élnek az emberek. Ezért a közösség tagjai egymásért élnek, Jézussal együtt.

Életük része a folyamatos újrakezdés, a kihívásokkal való szembenézés, és annak megtapasztalása, hogy Isten jelenléte kifelé, mások felé vezeti őket. Ez az életforma a „családi tűzhely” képével írható le, ahol az egység és a szeretet mindennapi valósággá válik.

Szemléletük középpontjában az egység és a testvériség áll: „egy Atya gyermekei vagyunk, és ezért egymás testvérei”. Ez a felismerés megnyit a párbeszéd felé a társadalomban. Ez a dialógus keresi a közös pontokat, így gyógyítva a megosztottság sebeit: más keresztény felekezetekkel, a világvallások képviselőivel és minden jóakaratú emberrel, valamint jelen van a kultúra, a tudomány és a társadalom különböző területein is. Lelkiségük csúcsa az, hogy

a szemlélődés és a cselekvés egységében élve, az emberek között maradva – „ember az ember mellett” – valósítják meg az evangéliumot a mindennapokban.

Fotó: Kondás Kristóf; Szabóné Jánossy Kinga

Trauttwein Éva/Magyar Kurír