Könyvajánló: Nős papok? – Harminc égető kérdés a cölibátusról

Franco Manzi teológus pap azt vizsgálja, hogy a papi cölibátus a latin Egyház egyik követelménye, vagy van biblikus eredete is. Az Újszövetség alapján megállapítja: evangelizáló szolgálata által a Fiú, Jézus Krisztus egységben mennyei Atyjával „fiúkat nemzett az örök életre”. Nem nősült meg, és nem nemzett gyermekeket, hogy kinyilatkoztassa a nem „testi” módját annak, ahogyan Isten őáltala és a Szentlélek által fiakat nemz (Róm 8,15; Gal 4,6). Vér szerint nem voltak gyermekei, de szerette tanítványait, mint „testvéreit”, a Tizenkettővel közös életet élt, és bár senkinek nem engedte meg, hogy „atyának” szólítsa, világos jeleit adta az Isten egyetlen atyaságának, és annak, hogy az Atya egyszülött Fia (Jn 1,14–18), akit az Atya elküldött, hogy elvezesse fiait az isteni dicsőségre. Ezért a Fiú, megkapva az Atyától az isteni életet, részesítette benne azokat, akik hittek őbenne (Mt 19,28–29).

Másrészt Jézus, fiakat „lelkileg nemzve”, de cölibátusban és önmegtartóztatásban maradva, lehetővé tette, hogy megértsük, hogy az isteni élet „nem romlandó magból” (1Pt 1,23), s „nem is a férfi akaratából” (Jn 1,13) ered. Krisztus a tizenkét tanítványával megélt cölebsz, önmegtartóztató és testvéri élete által tanúságot tett Istenről, az Atyáról, lehetővé téve számukra, hogy „spirituálisan” nemzzenek fiakat az örök életre.

Annak alapján, amiről az Újszövetség tanúskodik, a Tizenkettő és az apostoli Egyház többi evangéliumhirdetőjének testvéri, önmegtartóztató életformája rendkívül jelentős példa az evangélium központi tartalmának tanúsítására. Ebben ragadható meg annak alapvető biblikus oka, amiért a cölibátus továbbra is kötelezettség az egész Egyház püspökei, valamint a latin Egyház számára.

Arturo Cattaneo kétségbe vonja azt a sokat hangoztatott véleményt, hogy a házas férfiak felszentelése elősegítené a hivatások számának növekedését. Ezek száma ugyanis azokban a keresztény felekezetekben is csökken – például az anglikánoknál és a lutheránusoknál –, ahol a cölibátus kötelezettsége nem létezik. A szerző hangsúlyozza: ahhoz, hogy növekedhessen a felszentelt papok száma, először is a hivatások hiányának legfőbb okát kell felismernünk: a hit gyengülése nehézzé teszi, hogy felfogjuk Jézus közelségét, hogy „szeret minket, megszólít, és kér, hogy kövessük”. Ezenkívül az is tény, hogy sokan vannak azok, akik számára az Egyház szinte semmit nem jelent, nem látják benne Isten ajándékát, amelynek küldetésében részt vehetnének. Az is lényeges szempont, hogy Nyugaton tudatosan szabályozott módon kevés gyermek születik, s emiatt a szülők gyermekeiket nem támogatják a papi hivatásra törekvésben.

Johannes Maria Schwarz pap tanár kutatásokra hivatkozva állapítja meg, hogy a cölibátus nem oka a szexuális visszaéléseknek. Rámutat: senkinek sem jutna eszébe, hogy a házasságot tegye felelőssé az egyik szülő pedofil rémtettei miatt. Ezek „aberrált” szörnyűségek, amelyekre semmiféle igazolást vagy kiváltó okot nem találhatunk egyetlen keresztény életállapotban sem. E cselekedetek annyira idegenek a személytől, mint amennyire a szeretettől. „Akár házasságot köt valaki, akár Isten Országáért a cölibátust választja, szeretetből teszi.”

P. Schwarz adatokat közöl: az Egyesült Államokban az 1951 és 2001 között szentelt összes papot figyelembe véve a gyermekek és fiatalok megrontásával megvádolt papok száma 1,5–1,8 százalék között van. Olaszországban jelenleg több mint 50 ezer pap szolgál, és az elmúlt tíz évben 80 papot vádoltak meg és ítéltek el pedofília miatt. Világszerte a nem cölibátusban élő férfiak harminchatszor nagyobb arányban válnak szexuális bűncselekmények elkövetőivé. A kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélés nem sajátságosan klerikusi probléma, és nem tipikusan a cölebsz papok problémája.

Ernesto William Volonté teológus lelkipásztor a szeretet hatalmas kalandjának nevezi a cölibátust, hangsúlyozva, hogy „a szeretetben való döntés, az igaz barátság az, ami készségessé tesz arra, hogy a másik életét szolgáljam Krisztust utánozva.”

A kötethez Mauro Piacenza bíboros, a Kléruskongregáció prefektusa írt előszót és tanulmányt is. A főpásztor figyelmeztet: „A cölibátus ugyanolyan idegen a mai kultúrától, mint a házastársak egymáshoz való hűsége vagy a házasság előtti önmegtartóztatás… a modern kor egyik legnagyobb nevelői kihívása előtt állunk… Az 1960-as évek szexuális forradalma, amely az ember felszabadítását ígérte, valójában ösztönei rabszolgájává tette az embert. A papi cölibátus mélyén meghúzódó logika ugyanaz, mint ami a keresztény házasságban is jelen van: a ’minden’ és a ’mindörökké’ teljes ajándéka a szeretetben…” Piacenza bíboros leszögezi: a pap az Abszolútum tanúja. A mai kor számára az igazi ellentmondás nem a felületes eredetiség keresésében áll, ami rövid és csekély érdeklődést tud csak kiváltani. A papok csak akkor lesznek valóban az „ellentmondás jelei”, ha megélve a saját identitásukat és eredetiségüket, szentekké válnak. Más út nem létezik. A prefektus példaként említi Vianney Szent Jánost, Bosco Szent Jánost, Szent Maximilian Kolbét, Szent Josemaria Escrivát. „Mindannyian papok, mind egymástól különböző személyiségek…, és mégis mindannyian rendkívüli módon egyek a szeretet és a Krisztusról való tanúságtétel által, és azáltal, hogy valóban prófétai jelekké tudtak lenni” (Szent István Társulat, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír