Novák Katalin a Vatikáni Rádiónak: Erőt, bátorságot és alázatot kérek az Úristentől

– Nagy szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Novák Katalin köztársasági elnök asszonyt, aki egy órával ezelőtt jött ki a Szentatya dolgozószobájából, ahol négyszemközt beszélgetett Ferenc pápával. Rögtön ezzel szeretném kezdeni az interjút: a tervezéssel szemben nem volt szükség tolmácsra, lévén ön beszél spanyolul. Hogyan fogadta a Szentatya az ön spanyol nyelvismeretét?

– Sok szeretettel köszöntöm én is a rádióhallgatókat, és köszönöm a lehetőséget, hogy itt beszélgethetünk. Még valóban tele van a szívem boldogsággal, mert egy nagyon értékes találkozón, egy magánaudiencián lehettem ott a Szentatyánál.

Az utolsó pillanatban jött az az ötletem, mert a spontaneitást én sem kerülöm, és Ferenc pápa is híres arról, hogy a spontán dolgokban partner, tehát

az utolsó pillanatban jött az az ötletem, hogy végül is miért használjunk segítséget, ha reményem szerint a spanyollal is elboldogulok.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy a spanyol nem a legerősebb nyelvem, tehát kockázatot is vállaltam ezzel, hiszen angollal, franciával nem lenne ilyen problémám, némettel sem, de a spanyolnál nem voltam benne biztos, hogy mindent teljes egészében úgy tudok majd átadni, ahogy szeretnék, mégis így éreztem, mert ezt a sugallatot kaptam, hogy érdemes megkockáztatni. Úgy érzem, jó döntés volt, a Szentatya nagyon értékelte ezt, hosszan, azt hiszem legalább negyven percig voltam benn nála, végig négyszemközt, és ez olyan hangulatot teremtett, már önmagában az, hogy csak ketten vagyunk az ő szobájában, hogy tényleg őszinte hangot tudtunk megütni egymással, és ami ott elhangzott, az tulajdonképpen innentől kezdve valójában csak a kettőnk kincse marad, mert kettőnk számára marad meg teljes egészében.

– Ebből a közös kincsből arra szeretnék rákérdezni, ami megosztható velünk. Mi az, ami számunkra és a rádión keresztül a hallgatóink számára is érdekes lehet, mint olyan fontos téma, amit a beszélgetés során érintettek?

– Rögtön az elején beszéltünk arról, most talán a háború tükrében is, hogy miért „egy lehetőség” az, hogy női vezető áll Magyarország élén. A Szentatya elmondta, hogy milyen nagyra értékeli a női vezetőket, és hogy az ő megítélése, meggyőződése és személyes tapasztalata szerint akkor, amikor baj van, amikor konfliktusok vannak a világban, amikor szükség van adott esetben a női megérzésre, a női finomságra, a nőknek arra a képességére, hogy konfliktusban álló felek között is tudnak közvetíteni, vagy éppen a gyereknevelésben tanultakból is sokat tudunk meríteni; akkor, amikor egy helyzet megoldásához hozzálátunk, tehát egy ilyen helyzetben milyen sokat számít az, hogy vannak női vezetők.

Ezért is üdvözölte Ferenc pápa kifejezetten is azt, hogy női államfő áll most Magyarország élén, és ezzel kezdte a beszélgetést. Megerősítést éreztem a szavaiban, hiszen magam is úgy éreztem, hogy nőként, pláne három gyermek édesanyjaként egy nehéz, bizonyos értelemben kilátástalannak tűnő helyzetben is ez a női megközelítés adott esetben tud segíteni: kibillenteni magunkat egy saját, berögzült konfliktusból, egy-egy megrekedt tárgyalásból, hogy valami előrelépést eredményezzünk.

Én abban kértem a Szentatya imádságát is, és segítségét, hogy miként tudnék Magyarország államfőjeként ebben a nehéz nemzetközi helyzetben eredményesen fellépni a béke érdekében.

Hiszen mindkettőnk számára, és mondhatom, hogy a Vatikán és Magyarország számára is fontos, hogy béke legyen itt a szomszédunkban, Ukrajnában, Európában és a világ konfliktussal terhelt részén, mert ez a közös érdek. Ennek reményében és ennek érdekében szólalunk fel és cselekszünk.

– Rátekinteni egy háborús konfliktusra politikusként, egy dolog. Rátekinteni ugyanarra nőként, családanyaként, már minősít és másít. Mit ad az ön női és családanyai mivolta a politikai megítéléshez?

– Maradjunk a háborús konfliktusnál. Három gyermekünk van, a legidősebb felnőtt fiatalember, most volt januárban tizennyolc éves. Ez azt jelenti, hogy ha háborús helyzet adódna, akkor adott esetben őt is besoroznák, és elvinnék a frontra. Ezért anyaként ezt mélységesen át tudom érezni, milyen egy felnőtt és egy közel felnőtt fiú anyukájának lenni, és milyen most azoknak a kárpátaljai magyar anyáknak, akik a fronton tudják a gyerekeiket, s nem tudják, hogy látják-e még őket valaha. Milyen azoknak a kárpátaljai vagy ukrajnai vagy éppen oroszországi anyáknak, akiknek el kell köszönniük, el kell búcsúzniuk a férjeiktől, a testvéreiktől, a gyerekeiktől, és milyen dolog a háborúban a frontra küldeni a fiainkat. És milyen a fiúknak búcsút venni a családjuktól? Ezt nem akarjuk, azt szeretnénk, hogy mi, magyarok – ez a generáció és az utánunk következők – ne tudjuk, ne tudják meg, hogy mit éltek meg akkor a mi dédszüleink és ükszüleink, amikor hasonló háborús helyzetben voltak, és nekik kellet útjukra bocsátani a katonagyermekeiket. Ezt érzem át talán még jobban, mint egy olyasvalaki, aki még nem adott életet három vagy akár egyetlen gyermeknek sem.

Erről is beszéltünk Ferenc pápával, hogy mit jelent, milyen többletet ad az a kiváltság, az az isteni ajándék, hogy mi, nők életet adhatunk, és édesanyák lehetünk. Ehhez kapcsolódóan

volt szó a családokról, a hagyományos családok segítéséről, illetve arról, hogy méltatlanul milyen kevés szó esik ma arról, hogy mennyit jelent családban élni, mennyit jelent ez az ajándék, az életadás képessége.

Hogy mennyit jelent, ha férfi és nő összeköti az életét, hogyha házasságban szentesítik meg a kapcsolatukat, ha kitartanak hosszan egymás mellett. Mi a férjemmel idén ünnepeljük a huszadik házassági évfordulónkat, és ő most is elkísért a Vatikánba. Ezért erről is beszéltünk, hogy milyen az, amikor tudjuk, hogy van valaki, aki szövetségesként mellettünk áll, és arra tettünk fogadalmat az Úristen színe előtt, hogy kitartunk egymás mellett jóban-rosszban. Hogy mennyit tud adni egy embernek egy ilyen szeretetkapcsolat, és hogy mit jelent, hogy ennek gyümölcseként ott a gyermek. Hogy miként tudnánk a fiataloknak az ebbéli tapasztalatunkat, meggyőződésünket hitelesen átadni. Mert nagyon nehéz ezt elmesélni, nagyon nehéz szavakba önteni, hogy mit jelent az, amikor a saját gyermekünket tarthatjuk a kezünkben, mit jelent őket látni felcseperedni, felnőtté válni; mit jelent, amikor azt mondom, hogy „az életemet tudnám adni a gyerekeinkért”, mit jelent az a büszkeség, amit az ember talán csak szülőként vagy nagyszülőként élhet át, tehát egyáltalán, hogy miről mondunk le, amikor lemondunk a gyermekvállalásról.

Erről is beszéltünk, és arról is, hogy milyen szomorú és milyen káros az, hogy ma a fiatalok ezzel szemben gyakran találkoznak azzal a megközelítéssel, hogy a gyermek az teher,

hogy a gyermek – ökológiai lábnyomának nagysága miatt – veszélyt jelent a Föld fennmaradására, hogy a gyerekvállalás az csak nyűg, hogy nem érdemes és adott esetben a szakmai kiteljesedésnek állhat az útjában vagy annak lehet akadálya, tehát nekem személyesen is. És erről is beszéltem a Szentatyának, hogy nekem is küldetésem, hogy a fiatal lányoknak, nőknek elmondhassam azt, hogy a gyermekvállalásról nem érdemes csak azért lemondani, mert valaki szereti a munkáját, és szeretne a hivatásában is kiteljesedni. Ez a kettő, ha nem is egyszerűen, de összeegyeztethető egymással. Szó volt tehát erről is, ahogy egyébként szóba került a Szentatya jövő évi látogatása is.

– Vagyis…

– Merthogy személyesen is átadtam a Szentatyának egy meghívólevelet, és megerősítettem azt, hogy szeretnénk, ha jövőre Magyarországra látogatna. Mégpedig ezúttal a tavalyi látogatásához képest – amit a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson élvezhettünk és lehettünk érte hálásak, de ugye az nagyon rövid volt – most egy hosszabb látogatásra jönne el Magyarországra. Kifejeztem neki azt a vágyunkat, azt a reménységünket, hogy a látogatása megvalósuljon jövőre, és

a Szentatya megerősítette abbéli szándékát, hogy Magyarországra jöjjön. Azt mondta, hogy szerepel a tervei között egy magyarországi látogatás a jövő évre, és az még az év első felében megvalósulhat.

– Bízzunk benne! De visszatérve még a családhoz, gondolom, hogy a családról szóló személyes tanúságtétel mellett szóba került a magyar családmodell is, ami példaértékű nemcsak Európában, hanem világszerte. Ennek Ön, éppen Ön volt a legjelesebb képviselője!

– Nyolc évig adatott meg nekem, hogy a magyar kormányban a családokért dolgozhassak, gondolkozhassak és tehessek azért, hogy Magyarországon könnyebb legyen gyermeket vállalni és gyermeket nevelni, illetve hogy elhárítsuk azokat az akadályokat a fiatalok elől, melyek a gyermekvállalás, a családalapítás útjában vannak, hiszen a fiatalok alapvetően – főként Magyarországon – szeretnének gyereket, szeretnének családban élni, de ez egy elvi dolog. Az az elképzelésük, hogy majd egyszer lesz gyermek, de aztán valahogy az idők során, az évek folyamán ez a vágy elporlad, és aztán végül nem lesz gyermek.

– Az akadályok között inkább anyagi vagy inkább eszmei okok vannak?

– Talán mind a kettő. Anyagi is, hiszen a gyermekvállalás sok pénzbe kerül. Ezt mindenki tudja, akinek van gyereke, talán az is, akinek nincsen. Egy újabb gyermekvállalás szintén újabb kiadásokkal jár.

Azt szeretnénk elérni, hogy Magyarországon az anyagi ok ne lehessen akadálya a családalapításnak vagy egy újabb gyermek vállalásának, tehát ne legyen olyan pár, akiknek azért kell lemondani a gyermekről, mert nincsen rá elég pénzük.

Erről szól mindaz, ami az elmúlt tíz évben Magyarországon ezen a területen történt. Tehát a nagyon magas, a gazdasági teljesítőképességünkhöz mérten is kiemelkedő, több mint hat százalékos GDP-arányos ráfordítás, befektetés, vagy akár az, hogy bevezettük a babaváró támogatást, az otthonteremtéshez nyújtott segítséget, vagy hogy bölcsődéket építettünk, lehetővé tesszük a nagyszülőknek is, hogy otthon maradhassanak az unokákkal, ha ez a család számára éppen ideális. Segítünk abban, hogy az édesanyák dolgozhassanak a gyermek nevelése mellett, ha ez áll szándékukban. Tehát sok-sok segítség született meg az elmúlt tíz évben Magyarországon. Látjuk ennek az eredményeit is – és erről is beszéltünk a Szentatyával –, hiszen kétszeresére nőtt a házasságkötések száma. Ha belegondolunk abba, hogy tíz évvel ezelőtt csak 35 ezer házasságkötés volt Magyarországon, most meg már a 72 ezret is meghaladta a tavalyi évben…

– Ezt elmondta a Szentatyának? Ha igen, hogyan fogadta?

– Elmondtam neki a számokat, és nagyon meglepődött, mert ő egyrészt pont erről beszélt, és szomorúan fogalmazta meg, hogy a házasság mennyire „kiment a divatból”, például Olaszországban vagy Európa-szerte, a fejlett világ jelentős részében lemondanak a házasságról. Éppen arról beszélt, hogy miért van az, hogy bár az együttélést sokan választják, a házasság szentségéről mégis lemondanak. Ezért lepte meg annyira, hogy Magyarországon a tendencia éppen ezzel ellentétes, és hogy ilyen jelentős emelkedés volt. Ehhez kapcsolódóan mondtam el azt is, hogy felére csökkent a terhességmegszakítások száma.

Ezek persze nem függetlenek egymástól és attól sem, hogy milyen családközpontú a megközelítés Magyarországon, hogy van egy erős kormányzati szándék, de nemcsak szándék és akarat, hanem cselekvőképesség is, amely ebbe az irányba mutat, és van egy ennek alapot adó és ezt támogató, kiegészítő megközelítés Magyarországon az emberek részéről, ami arról szól, hogy mi szeretjük a családunkat, nekünk fontosak a gyerekek. Gondoljunk csak bele, Magyarországon az ünnepeinket kivel együtt üljük meg? Általában nemcsak a szűkebb családi mag tagjai jönnek össze, vagy aki teheti, nem egyedül ücsörög, vagy nem egy olyan nyilvános helyre megy el, ahol idegenekkel találkozik, hanem a családi kört választják a legtöbben. A vidéki látogatások ilyenkor arról szólnak, hogy hazamenjen mindenki oda, ahol született, ahol a szülei, nagyszülei élnek.

Az, hogy mi a már felnőtt gyerekeinknek is fogjuk a kezét, arról szól, hogy gondoskodunk róluk, hogy még én is arra törekszem, hogy az édesanyámmal, édesapámmal rendszeresen tudjak beszélni, hogy mindig elmondjam nekik, hogy éppen milyen fontos dolgok vannak az életemben, és hogy föltehessem nekik a hasonló kérdéseket. Ez elválaszthatatlan része a mindennapoknak, és nagyon nagy szegénységet éreznék, ha ez nem lenne, ha ez nem adatott volna meg, vagy a nagyszülőkkel való szoros kapcsolat.

Az, hogy Magyarországon igényünk van arra, hogy a kiterjedt családot ne csak számontartsuk, hanem valahogy össze is tereljük, és egy pozitív, elismerésre méltó dolog, ha valaki, mondjuk így, eldicsekedhet azzal, hogy náluk egy-egy családi ünnepen harmincan-negyvenen is összejönnek, ez egy büszkeségre okot adó dolog. Ez azt jelenti, hogy

Magyarországon az embereknek fontos a család, és ezt kell csak felkarolnunk, ezt kell segítenünk, és ahol akadályt látunk, ott ezt az akadályt kell segíteni lebontani.

Minden akadályt nem tudunk lebontani, de segítséget tudunk ebben adni, és ezt kimondhatjuk és ki is kell mondanunk, erről is beszéltünk a Szentatyával, hogy azt a káros ideológiai hadviselést, mely a hagyományos családok felbomlasztását tűzte ki célul, vissza kell utasítanunk.

– Legjobb erre a pozitív példa…

– Nekem meggyőződésem, hogy mi, vezetők, bármelyikünk, ha kiállunk az emberi élet mellett, ha kiállunk a hagyományos családok mellett, ezzel senkit nem sértünk meg, ezzel nem valamivel szembe megyünk, ez egészen egyszerűen egy értékvállalás pozitív, jó dolgok mellett.

– Köszönöm szépen. További római programja?

– Van egy olyan szervezet, melynek neve Katolikus Törvényhozók Nemzetközi Hálózata. Ez egy olyan szervezet, melynek hosszú ideje tagja vagyok, bár én protestáns vagyok, én egy hitvalló református keresztény ember vagyok, de aktívan részt veszek ebben a szervezetben, és most van az éves találkozónk. Ez a találkozó nem a nyilvánosság bevonásával zajlik, ezért nem is tudom elmondani, kik a résztvevői, de annyit mondhatok, hogy a világ minden részéből jönnek, az Egyesült Államokból, Afrikából...

– Ferenc pápa éppen most fogadja őket…

– Igen, éppen most vannak ők a pápai audiencián, én tavaly szintén részt vehettem Ferenc pápánál a közös audienciánkon, most ők ott vannak, és utána találkozunk Frascatiban. Ott van egy olyan alkalom, amikor néhány napon keresztül pont ezekről a fontos kérdésekről úgy beszélünk, hogy amikor azt mondom, hogy a nyilvánosságnak nem is kizárásával, de nem a nyilvánosság előtt zajlik, akkor ez azt jelenti, hogy megvan az a szabadságunk, hogy a lehető legnyíltabban beszéljünk a minket fenyegető jelenlegi veszélyekről, legyen szó a háborúról vagy éppen erről az ideológiai hadviselésről, amiről szó volt, vagy az életellenességről, és hogy megerősítsük a szövetségünket, hogy érezzük azt, hogy nem egyedül küzdünk mindezekért, hanem egyrészt az Úristen áldásával, és ez a legfontosabb eleme a találkozónak, a közös keresztény hitünkkel. Az összekötő kapocs Jézus Krisztus, aki bennünket összeköt itt ennél az együttlétnél. Tehát Őhozzá szólunk, Belé kapaszkodunk, az Ő segítségét kérjük, és ez az, amiről szintén szó volt Ferenc pápánál is.

Lehet, hogy ez egy kicsit patetikusan hangzik, talán nem is hangzik hitelesen egy államfő szájából, de engedjék ezt meg nekem: ha képesek vagyunk a tekintetünket az Égre emelni, és úgy lehajolni az elesettekhez, és hogyha a perspektíva számunkra nem négy év vagy öt év, nem egy elnöki ciklus, hanem az Örökkévalósághoz közelít, és ott mérettetik meg az a döntés, amit meghozunk, akkor nagyobb esélyünk van arra, hogy helyes döntéseket hozzunk. Én ezt a megközelítést igyekszem megvalósítani az elnökségem alatt, és

abban bízom, hogy ehhez az Úristentől az öt év folyamán mindenkor fogok kapni kellő erőt, bátorságot és alázatot.

– Kedves elnök asszony, kedves Katalin, hálásan köszönöm ezt a személyes beszámolót, köszönöm, hogy megosztotta, miről is beszélgettek a Szentatyával, és az előbb említett isteni áldást kérem a hallgatók nevében, töltse el ez ön szívét, munkáját és szolgálja az ország javát, köszönöm!

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Novák Katalin Facebook-oldala

Magyar Kurír